Amikor a kis
fatimai látnok, Jácinta halálán volt, az őt kezelő orvos megkérdezte
tőle, hogy mit mondott tulajdonképpen az Isten Anyja. A gyerek ezt
válaszolta: „Ezt mondta: Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek
benneteket, hogy Istent, akit úgy is eleget káromolták már, ne
káromoljátok többet. Ha megtértek, akkor a háború véget ér, ha nem,
akkor a világ ér véget!”
Ahogy Fatima kis gyermekek ajkán keresztül tudatta, a világ, mivel nem javult meg és nem is akar megjavulni, olyan sok pusztító erővel rendelkezik, hogy a föld lakói nem egyszer, hanem akár háromszor is elpusztíthatnák. A legnagyobb csoda abból áll, hogy ez a világ ilyen körülmények között még ma is fennáll.
Ahogy Fatima kis gyermekek ajkán keresztül tudatta, a világ, mivel nem javult meg és nem is akar megjavulni, olyan sok pusztító erővel rendelkezik, hogy a föld lakói nem egyszer, hanem akár háromszor is elpusztíthatnák. A legnagyobb csoda abból áll, hogy ez a világ ilyen körülmények között még ma is fennáll.
Szent Fulgentius (465-533) már az 5.
században kijelentette, hogy az csoda, „hogy ez a világ az emberek
bűnössége miatt nem törik porrá”, és hangsúlyozta, hogy ezért egyedül
Isten Anyjának tartozunk hálával. Mit mondana ő a mi korunkról? [Dr.
Katzer ezt 1978-ban írta – vajon mit mondana Szent Fulgentius és a többi
szentek a mostani korról?]
Hogy ezt megértsük két alapigazságot kell élesen szemügyre vennünk. Amíg
nem tudatosodik bennünk, hogy az erkölcsi rendtől való legkisebb
eltérés, amit mi szokásosan csak bocsánatos bűnnek nevezünk, ha Isten az
ebben rejlő megsemmisítő erőnek szabad utat engedne, a fizikai világban
nagyobb károkat okozna, mint ha két csillag ütközne össze – addig
hitünkről úgyszólván semmit sem tudunk.
Ha viszont már egy kis bűnnek ilyen borzalmas következményei lehetnek, minek kellene ezzel a földdel történni, ha egyedül a 20. század bűneit vennénk számításba? Csaknem kétszázmillió halott, a háborúk és koncentrációs táborok közvetett vagy közvetlen áldozatai, csaknem ugyanannyi rokkant, tengernyi vér és könny, erkölcsi mocsár, amelyből nem nőhet márki derék karakter, és még sok más. Egy valódi csodával állunk itt szemben: a világnak már régen por és hamuban kellene feküdnie, ha Isten Anyja és némely jámbor, magát áldozatul ajánló lélek Isten büntető karját nem tartaná vissza – de vajon meddig még?
Ha viszont már egy kis bűnnek ilyen borzalmas következményei lehetnek, minek kellene ezzel a földdel történni, ha egyedül a 20. század bűneit vennénk számításba? Csaknem kétszázmillió halott, a háborúk és koncentrációs táborok közvetett vagy közvetlen áldozatai, csaknem ugyanannyi rokkant, tengernyi vér és könny, erkölcsi mocsár, amelyből nem nőhet márki derék karakter, és még sok más. Egy valódi csodával állunk itt szemben: a világnak már régen por és hamuban kellene feküdnie, ha Isten Anyja és némely jámbor, magát áldozatul ajánló lélek Isten büntető karját nem tartaná vissza – de vajon meddig még?
„A történelmet a szentek írják”, mondja
egy szólás, „és nem a politikusok”. Ezután a második valóságot is jól át
kell gondoljuk. Amíg nem jutunk el annak tudatáig, hogy Isten
kegyelmének legkisebb egysége több erővel rendelkezik, mint a
világegyetem összes energiája, addig hitünkről ismét nem tudunk semmit.
Ebből kiviláglik, hogy ha a világ megmenekül (amit biztosan nem érdemel
meg), mennyire csodálkozni fogunk, hogy ezt Isten Anyja mellett kinek
köszönhetjük. Talán egy utcaseprőnek, aki tisztasága miatt annyi
kegyelmet szív magába, vagyis annyi fényt vesz fel felülről és
ugyanannyit áraszt ki, hogy a sötétség erőinek vissza kell húzódniuk.
Vagy egy szegény öregasszonynak, aki fájdalmai között ágyában a
rózsafüzért imádkozza. Ezért nekünk sem szabad üres kézzel lennünk.
Nyilván azt válaszoljátok nekem erre:
„Nincs időnk, dolgoznunk kell, meg kell keresnünk mindennapi
kenyerünket.” Való, teljesen igazatok van, de pont itt kellene
mentőmunkátokat bevetni. Naponta kezetekbe veszitek a kenyeret, ami
munkátok végterméke, de csak Istentől való függőségben. Bár a ti
munkátok gyümölcse, de meg kell fontolni, hogy mennyi ebben a ti
részetek. Amikor a gyerekek összevesznek, visszakövetelik egymástól a
másiknak kölcsönzött játékaikat. Mi lenne, ha Isten is visszavenne
annyit ebből a kenyérből, amennyi az Ő része? Ugyan ti vetettetek,
trágyáztatok, arattatok, sütöttetek, de ki adta nektek ehhez az erőt?
Kinek köszönhetitek ezt? Ha Isten nem adná meg a feltételeket a jó
terméshez – esőt, talajt stb. – nem lenne kenyeretek, amit némelyek
istenükké tettek.
A régi zsidók és az Üdvözítő is a kenyér elfogyasztása előtt a következő imát mondta el: „Áldott vagy te, örökkévaló Istenünk, a világ Ura, aki a kenyeret a földből kicsiráztatod.” Így azt is megértjük, hogy a régi zsidók számára minden étkezés istentisztelet volt, ahogy számunkra is lennie kellene. Minden étkezést a következő formulára lehet visszavezetni: Az Isten szolgálatában felhasznált energiát Istennek az ételben meglevő energiájával további istentiszteletek számára cserélni, hiszen azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, Neki hálát adjunk, Őt szeressük, Neki szolgáljunk, és így egykor az örök életet elnyerjük.
(forrás: EINSICHT: RÖMISCH-KATHOLISCHE ZEITSCHRIFT – „Credo ut intelligam” 8. évfolyam, 2. szám, München, 1978 július)A régi zsidók és az Üdvözítő is a kenyér elfogyasztása előtt a következő imát mondta el: „Áldott vagy te, örökkévaló Istenünk, a világ Ura, aki a kenyeret a földből kicsiráztatod.” Így azt is megértjük, hogy a régi zsidók számára minden étkezés istentisztelet volt, ahogy számunkra is lennie kellene. Minden étkezést a következő formulára lehet visszavezetni: Az Isten szolgálatában felhasznált energiát Istennek az ételben meglevő energiájával további istentiszteletek számára cserélni, hiszen azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, Neki hálát adjunk, Őt szeressük, Neki szolgáljunk, és így egykor az örök életet elnyerjük.