A háború megvívásának szellemisége

Mind a szellemi, mind a fizikai háborúnak van egyfajta lefolyása a világban, amely eldönti, hogy ki és hogyan kerül előnyösebb vagy hátrányosabb pozícióba. Ennek az ok-okozati folyamatnak a cselekedetek adják a mozzanatait, az ember egyéni és a társadalom egyes rétegeinek közösségi cselekedetei. A szellemi látás ilyen téren fontos, hiszen ha bizonyos események bekövetkezése előre látható, akkor időben megtehető a megfelelő reakció is. Az összefüggések helyes megértése – a szellemi látás – lehet tisztább és homályosabb, annak megfelelően, hogy mennyire igazodik el valaki az összefüggések folyamatos láncolatában, mennyire tudja befolyásolni a bekövetkező eseményeket, amelyek a személyes és társadalmi sorsát is eldönthetik.

Világnézet, vérmérséklet alapján mindenkinek van egy bizonyos alapállása, amelyik természetes reagálásra készteti. Ez az ember személyiségéből és személyiségjegyeiből fakad, többé-kevésbé kiszámítható. A nyugati világ éppen elég szociológust és kultúr-antropológust használ, akiknek feladata társadalmi rétegek reakcióinak felmérése. Közép- és Kelet-Európában ezeket a személyeket ugyan ugyanúgy képzik, de a foglalkoztatásuk keretei már nincsenek meg, egyszerűbben fogalmazva sajnálják az elemzéseikre a pénzt. Ennélfogva a térség kormányzatai és hatalmai nem is jutnak megfelelő információhoz, hogy egy bizonyos határon túl az országok társadalmi reakcióit kiszámítsák. Emiatt a szemlélet befolyásolás alapvető, erőteljes eszközeit használják, amelyekkel viszont finomabb műveletek levezénylése nehézkes és bizonytalan. Ezért egy megtervezett forradalomnak lehetnek igen kellemetlen mellékhatásai és következményei, hiszen olyan események láncolata indulhat el, amelyeket nem láttak, nem láthattak előre, hiszen nem is akarták látni. Ez pedig esélyt ad a másik oldalnak a győzelemre és a helyezkedésre.

A szellemi és fizikai háború megvívásának módja a szent iratokban elolvasható. Alkalmazása viszont megkívánja azok alapos ismeretét. Nem az ember-ember elleni ütésváltások leírásáról, hanem a döntési helyzetekben a helyes döntések meghozatalában segítenek ezek az írások. A mindennapi életünket a kísértések, szellemi próbatételek folyamatosan áthatják, ilyen szempontból a háborús környezet nem más, mint a hétköznapok szürkesége. Sőt, a háború a hősi halál és a mártírhalál lehetőségével is kecsegtet, ami egy vissza nem térő alkalom azok számára, akik az életük árán is a hitükről akarnak bizonyságot tenni. A köznyelvben is használjuk a mártír (görög szó, azt jelenti: bizonyságot tenni, az élet árán is; a kereszténység terjedésével együtt vált ez a szó az életáldozat felvállalásának bizonyságtételévé) és a vértanú kifejezéseket, de ezeknek a fogalmaknak a teljes mélységét csak a tiszta hiten keresztül lehet megérteni, cselekedeteit felvállalni és átélni. Ez a végső diadal a sötétség felett az egyén szempontjából, ami a félelemérzet és minden testi gyötrelem, kísértés megszűnését is jelenti. Az áldozat felvállalásának szándéka önmagában is a félelem és a félelem szülte kényszeres cselekvés ellen hat.

A háború megvívásának módja tehát a hit gyakorlata. Az erkölcsös és alázatos lelkületet éppen úgy megköveteli mint a rendíthetetlen hitet. A keresztény országokban a középkor alatt ennek kialakult egy íratlan gyakorlata, amelyek a Római Birodalom hadviselésének elveihez nyúlik vissza. Ahogy a kegyetlen ókori szabályokat felváltották a keresztény szemlélet alapelvei, a hadviselés keresztény gyakorlata is megjelent és folyamatosan formálódott a kereszténység hanyatlásáig.

Csakhogy magának a kereszténységnek nincsenek útmutatásai kimondottan a háborúra. Nem része az evangéliumnak. Emiatt sok keresztény ember elutasítja a háborút, és inkább az evangéliumban bemutatott szeretet és áldozatvállalás útját választja. Ezért nem is igen lehet őket hibáztatni. A háborúra vonatkozólag utasítások az Ószövetségben vannak, de ezeket nem kell feltétlenül elfogadni. Ezek többsége igen kemény feltételeket szab a háborúra és az ország irányítására, amelyeket éppen a zsidóság nem tartott be soha. A tisztázatlan kérdéseket a Korán tárgyalja, kitérve arra, hogy egy hívő hadvezér mit tegyen és mit ne tegyen az ellenségével, mikor köthet békét és mikor térhet el attól. Érdemes elolvasni, mert Szun-Ce: A háború művészete c. írással ellentétben egy szent irat, és emiatt jóval hatékonyabb is a hívő ember kezében (természetesen ha elfogadja a Koránt). Más oldalról nézve pedig: Istennek tetsző dolog a hit törvényei szerint küzdeni és háborúzni az igazságért, ahelyett, hogy az ember a saját feje után menne, vagy filozófusok írásait olvasná.

Amennyiben a hit háborúját harcolja az ember, mind a természeti, mind a természetfeletti erőkkel szemben sérthetetlenné válik. Ilyenkor a helytelen lépések kísértésekké, a helyes lépések szent cselekedetté változnak, maga a küzdelem egy szertartássá válik. Ebben a félelem már többé nem befolyásoló tényező, csak a mártírhalál ígérete vagy az Isten rendjének helyreállítása ezen a világon, amely az egyetlen élhető és igazságos világ ígérete.

Gyakorlatias szemmel nézve: mi változhat, ha a hit elvei szerint vívunk háborút?

Nézzük csak meg az utóbbi néhány év háborúit. Polgárháborúk és polgárháborúk, ahol az összegyülekező söpredék provokátorokkal és véletlenszerű gyilkolással káoszt hoz létre, tömegverekedések, az elszabaduló indulatok minden formája, uralkodó félelem és rettegés.

Ha a társadalom tökéletes lenne, és mindenben az égi törvények szerint élne, akkor egy megbonthatatlan egységet alkotna, ahol a felforgatók a legnagyobb erőlködéssel sem tudnának sikert elérni. Még tüntetések sem lennének. Bizonyos értelemben az, hogy a társadalom belerángatható egy fegyveres összetűzésbe, elharapódzhat a zűrzavar, a hitetlen élet büntetése, a fel nem vállalt hitbéli küzdelmeké. Az elszabaduló ítéletet viszont a hit és a hit küzdelmei megállíthatják, nincs különbség kis és nagy háború között.

Tamási Attila