Mit jelent napjainkban Szíriában kereszténynek lenni

Jean Kawak metropolita Damaszkuszban él, osztozik Szíria népének szenvedésében. Részt vett Rómában a vallási vezetők béketalálkozóján, ahol beszélgetést folytattunk vele. Elmondta: a keresztényeknek Szíriában tanúságot kell tenniük a reményről és a szeretetről.

Szíria népe nagy szenvedéseken megy keresztül. Hogyan élik meg az emberek általában, és hogyan élik meg a kisebbségben lévő keresztények ezt a tragédiát?
Nem szeretek csak a keresztényekről beszélni. Sokan vannak, akiknek éppen az a céljuk, hogy a szíriai társadalom megosztott legyen. Persze vannak a lázadók között szélsőségesek, de ők nem csak a keresztények ellen lépnek fel, hanem a mérsékelt muzulmánok ellen is. Az viszont igaz, hogy minden válság, minden háború még fokozottabban sújtja a kisebbségeket. Emiatt félünk Szíriában. A szélsőségesek egyre többen vannak, a keresztények egyre jobban félnek, igyekeznek biztonságos helyekre menekülni. Nagy részük elhagyja otthonát és Szírián kívül igyekszik új otthont találni magának. A keresztény közösség egyharmada már hazáján kívül él. Az otthon maradottak mindennapi élete településenként különbözik. Homs ősi városában például szinte egyáltalán nincsenek már keresztények, körülbelül hatvanan maradtak azok, akik nem akarták elhagyni lakóhelyüket. Aleppóban sokan vannak, akik nem tudtak elmenekülni, és még mindig ott élnek. Szíria északkeleti részén nincsenek veszélyben a keresztények, azt a területet a kurdok tartják ellenőrzésük alatt. Ennek ellenére sokan igyekeznek külföldre menni egy nyugodtabb, szebb, békésebb élet reményében.

Egy Homsban élő jezsuita azt mondta: lassan minden elfogy, csak a szolidaritás növekszik. Valóban így van?

Ez nagyon igaz: lassan minden elfogy, csak a szolidaritás növekszik. Damaszkuszban a szír-ortodox egyház elég kicsiny, 10-15 ezer híve volt, ez a szám az utóbbi hónapokban 15-20 ezerre növekedett az ide menekülőkkel. A gazdagabbak már elhagyták az országot. A szegényeknek sem pénzük, sem útlevelük, vízumuk nincsenek, ők kénytelenek Szíriában maradni. Damaszkusz befogadta a Homsból, Aleppóból és más városokból menekülő keresztény családokat, de itt is fokozatosan egyre veszélyesebbé válik a helyzet. Hangsúlyozom, nem csak a keresztények számára. A terjedő erőszak elől senki nem menekülhet, álljon akár az ellenzék, akár a kormány oldalán. A szélsőséges csoportok egyre erősödnek, ezért a kisebbségek egyre nagyobb veszélynek vannak kitéve, különösen a szegények, az elszegényedett emberek. A damaszkuszi patriarchátusban mi 1500 családnak nyújtunk segítséget. Minden lehetséges eszközzel segítünk nekik, adunk pénzt, segítünk lakást bérelni, adunk gyógyszereket, segítjük őket, hogy orvosi ellátásban részesülhessenek. De az is előfordul, hogy tejet kell szereznünk a gyerekek számára.

Veszélyes dolog mostanában Szíriában templomba menni?

Az emberek változatlanul járnak a templomokba, nem félnek eljönni. Nagy megértéssel fogadták, amikor egyszer prédikációban azt mondtam, hogy a halál utolérheti az embert a templomban, vagy a templomon kívül, de akkor már a keresztény embernek az a jobb, ha Krisztussal hal meg. Miért félnénk, amikor a templomban imádkozunk, Urunk testét és vérét vesszük magunkhoz? Az emberek még gyakrabban mennek templomba, de ez függ az aktuális helyzettől is. Amikor több a fegyveres támadás, robbantás, akkor inkább nem mozdulnak ki otthonról. Nem azért, mert a templomba nem mernek eljönni, hanem mert általában óvatosabb lesznek, máshová sem mennek.

Ebben az elmúlt két évben a keresztények és muzulmánok hétköznapi együttélésében tapasztalt valami változást?

Damaszkuszban hétköznapi szinten nem történt nagy változás. De a külső hatások arra vezetnek, hogy egyre inkább érzékelhetővé válik a gyűlölet lelkülete. Mégsem hiszem, hogy ez hosszú távon is így marad. Azt hiszem, hogy ha visszanyerjük a békét, akkor visszatér a nyugalom, visszatérünk a normális életünkhöz. Remélem, hogy ez mihamarabb megtörténik. A történelmünk tele van az együttélés szép példáival. A tegnapi szertartáson X. János pátriárka elmesélte egy muzulmán ember történetét, aki az 1860-as mészárlás során számos keresztény család életét mentette meg, a saját házába fogadta be a keresztény közösséget Damaszkuszban.

Egy találkozóra jöttem most Rómába, amelynek az a címe: A remény bátorsága. Mi bátran reménykedünk, nem veszíthetjük el a reményt, még ha sok tényező erre ösztönözne is. A mi vallásunk a remény vallása, a húsvét, a feltámadás új értelmet ad az életünknek. Nem félünk a haláltól, mert hiszünk az örök életben. Damaszkusz, Szíria szent föld, hiszen sok tanítvány járt itt, maga Szent Pál is. Itt kell tanúságot tennünk Krisztusról, a békéről, a szeretetről. Szeretnünk kell mindenkit, meg kell osztanunk másokkal hitünknek ezt a jellemzőjét, a mindenki felé irányuló szeretetet.

Hogyan élték meg Ferenc pápa felhívását, a világ keresztényeinek közös imavirrasztását Szíriáért?

Nagyon fontos volt számunkra ez az imavirrasztás. Itt minden keresztény egyház imádkozott szeptember 7-én, és a muzulmánok is. Imádkoztunk Szíria és az egész világ békéjéért, és megtörtént a csoda, megmutatkozott az imádság ereje. A keresztények imádkoztak, a politikusok pedig úgy döntöttek, hogy nem támadnak, hanem más utakat keresnek. Amikor találkoztam Ferenc pápával, meg is köszöntem neki, hogy imára és böjtre hívta a keresztényeket Szíriáért. Ez már a második találkozásom volt vele, először a beiktatási szertartására jöttem el. Akkor bemutattam neki az egyházunkat és hosszan beszélgettünk, hiszen ugyanabban a házban lakott, ahol mi is. Ferenc pápa a szívén viseli Szíria sorsát, továbbra is imádságra hív minden keresztényt, és ez nagyon sokat jelent nekünk.

(Magyar Kurír)