Régebben úgy gondoltam, hogy a II. Vatikáni Zsinat szent liturgiáról szóló konstitúciója, a Sacrosanctum Concilium rendben van, ha annak értékeit nézzük, és a probléma az, hogy az emberek figyelmen kívül hagyják vagy egyoldalúan és torzítottan alkalmazzák. Úgy gondoltam, hogy a „reform reformja” a szigorúan alkalmazott Sacrosanctum Conciliumból fakadhat. Ebből a kellemes álmodozásból két dolog ébresztett fel.

Az első annak felfedezése volt, hogy milyen okosan irányította a zsinat előtt a reform ügynöke, Annibale Bugnini a Sacrosanctum Concilium előkészítő bizottságát. A „Bugnini-módszert” alkalmazva (a Bugniniról legjobb életrajzot író Yves Chiron híres francia történész szavaival élve) a Monsignor gondoskodott arról, hogy a szöveg soha ne követeljen túl sokat, túl gyorsan, de eléggé homályosan hagyja a dolgokat ahhoz, hogy lehetővé tegye a rombolás és újjáépítés kiterjedt munkáját, amire ő és szövetségesei már előre készültek. Ahogy ő maga mondta ennek a bizottságnak tagjaihoz intézett beszédében 1961. november 11-én (tehát még a zsinat megnyitása előtt):

‎”Nagyon kellemetlen lenne, ha konstitúciónk cikkelyeit a központi bizottság vagy maga a zsinat visszadobná. Ezért kell nagyon óvatosan és diszkréten eljárnunk. Óvatosan, hogy a javaslatok elfogadható módon legyenek megfogalmazva (modo acceptabile), vagyis, véleményem szerint úgy kell megfogalmazni, hogy sokat mondjunk, anélkül, hogy bármit is mondani látszanánk: sok minden legyen benne mag formában (in nuce) és ily módon maradjon nyitva az ajtó a legitim és lehetséges zsinat utáni következtetésekre és alkalmazásokra: semmit ne mondjunk, ami túlzott mértékű újítást jelentene és ezáltal ellehetetlenítene minden mást, még azt is, ami naivan egyenes és ártalmatlan (ingenua et innocentia). Diszkréten kell eljárnunk. Nem kell mindent kérni vagy követelni a zsinattól – csak a lényegeseket, az alapvető elveket.” (Chiron, 82)

A zsinat első ülésszakának megnyitásakor, amikor egy prelátusokból és peritusokból álló összeesküvés során drámai módon félredobták a három évnyi előkészítő munkát és tervezeteket, egyedül a Sacrosanctum Concilium „maradt állva”, amikor végre leült a por. A progresszívok látták, hogy ez megfelel a várakozásaiknak és jövőre vonatkozó terveiknek. Megengedhető volt tehát, hogy asztalon maradjon, ezért aztán ez lett az első megtárgyalt és elfogadott dokumentum.

A Sacrosanctum Concilium újraértékelésének második lépése annak figyelmesebb újraolvasása volt, ezúttal a Bugnini-módszert szem előtt tartva. Ebben a legfontosabb eszköz Christpher Ferrara Sacrosanctum Concilium: A Lawyer Examines the Loopholes című műve volt. Ezt már évekkel ezelőtt olvastam, de csak mostanában – Chiron után – vágott mellbe teljes erővel. A liturgiában komolyabb érdeklődéssel bíró olvasó tartozik magának azzal, hogy elolvassa Ferrara elemzését, amely megmagyarázza, hogy a zsinat utáni liturgikus reform, amely látszólag kirívóan eltért a Sacrosanctum Conciliumban megtalálható bizonyos megállapításoktól, valójában következetes alkalmazása volt annak.

A következtetés: a Sacrosanctum Concilium nem pusztán nem megbízható dokumentum, hanem az egyházban valaha alkalmazott legnagyobb trójai faló. Tudom, hogy fájdalmas nagyon sok jó katolikusnak elismerni, hogy ez egy rossz és ártalmas dokumentum, de a fát a gyümölcseiről kell megítélnünk. 1993. december 19-én, egy Radio-Courtoisie által közvetített vitában Jean Guitton (1901-1999) filozófus és teológus, VI. Pál személyes jó barátja a következőket mondta:

„VI. Pálnak a liturgiára, általában a misére vonatkozó szándéka az volt, hogy úgy reformálja meg a katolikus liturgiát, hogy az szinte egybeessen a protestáns liturgiával… Ami érdekes, az az, hogy VI. Pál a lehető legközelebb akart jutni a protestáns úrvacsorához… De megismétlem, VI. Pál mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy a katolikus misét a Tridenti zsinatot meghaladva a protestáns úrvacsorához vigye közelebb.
Nem gondolom, hogy tévednék, ha azt mondom, hogy VI. Pál szándéka, és az ő nevét viselő liturgia célja az volt, hogy a hívektől nagyobb részvételt követeljen a misén, hogy nagyobb helye legyen a szentírásnak és kisebb helye bizonyos dolgoknak, amit egyesek „mágikus”-nak, mások lényegi vagy átlényegítő konszekrációnak neveznek,  ami a katolikus hit; más szavakkal: VI. Pállal egy ökumenikus szándék jelentkezett arra, hogy eltávolítsa vagy legalább kijavítsa, esetleg csillapítsa azt, ami hagyományosan túl katolikus volt a misében, és megismétlem: hogy közelebb vigye a katolikus misét a kálvinistához.”

Van egy fénykép, amelyen Guitton és VI. Pál látható, amint együtt dolgoznak a The Pope Speaks: Dialogues of Paul VI with Jean Guitton című könyvön (Peter Seewald XVI. Benedekkel készített interjúinak előfutára). Guitton tehát az az ember, aki tudja, hogy miről beszél. Bugnini egész biztosan egyetértett volna a VI. Pálnak tulajdonított célokkal, mivel a hagyományos nagypénteki könyörgéseket érintő durva szerkesztések miatti aggályokkal kapcsolatban Bugnini ezt írta: „A lelkek iránti szeretet vezette az egyházat arra, hogy még ezeket a fájdalmas áldozatokat is meghozza (a liturgiában) és a vágy, hogy bármilyen módon segítse az egység útját a különvált testvérekkel (azaz a protestánsokkal), azáltal hogy eltávolít minden követ, ami akár távoli módon is akadályt és nehézséget jelenthet.”

A konzervatív katolikusok, bár azok rövid ideig tartó hatásúak, továbbra is ismételgetik a nyugtató szólamokat, amelyekre tanították őket, valószínűleg azért, mert nem tudnak szembesülni azzal, amiről való lemondást katasztrofális következményűnek gondolják. Conor Dugan, egy ironikus hangvételű recenzió-esszében (A Deeper Context: Overlooked book provides insight into Vatican II debates) mondja a következőket Robert Royal művéről (A Deeper Vision: The Catholic Intellectual Tradition in the Twentieth Century): „Royal olvasatában „a zsinati atyák által jóváhagyott bármelyik dokumentumban nincs semmi olyan, ami bátorítaná a radikális eltávolodást”, ami a zsinatot követte. Royal a kulcsdokumentumok vizsgálatával próbálja igazolni állításait. És, amint Nichols atya is legutóbbi tanulmányában (Conciliar Octet), arra a következtetésre jut, hogy a zsinat nem egy kopernikuszi fordulata volt az egyháznak, hanem annak kontinuitásban lévő reformja.

Szeretném, ha elhihetném ezt (valójában egykor tényleg elhittem). De látva, hogy a zsinat által elsőnek jóváhagyott dokumentum, az egyetlen, amelyben azért maradt meg a zsinat előtti tervezet, mert a legkevésbé ellentmondásosnak vélték, valójában már tele van problémás kijelentésekkel és akkora kiskapukkal, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy Mack teherautók flottája hajthasson át rajtuk, lehetetlen tovább élni a katolikus konzervativizmus fantáziavilágában. D.Q. McInerny jól fogalmazta meg a Latin Mass Magazine 2019. karácsonyi számában ezt:

„A Sacrosanctum Concilium jellemzője, amint a többi zsinati dokumentumé is az irodalmi kifejezésmódjukra jellemző sajátos „igen…de”, „biztosan…talán” módszer alkalmazása. ‎Egy konkrét előírást adnak, vagy egy adott irányelvet határoznak meg, majd ezt követően szinte azonnal a legtöbb esetben számos minősítő kiigazítás következik az éppen elmondottakhoz kapcsolódóan, amelyek azt eredményezik, hogy az előírást végül is nem teszik kötelezővé, és ezáltal az irányelv úgy hangzik, mint ami csak picivel több egy javaslatnál, mint ami igazából csak egy lehetőség a sok közül. Ez az, ami történik a Sacrosanctum Conciliumban. Az ilyen megközelítés hatása az, hogy egy adott kérdésben a kétértelműség érzetét hozza létre, amely lehetővé teszi, sőt előidézi a különböző széttartó értelmezéseket, amelyek némelyike annyira eltérő, hogy kölcsönösen ellentétben állnak egymással. Ezt az elmúlt évtizedekben bőségesen bemutatták már. Nem sokkal később azután, hogy a Sacrosanctum Concilium‎‎ előírja a latint megőrzését a latin rítusban,  engedélyt ad a népnyelvnek a szentmisében és a szentségek kiszolgáltatásában való felhasználására, és sokatmondó, hogy “alkalmazásának határai kiterjeszthetőek”. … Tekintettel arra, hogy hogyan kezelik a ‎‎Sacrosanctum Conciliumban‎‎ a latin nyelv témáját, úgy gondolom, hogy igazságos ítélet azt mondani, hogy a latinellenes párt jogosan talál nagyobb támogatást a dokumentumban az álláspontjához, mint azok, akik fenn akarják tartani a hagyományt. Ami a latinnal történt, az gondosan számító tervezés eredménye volt.‎”

Az ok, amiért megkaptuk a Novus Ordo-t a teljes reformációs dicsőségében, az, hogy annak leendő tervezői manipulálták a zsinati dokumentumot, hogy megnyissák az utat hozzá, és amint láttuk el is ismerték, hogy ezt tették. Ha ‎‎a Sacrosanctum Concilium ‎‎a zsinat zöldellő ága, milyen lehet a száraz ág?‎

Royal II. Vatikáni Zsinatra vonatkozó olvasata még szentelt gyertyát sem tarthat Roberto Mattei The Second Vatican Council—An Unwritten Story című művének, amely egy alaposan dokumentált olvasata annak, ami a zsinaton történt. A katolikus szellemi élet gyönyörű virágzása a II. Vatikán előtt nem vehette elejét a progresszívok és a mérsékelt modernisták machinációinak, akik többé-kevésbé saját akaratuk szerint irányították a belső vitákat és tervezeteket. Meglátták a lehetőséget, és bátran megragadták azt.‎

‎Akkor miért szavazott a zsinat szinte minden prelátusa‎‎– köztük Marcel Lefebvre érsek is – ‎‎a Sacrosanctum Conciliumra‎‎ elsöprő 2147 szavazattal 4 ellenében? Hunwicke atya ‎‎úgy véli,‎‎ hogy naivak voltak a radikális Liturgikus Mozgalom végső céljaival kapcsolatban, és úgy vélték, hogy azok a hagyományos istentisztelet finom modernizálását célozzák; ‎‎hazudtak nekik arról, hogy valójában mi is a terv, mivel a zsinaton folytatott viták során mérsékelt reformot javasoltak; és nem utolsósorban a csordaszellem szerint működtek. Ez a nem hatékony és fáradságos tanácskozás közepette, ami a zsinatot  jellemezte (sok magán feljegyzés van, amiben szörnyű unalomra panaszkodnak a résztvevők), lehetővé tette a kulcsszereplők számára, hogy a dokumentumok véglegesítését a türelmetlenség üzemanyagával táplálják.‎

‎És akkor miért hajtották végre engedelmesen az összes változtatást később? Nos, ez már egy másik történet. Még azok a püspökök is, akiknek komoly kétségei voltak a reformokkal kapcsolatban (és a néhánynál többen voltak ilyenek), úgy érezték, hogy nincs más választásuk, mint “engedelmeskedni” bárminek, amit elrendelt a pápa. A pápa szava Isten szava, nem? A régóta meggyökeresedett birkaszellemű, ‎‎jámborságnak álcázott ultramontanizmus‎ megakadályozta még a pásztorokat is, hogy megvédjék nyájaikat a forradalmi ártalmaktól. Ötven év deformált egyházközségi istentisztelete, a papi erkölcstelenség globális hálózata, és a pápa, aki úgy kezeli az egyház hitét, mint képlékeny agyagot az a három csapás, amellyel hiperpapalizmus végül áthágta a vonalat, bár néhányan még mindig futnak a hírek után.‎

‎A ‎‎Sacrosanctum Concilium ‎‎fenti kritikája “a Tanítóhivataltól való eltávolodásnak” számít? Nem. Ennek a dokumentumnak két összetevője van: a liturgia spekulatív megközelítése, amely eltűri az ortodox értelmezést, és a gyakorlati döntések hosszú listája, arról, hogy miként kell megreformálni a liturgiát. A tradicionalista kritika az utóbbi összetevőre irányul, amely természeténél fogva a részletekről hozott prudenciális ítéletekre vonatkozik. Az ilyen ítéletek arról, hogy mi a legjobb itt és most, soha nem tévedhetetlenek, és önmagukban újraértékelésre szorulnak az idő múlásával, módosítás, sőt elutasítás lehet a sorsuk ennek során, ha ez tűnik megfelelőnek.

Ugyanez a folyamat zajlott le a számos korábbi ökumenikus zsinat fegyelmi intézkedéseivel is, amelyek közül néhányat soha nem hajtottak végre, vagy meglehetősen gyorsan vitatottá váltak. Egyszerűen fogalmazva: azt a cselekvési tervet, amelyben a zsinati atyák egyetértettek, annak gyümölcsei alapján lehet és kell megítélni a változó körülmények fényében, és ez nem lehet egyházi hozzájárulás tárgya. Egy téves cselekvési terv bőven lehetséges egy egyetemes zsinat esetén, még az egyetemes zsinatra vonatkozó legszigorúbb értelmezések szerint is.

Amint Aquinói Szent Tamás Szent Ágostont és más egyházatyákat követve mondja, Isten nem engedi meg a rosszat, hacsak ebből egy nagyobb jót nem hoz elő. ‎ Bár egyikünk sem látja teljes mértékben azt a jót, amit a zsinat és az azt követő liturgikus reform rossz dolgaiból hoz majd elő, azt gondolom, hogy immár egyértelmű, hogy megtanultuk a kemény leckét, amely segített nekünk az elmúlt évtizedek során, és a jövőben is segíteni fog.‎

‎Elérhettünk egy jobb megértésére annak – és ez egyre növekvő számban mondható el sokunkról-, hogy miért igaz a hagyományos római rítus, abban a formában, ahogy van, és miért működik jól, ahogy van, és hogy miért nem kell változtatni rajta semmilyen jelentős módon. Tökéletessége a szövegekben, énekekben és szertartásokban soha nem volt olyan nyilvánvaló, mint most, amikor éles ellentétként áll a liturgikus csonkítással, a középszerűséggel és betegességgel szemben. Azok, akik törődnek a liturgiával, ‎‎többet‎‎ törődnek vele; azok, akik szeretik a hagyományt, ahogy minden katolikusnak kellene, jobban szeretik azt. Ezek a szükséges előfeltételei az Egyházban az istentisztelet virágzásának — ami a keresztény élet forrása és csúcspontja, valamint a keresztény kultúra szíve és lelke.‎

Irodalomjegyzék
Yves Chiron, Annibale Bugnini: Reformer of the Liturgy, ford. John Pepino (Brooklyn, NY: Angelico Press, 2018).
A Guittontól vett idézet nyomtatásban jelent meg az Abbey Newsletter-ben Dom Gerard, O.S.B., Sainte-Madeleine, Le Barroux apátja tollából, valószínűleg Paul Crane, S.J. fordításában in Christian Order 35.10 (1994), 454.
D.Q. McInerny, “Reflections on the Loss of Latin, Part I” in Latin Mass Magazine, 28.4 (Christmas 2019), 33–34.

(A cikk forrása: Sacrosanctum Concilium: The Ultimate Trojan Horse (crisismagazine.com))

https://invocabo.wordpress.com/2021/06/22/sacrosanctum-concilium-az-igazi-trojai-falo/