A tanbeli tisztázás és a népi áhítat kölcsönhatása a középkorban Krisztus valóságos jelenléte iránti fokozott érzékenységhez vezetett a mise liturgiájában.[1] A kilencedik századtól kezdve a laikusok körében egyre gyakoribbá vált a térdelés az eucharisztikus ima alatt. Franciaországból kiindulva, valószínűleg a megtestesülés és a szentségi valóság albigens tagadására adott reakcióként [2] a papok, miután Krisztus szavait kimondták fölötte, felmutatták a Szent Ostyát, hogy a hívek imádhassák. Ezt a gyakorlatot Sully-i Odo párizsi püspök (megh. 1208) megerősítette, és a 13. század folyamán a kehely konszekrálás utáni felmutatását is bevezették. A felmutatásokat külön gyertyával, kézi csengővel vagy akár a templom harangjainak megszólaltatásával is kísérhették. Assisi Szent Ferenc lelkesen támogatta az eucharisztikus áhítat ezen új formáit, és erősen ösztönözte a laikus híveket, hogy térdeljenek le a szent színek felmutatásánál a szentmisében és körmenetben hordozott szentség előtt [3].
A szentáldozás
A negyedik és ötödik századi források arra utalnak, hogy ebben az időszakban a laikusok szentáldozása már ritkábbá vált, mint a korábbi időkben. Néhány karoling püspök arra ösztönözte a híveket, hogy gyakrabban vegyék a szentséget, de ezek az erőfeszítések láthatóan kevés sikerrel jártak, és az egyházi törvényhozás nagyrészt a dél-franciaországi Agde-ban 506-ban tartott zsinat által meghatározott mintát követte, amely az általános áldozást évente háromszor, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor írta elő.[4] A nép Krisztusnak az eucharisztikus színekben való jelenlétébe vetett élő hite és saját bűnösségének tudata a szentáldozást ritka alkalommá tette. Az 1215-ös IV. lateráni zsinat még azt is szükségesnek látta törvénybe iktatni, hogy a híveknek évente legalább egyszer, húsvétkor (“in pascha”) kell részesülniük a szentségben.[5] Ekkorra a legtöbb templomban már nem adták oda a kelyhet a laikusoknak, és a VIII. vagy IX. századtól kezdve egy vékony, vízből és búzából készült kovásztalan kenyérből készült ostya használata vált normává a misén. [6].
A 11. századtól kezdett elterjedni a más misében konszekrált Szent Ostya kiosztása. Addig ez a gyakorlat a nagypénteki csonka misére korlátozódott, amikor a nagycsütörtökön konszekrált Szent Ostyát osztották ki. Ha egy szentmisén megmaradtak Szent Ostyák, azokat rendszerint a pap vette magához. Az Eucharisztia misén kívüli kiszolgáltatásáról (a betegek vagy haldoklók áldozását leszámítva) először a 12. században tudunk. A 16. századig úgy tűnt, hogy erre a gyakorlatra csak húsvétkor és más nagy ünnepek alkalmával került sor, amikor sokan áldoztak, és a szentséget közvetlenül a mise után osztották ki, hogy megmaradjon a kapcsolat az áldozat bemutatásával [7].
Az Eucharisztia őrzése
Az Eucharisztia őrzése a keresztény ókorban gyökerezik, ennek célja, hogy a betegek és haldoklók számára is elérhetővé tegyék. Az I. Ordo Romanusban említett conditorium [8] valószínűleg a sekrestyében tartott szekrényt vagy ládát jelentette (ez a szokás Észak-Itáliában, beleértve Milánót is, egészen a 16. századig fennmaradt). A kora középkorban (600-1000 körül) a konszekrált Szent Ostyák templomokban való tárolása a profanizációtól való megóvásukra és a babonás szokások megelőzésére alakult ki, és az őrzés különböző helyei és formái dokumentálhatóak. A domonkos misekönyv 1256-os ordináriuma és az ágostonos szerzetesek 1290-es ordinationes ceremoniáléja előírja, hogy a szentséget a főoltáron (altare maius) kell őrizni. E rendek gyakorlatának (a korabeli ferences iratokban nincs hasonlóan pontos utalás erre a jelek szerint) közös forrása valószínűleg a pápai kápolna lehetett, ahol a szentséget szokás szerint (bár kivételekkel) a főoltáron tartották [9].
A 13. század végétől kezdve a tabernaculum (“tabernákulum” vagy “sátor”) szót használták az oltár szentségtartó helyének megjelölésére. A kifejezés bibliai vonatkozásai jelentősek, hiszen a pusztában a találkozás sátra volt Isten jelenléte Izrael népe körében. Szent János evangéliumának prológusa szerint az isteni Ige “testté lett és közöttünk lakott [szó szerint: “felverte sátrát“]” (Jn 1,14). A Jelenések könyvében a mennyei Jeruzsálemet idézik fel e szavak: “Íme, Isten hajléka az emberek között! “, ez a Vulgatában így hangzik: “Ecce tabernaculum Dei cum hominibus” (Jel 21,3).
Corpus Christi (Úrnapja)
Az Eucharisztia középkori tisztelete a Corpus Christi ünnepének bevezetésével és a hozzá kapcsolódó népi áhítat formáival – körmenet, szentségkitétel és a szentségimádás – érte el csúcspontját. Az Úrnapjának közvetlen eredete Szent Julianna (megh. 1258) látomásaihoz kapcsolódik, aki a Liège melletti Mont-Cornillon premontrei (azaz norbertinus) házhoz kapcsolódó leprosariumban (leprások házában) szolgáló laikus nővér volt.[10] Az Eucharisztiának szentelt új liturgikus ünnep gondolata széles körben visszhangra talált, különösen a domonkosok támogatták, és a szertartás elterjedt a németalföldi területeken és Németországban. Amikor Jacques Pantaleon, a liège-i egyházmegye Campines-i főesperese, Julianna nagy támogatója, IV. Orbán néven (r. 1261-1264) pápa lett, 1264-es Transiturus bullájában elrendelte, hogy a Corpus Christi ünnepe az egész Egyházban a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön legyen. Ezt az időpontot azért választották, hogy az új ünnepet összekapcsolják a nagycsütörtökkel, amikor az Eucharisztia elrendeléséről emlékeznek meg, és ez volt az első szabad csütörtök a húsvéti időszak befejezése után. A legújabb kutatások megerősítették a hagyományt, amely az Úrnapi misét és zsolozsmát Aquinói Szent Tamásnak tulajdonította [11].
IV. Orbán nem sokkal a Transiturus után meghalt, és úgy tűnt, hogy közvetlen utódai kevéssé érdeklődtek az új ünnep iránt; ennek ellenére ünneplése a helyi püspökök és a szerzetesrendek kezdeményezéseinek köszönhetően elterjedt az egész nyugati egyházban, és különösen Észak-Európában szentségi körmenetekkel társult. Az első Corpus Christi körmenetet 1265 és 1277 között Kölnben jegyezték fel.[12] Ebben a korai szakaszban a Szent Ostyát egy zárt pixisben vitték, de hamarosan egy üvegkeretes monstranciát vagy ostensoriumot (a latin monstrare és ostendere szóból, amelyek jelentése “megmutatni”) használtak, amely láthatóvá tette a Szentséget az imádó nép számára. Az ünnep általános megtartását 1317-ben XXII. János pápa (uralk. 1316-1334) újította meg Avignonban, amikor kihirdette az elődje, V. Kelemen (uralk. 1305-1314) által engedélyezett és Kelemen-konstitúciók (Constitutiones clementinae) néven ismert kánonjogi gyűjteményt.
Az új ünnepnek a késő középkori társadalomra gyakorolt hatását aligha lehet túlbecsülni. Miri Rubins elismert tanulmánya élénk képet nyújt arról, hogyan vált a Corpus Christi “egy olyan kultúra központi szimbólumává”[13], amely az 1500 körüli időszakra már általánosan elterjedtté vált a nyugati kereszténységben.
Jegyzetek:
- ld. Helmut Hoping, My Body Given for You című kiváló áttekintését: History and Theology of the Eucharist (San Francisco: Ignatius Press, 2019), 175-210. ↑
- ld. Gerard G. Grant, “The Elevation of the Host: A Reaction to Twelfth-Century Heresy”, in: Theological Studies 1 (1940), 228-250. ↑
- ld. Augustine Thompson, Francis of Assisi: A New Biography (Ithaca, NY: Cornell University Press, 2012), 62 és 83-86. ↑
- Agde-i zsinat (506), can. 18: CCL 148,202. Lásd Andreas Amiet, “Die liturgische Gesetzgebung der deutschen Reichskirche in der Zeit der sächsischen Kaiser 922-102”, in Zeitschrift für schweizerische Kirchengeschichte 70 (1976), 1-106 és 209-307, 82-84. pont.
- Negyedik lateráni zsinat, Constitutiones, 21. De confessione facienda et non revelanda a sacerdote et saltem in pascha communicandos (1215. november 30.), in: Enchiridion symbolorum definitionum et declarationum de rebus fidei et morum, szerk. Heinrich Denzinger és Peter Hünermann, 43. kiad. (San Francisco: Ignatius Press, 2012), 812. sz.
- Van néhány bizonyíték a kovásztalan kenyér használatára a szentmisében a keresztény Keleten a VI. század végéről. Az örmény egyházi gyakorlatban ez legkésőbb a 719-es dvini zsinat óta bevett gyakorlat volt, és a hetedik századig nyúlhat vissza. Lásd Jean Michel Hanssens, Institutiones liturgicae de ritibus orientalibus, Tomus II: De missa rituum orientalium, Pars prima (Róma: Apud Aedes Pont. Universitatis Gregorianae, 1930), 133-141.
- Ezekről és a kapcsolódó kérdésekről lásd Peter Browe kitűnő írásait, amelyek a Die Eucharistie im Mittelalter című kötetben jelentek meg újra: Die Eucharistie im Mittelalter: Liturgiehistorische Forschungen in kulturwissenschaftlicher Absicht, ed. Hubertus Lutterbach and Thomas Flammer, Vergessene Theologen 1, 7th ed. (Münster: Lit Verlag, 2019).
- Ordo Romanus I, 48: szerk. Andrieu, II. kötet, 83.
- Lásd Stephen J. P. van Dijk, O.F.M. és Joan Hazelden Walker, The Origins of the Modern Roman Liturgy: The Liturgy of the Papal Court and the Franciscan Order in the Thirteenth Century (Westminster, MD – London: The Newman Press – Darton, Longman & Todd, 1960), 369-370.
- Az ünnep intézményéről lásd Miri Rubin, Corpus Christi: The Eucharist in Late Medieval Culture (Cambridge: Cambridge University Press, 1991), 164-199.
- Lásd Jean-Pierre Torrell, Saint Thomas Aquinas, Vol. I: The Person and His Work, ford. Robert Royal (Washington, DC: The Catholic University of America Press, 1996), 129-136.
- Lásd Theodor Schnitzler, “Die erste Fronleichnamsprozession: Datum und Charakter”, in Münchener Theologische Zeitschrift 24 (1973), 352-362.
- Rubin, Corpus Christi, 347.
Forrás: adoremus.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése