Az ostorozás

 

Szent Brigitta hosszú időn keresztül imádkozott azért, hogy megtudhassa vajon hány sebet szenvedett el Krisztus, míg egy napon megjelent neki az Úr, és teljesítette kérését: eszerint 5480 sebet ejtettek Szent Testén. Bár Szent Brigitta látomásainak hitelességéről kifejezetten sosem nyilatkozott az Egyház, de életszentségének elismerésével, látomásainak több évszázados másolásával és terjesztésének engedélyezésével mégis közvetve hitelesnek fogadta el, amely megfontolásra érdemessé teszi azokat a mi számunkra is.

És e megfontolás elsőként rögtön Brigitta kérésének okára irányulhat. Hogy Szent Brigittát nem a puszta kíváncsiság vezette imájában, az magából a kitartó imából és Jézus válaszából is látható, hiszen abból kiderül („Ha valamilyen módon meg szeretnéd azokat tisztelni), hogy minden seb elmélkedő, imádságos tiszteletben részesítésének szándéka vezethette Brigittát kérésében. És az ő példájára elterjedt gyakorlat lett Jézus szent sebeire való egy éven át tartó imádságos megemlékezés. Mert napi tizenöt Miatyánkot és Üdvözlégyet mondva a Jézus által adott imákkal pont egy évig tart mind az 5480 sebről való megemlékezés. Ha pedig konvertálnánk mindezt rózsafüzér tizedekre, egy napi teljes rózsafüzér (tizenöt tized) szükséges egy éven keresztül a minden egyes sebről való megemlékezéshez. És a felvilágosodás előtti sötétnek nevezett korban mégis elterjedt volt ez a kitartó ima, tehát volt a keresztényekben kitartás és kompassióra való határozott és kitartó szándék. Bárcsak ennyire sötét lenne a mi korunk is…

A látomás számairól beszélgetve többen meglepődtek Jézus hatalmas számú sebeinek hallatán, mert úgy vélték, hogy az ostorcsapások száma negyven körüli lehetett – talán Szent Pál példája nyomán, aki a második korintusi levélben leírt tanúságtétele szerint öt ízben kapott egy híján negyvenet. De Szent Pál a zsidóktól szenvedte el ezeket, a rómaiakat pedig nem kötötte a negyvenes szabály, és szükséges volt ennél több csapást elszenvednie Jézusnak, hogy nyilvánvalóvá váljék az ok nélküli embertelen gyűlölet, amellyel a zsidók az Élet Urának 137-szer (a zsidó számmisztika névadó kabala szó betűinek értéke) negyven sebét látva is inkább Barabást választották az életre méltónak. Pedig az ostorozott Jézus látványa nem hagyhatott volna emberi szívet szánalom nélkül.

Hogy a negyvenes nagyságrendű ütés tévképzetét eloszlassam, előkerestem egy tanulmányt, amely a torinói lepel vérfoltjainak képi elemzése alapján igyekezett meghatározni a sebeket okozó eszközöket.

A tanulmány megállapításai szerint a vérfoltokat három különböző eszközzel testre mért ütések okozták. A legfeltűnőbb sebek okozója a rómaiak által előszeretettel alkalmazott flagrum taxillatum, a hármas ostor, amelynek szárain három kisméretű, kerek sebet hagyó nehezék volt.

A másik két eszköz egyike a nagy, változó hosszúságú, karcolt sebekhez hasonló csíkos sávokat okozó eszköz, amely valamiféle hajlékony fapálcákból (“virgae”) vagy vékony, merev bőrcsíkok (“bucadae” vagy “spanyol ostor”) kötegéből állt, a harmadik eszköz pedig a másodikhoz hasonló felépítésű lehetett, de legyező alakú sebeket okozott.

 

Bár a tanulmány nem összegzi a vérfoltok alapján beazonosítható sebek számát, de a legutóbbi, legyező alakú sebet hagyó eszközről elmondja, hogy ez a sebek kevesebb mint egy százalékát okozta, és hogy ezek száma kb tizenöt, ebből pedig sejthető, hogy az ostorcsapások által okozott sebek teljes száma az ezres nagyságrendben lehetett a torinói leplen látható vérfoltok alapján. Méltó és igazságos eme nagy szám tükrében a fájdalmas rózsafüzér ostorozásnak szánt tizede.

De vajon a szentmisében, amelyben a Golgota eseményei válnak jelenvalóvá, ne emlékezne meg az Egyház erről a szenvedésről, és nem pusztán általánosságban, Jézus szenvedései részeként, hanem kifejezetten is, felismerhető liturgikus mozzanatként? Mivel a hagyományos szentmisében az Egyház a Golgota eseményeivel való párhuzam és azonosság a szentmise részeinek, cselekményeinek, de még a szent ruhák szimbolikus értelmezésére is lehetőséget ad, talán nem mindentől elrugaszkodott alap nélküli jámbor képzelgés, ha erre alapozva feltételezzük az ostorozás, sőt a tövissel koronázás liturgikus megjelenítését is. Erre pedig leginkább a tömjénezésben ismerhetünk rá.

Mivel a szentmise az, “ahogyan az áldozatnak történnie kellett volna”, megadva közben Istennek azt, ami neki jár, a dicsőséget, a tiszteletet és az áldást, felidézhetjük magunkban azokat a momentumokat a szentmiséből, amelyekben tömjénezés zajlik, és láthatjuk, hogy ezek akkor történnek, amikor szenvedése közben Jézust verték, gyalázták, gúnyolták.

Amikor az ünnepi szentmisében a pap karján a manipulussal (mint a megkötözött kezű Jézus), a ministránsok által „vezetve” az oltárhoz (a főpapok elé) lép, először történik tömjénezés: a kereszt, illetve az oltár (Krisztus) első tömjénezése. A második tömjénezés már Pilátus előtt történik, ez a római ostorozás a vélum kehelyről való levétele (Krisztus megfosztása ruháitól) után, az áldozat a (kenyér és bor) előkészítése során. Ekkor a kenyeret és bort, a keresztet, az oltárt, a papot, azaz Krisztust, az áldozatot, Krisztust, az oltárt, Krisztust, az áldozatot bemutató főpapot tömjénezik – a turibulummal, amely hagyományosan három láncú, ahogy a római flagellum is háromágú… És hogy még jobban idézze az eredeti kínzóeszközt, az ortodoxok még három gömb alakú csengettyűt is helyeznek a turibulum mindhárom láncára, hogy taxillatum is legyen az a flagellum.

Ennél a második, a római ostorozásról megemlékező tömjénezésnél az adományok fölött a pap körkörösen is meglengeti a tömjénezőt, emlékeztetve bennünket a katonák tettére, amelynek során Jézus fejére nyomták a töviskoronát.

Jézus szent sebei, megváltó szenvedése és kínhalála áll előttünk minden szentmisében, bárcsak Szent Brigitta példáját követnénk ezek imádságos szemlélésében és megdicsőítésében!

https://invocabo.wordpress.com/2023/12/03/az-ostorozas/