Krisztus: az Élet

A katolikus hit rövid összefoglalása az Éneklő Egyház c. imakönyvből.

Liturgiai összefoglalás

“Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az sok gyümölcsöt hoz. Mert nálam nélkül semmit sem tehettek.” (Jn 15,1-4.) Ezt a kegyelmi életközlést Krisztus elsősorban a liturgia által végzi Egyházában. A liturgia munkálja ki, hogy őbenne maradjunk és ő mibennünk, hogy napról napra átalakuljunk Krisztus képmására.

A “liturgia” névről. A “liturgia” szó görög eredetű. Eredetileg megbízott személyek által a közösségért végzett szolgálatot jelentett. Már az Ószövetségi Szentírás is használja “istentisztelet” értelemben, ugyanígy alkalmazzák az újszövetségi könyvek is.

A liturgia lényegéről. Isten tökéletes dicsőítésének és az emberek megváltásának művét Krisztus beteljesítette szenvedésének, halálának, föltámadásának és mennybemenetelének húsvéti misztériumai által. Apostolai feladatává tette az evangélium hirdetését, valamint a DICSŐÍTÉS ÉS MEGVÁLTÁS MŰVÉNEK folytatását, mely az áldozatban és a szentségekben (“szakramentumokban”) történik. A liturgia ezek foglalata: itt valósul meg Isten dicsőítése és az emberek megszentelése. Krisztus üdvözítő műve ugyan a történelmi időben ment végbe, de ezzel nem ért véget, mert a megdicsőült Krisztus örök áldozat, egyetlen áldozatbemutató, a Atya szünet nélküli dicsőítője és az emberek megszentelője.

Az istendicséret és a megszentelés műve szorosan összetartozik. Így alkalmazzák a keresztény írók a zsoltár szavát: “A dicséret áldozata tiszteletet ad nekem – mondja az Úr -, s EZ az az út, melyen megmutatom az embernek üdvösségemet” (49. zsoltár).

A liturgia részeiről. A liturgia legfontosabb részei: a szentmise, a szent zsolozsma és a szentségek. Kiegészítő részei egyes kísérő szertartások (pl. liturgikus körmenetek) és szentelmények (áldások).

Krisztusról, mint a legfőbb “liturgosz”-ról. A földi liturgia elsősorban nem az emberek műve, hanem Krisztusé. Ő van jelen a szentmise áldozatban, ő dicsőíti az Atyát Titokzatos Testén keresztül, emberi ajkak segítségével a zsolozsmában, ővele találkozunk a szentségekben: “Megmutatkoztál nekem, Krisztus, a szentségeidben téged talállak” (Szent Ambrus). Krisztus a földön megkezdett liturgikus tevékenységét megdicsőülésében is folytatja. A mennyben ő vezeti az Atyának szóló tökéletes dicséretet, s ő eszközli ki híveinek a megszentelést. A mennyei liturgiában részt vesznek az angyalok és szentek. A tér és idő meghatározott pontján végbemenő földi liturgia az örök mennyei liturgia utánzása és egyben elővételezése.

Ezért nincs a liturgiában semmi helye az emberi önkényességnek. Krisztusnak, az örök Főpapnak – és bizonyos határok között, az ő megbízása alapján az Egyháznak – kiváltsága, hogy az Istennek tetsző liturgiát elrendezze.

A liturgia az Egyház életében. Az Egyház legfőbb célja Isten dicsőítése és az emberek megszentelése. Ez főképpen a liturgiában valósul meg. A liturgia a csúcs, mely felé tör az Egyház minden cselekménye (hithirdetés, hitoktatás stb.) és egyúttal a forrás, melyből minden ereje fakad (életszentség, szeretet-cselekedetek stb.).

A liturgia tartalmáról. A liturgia az üdvösségtörténet megjelenítő átimádkozása. A liturgia legfőbb szabályozója ezért az isteni igazság, a hit. “A hit törvénye szab törvényt az imádságnak” – szól az Egyház régi szabálya. A liturgia tehát a dogmákból nő ki. Az üdvtörténet egyetlen eseményéről sem feledkezhet meg, innen ered a liturgia csodálatos gazdagsága.

A liturgia stilusáról. A liturgikus tartalom gazdagságát a szavaknak, szertartásoknak pontossága önti formába, őrzi és közvetíti. A gazdagság és pontosság megmutatkozik a liturgia minden elemében. Isten üdvtörténeti tettei nem esetlegesek, így az erre történő megjelenítő megemlékezés sem lehet esetleges, rögtönzésszerű, pontatlan. A liturgiát rögzítő szabályok megtartása segíti a liturgikus tartalom közvetítését, s így magát az embert gazdagítja. Ugyanakkor ebből ered a liturgia lényegéhez tartozó bizonyos személytelenség, általánosság és objektivitás, melyet ugyanakkor a liturgia művészi elemei bensőséges, de tapintatos érzelemmel hatnak át.

A liturgia támaszairól. A liturgia meghosszabbításaként léteznek az ájtatosságok, amelyek kisebb, helyi közösségek igényeiből születtek. Bár ezeknek is megtermékenyítője és normája a liturgia, mégis értékrendi különbség van a liturgia és az ájtatosságok (pl. litániák) között. A liturgikus tartalom, az általa közölt kegyelem személyes befogadása, magunkévá tétele lehetetlen rendszeres és bensőséges magánimádság nélkül.

A liturgia közösségi jellegéről. Az evangélium hirdetése, a dicsőítés és megváltás művének folytatása a Krisztus-hivők közösségében folyik. Nem öntörvényű, saját akaratából összegyűlt közösség végzi a liturgiát, hanem a Krisztus akaratából összegyűjtött titokzatos Test, mely a Fővel egységben van, élettörvényeit tőle kapja. Más kifejezéssel: e közösség Krisztus szeplőtelen Jegyese, ki csak a Vőlegény szeretetét keresi a liturgiában.

Az Ószövetség idején a választott nép alkotott papi közösséget. A végső időkben Isten Fia által az egész emberiségből gyűjtötte egybe Egyházát. A keresztség szentségében a királyi papság részesei lettünk. A hivők mint papi közösség tevékenykednek a liturgikus közösségben, mely a közös hit, remény és szeretet által, a Szentlélek erejéből egységes és rendezett.

A liturgiában nem a konkrét (kisebb) közösség fejezi ki önmagát, hanem az egyetemes nagy papi közösség, Isten népe, az Egyház. A résztvevők száma, összetétele a liturgikus cselekmény értékét és lényegét nem befolyásolja. Minden liturgikus szertartásban az egyetemes Egyház tevékenykedik, s ezért egyetemes értékű minden liturgikus tett. A templomi közösség azonban e nagy közösség kicsinyített képe, s annál jobban azzá válik, minél inkább annak szellemében gondolkozik, imádkozik, cselekszik. Nem a közösség formálja a maga képére a liturgiát, hanem a liturgia a maga eszményére a közösséget.

A pap szolgálatáról. A liturgikus közösség tulajdonsága az egység mellett: a rendezettség. A hívek mint egy Testnek tagjai, a Fő akaratából azonos cél érdekében különféle feladatokat látnak el. A szolgáló papság soraiba Krisztus hív meg férfiakat, hogy személyükben a hívek általános papságától megkülönböztetett módon ő maga legyen jelen. A liturgiában a pap nem a nép választott irányítója, vezetője, akire hatalmát választói ruházták volna, hanem Krisztus papságából szentségi módon részesült személy, aki hatalmát magától az Úrtól kapta, s őt képviseli.

Egyéb liturgikus szolgálatokról. Az Ige szolgálata a FELOLVASÓK (lektorok) kitüntetése, akik beszédhangjuk művelésével és a szent szövegek tanulmányozásával válnak alkalmassá feladatukra. Az ÉNEKESEK arra ajánlják fel hangjukat, hogy a liturgia szava hatékonyabb legyen, a szívbe hatoljon, azt szeretetre gyújtsa. Ezért a liturgia szabályainak megfelelően egyszer maguk szólaltatnak meg egyes részeket, máskor a közösség énekét vezetik és segítik. Az oltár szolgálatában az AKOLITUSOK és a már szentségi rendben levő DIAKONUSOK (szerpapok) segédkeznek a papnak. Míg a dicsőítés és Ige szolgálatában a HÍVEK a pappal egyenlő mértékben vehetnek részt, addig a megszentelés művének folytatásában – kiváltképpen az áldozatbemutatásban és egyes szentségek létrehozásában – a pap Krisztusnak átadott személye a cselekvő.

A liturgikus időről. Az idő Isten teremtménye, az Isten által alkotott szabályoknak engedelmeskedik. Isten a liturgiában felhasználja az időt az üdvösség művének érdekében is. A hét napjainak szabályos váltakozása a teremtés művére emlékeztet, a hetedik nap, a nyugalom pedig teljesebben feltárja Isten mindent betöltő uralmát. A megtestesüléssel Isten belépett az időbe. Jézus életének időbeli eseményei, a nekik szentelt időpontok által Isten még nyilvánvalóbbanjelen van a földi időben. Ezért szükséges, hogy az ember az idő egy részét kizárólag Istennek szentelje. A földi idő így lép érintkezésbe az “égi idővel”, az örökkévalósággal. Az év leforgásával a liturgia elénk állítja Krisztus egész misztériumát és boldogan várja szeretett Urának második eljövetelét.

Az ünnepekről. Az ünnepen összegyűlt közösség az öröm forrása: “Íme, mily jó és gyönyörűséges, ha együtt vannak a testvérek” (132. zsoltár). A liturgikus ünnep a hívek érzelmét az örökkévalók élvezetéhez emeli. A nagy ünnepek egybeesnek a természeti év fordulóival. Ami a természetben történik, az élet és fény győzelme, az az ünneplésben Isten diadalának szimbóluma lesz. De a választott nép nem természeti jelenséget ünnepel, hanem üdvtörténeti eseményt: a megtestesülést, a kereszthalált, a föltámadást. A keresztény ünnep több, mint emlékezés: az az esemény, amelyet az olvasmány, énekek, szertartások jeleznek, titokzatosan jelenvalóvá is válik. “E mai napon” – énekli a liturgia az eseményt. Az ünnep az örökkévalóság bástyája egy elmúló világ közepette.

A templomról. Amint az emberek az idő egy részét Istennek szentelik, s az idő a keresztény ünnepléssel áldásokban gazdaggá válik, úgy a szent helyek létével mintegy a tér hozza meg köteles áldozatát a mindenség Alkotójának. Bár Isten mindenhol jelen van, ennek nem mond ellen, hogy a szent hely különösen Istenhez tartozik, s az ő áldásait közvetíti. Az őt kereső lélek itt a külső világtól elkülönülve lehet jelen. A jeruzsálemi templom az Úr lakóhelye volt. Az Újszövetségben Krisztus szent embersége az Isten temploma, s a keresztségben a hivő lélek is a Szentlélek templomává lesz. Az egész Egyház is, mint élő kövekből épült templom, Isten lakóhelye. A kőből épült templom az eleven kövekből épült temptomnak, az Egyháznak jelképe.

Az oltárról. A templom középpontja az oltár, az a hely, ahol a föld találkozik az éggel, a Szent Hegy, ahová az Úr leszáll, a fenséges trón, ahonnan uralkodik. Innen ajánlják fel az engesztelő áldozatot, mely által Isten megengesztelődik a világ iránt, s mely által Istennel egyesülhetünk. Az oltár magának Krisztusnak szimbóluma, aki egyetlen közvetítő Isten és ember között. Az oltár a küszöb, ahol a pap Krisztus képviselőjeként áll, s melyet Isten átlép, hogy adjon. Egyben a mi földi oltárunk annak az égi oltárnak hasonmása, melyet Szent János lát az égben, s mely az egész teremtés dicséretét szimbolizálja. Az oltár a fölajánlás és elfogadás helye. Ezért tiszteli az oltárt a pap csókkal és tömjénnel.

A liturgikus szóról. A liturgiában az isteni szó uralkodik. Minden kifejezési eszköz ezt szolgálja, elsősorban a hangosan kimondott szó. Az Istentől jövő szó és az embernek Istenhez intézett szava váltakozik. E párbeszéd formálja a liturgiát. Az isteni szó vagy kinyilatkoztat (pl. evangélium) vagy létrehoz valamit (pl. szentségek).

A kinyilatkoztatás szaváról. A kinyilatkoztatás szavát halljuk az evangélium hirdetésekor, valamint a többi olvasmányban. A Megtestesülés misztériuma az elhangzott szó segítségével kiterjed, mert Krisztus valamilyen módon jelen van az igében. E szó elfogadása teremt igazi közösséget. Ezt tiszteli az evangéliumkor a felállás, a körmenet, a tömjén, a gyertya, a hármas keresztjel.

A tevékeny isteni szóról. A liturgiában a szó nemcsak kijelent, hanem cselekszik, megszentel. Ilyen az átváltoztatás szava, a keresztség szava, a szentségi feloldozás. Az Ige cselekvéssé válik, kegyelmeket hoz létre. Ugyanazt az isteni erőt hordozza, mint a teremtéskor elhangzott “Legyen!” Ezért hivatkozik az Egyház a szentségek létrehozásakor oly gyakran a teremtés művére.

Az emberi szóról.A liturgiában helyet kap az embernek Istenhez intézett dicsőítő-hálaadó és kérő szava is. Isten nagy ajándéka, hogy az Egyházat sugalmazott szövegekkel is tanítja imádkozni (zsoltárok, más szentírási szövegek). A könyörgésekben maga az Egyház alakított ki az alkalomhoz méltó, nyelvileg is magas szinten álló, s ezért általános érvényű, klasszikus stílust. Ezekben a pap hivatalosan, az Egyház nevében tárja Isten elé a lét legnagyobb dolgait illető kéréseket. Az Egyház imája az Atyának szól, Krisztus, a mi Urunk és Közvetítőnk által.

Az énekelt szóról. Az ének az ünnepélyes liturgiának szükségszerű, a teljes egészhez hozzátartozó alkatrésze. Az angyalok a háromszor szent Istent énekkel dicsérik (Izaiás), Jézus születését énekkel hirdetik (Lukács), Pál apostol zsoltárok és himnuszok éneklésére buzdítja a keresztényeket, Szent János pedig, az égi liturgia kiváltságos tanúja a Bárány trónja előtt felhangzó énekről beszél. A dallam az ige engedelmes szolgálója, hogy az isteni üzenetet érzelmeinkben is magunkévá tegyük. “Aki szeret, az énekel” – mondja Szent Ágoston. A liturgiában résztvevőket az istenszeretet indítja énekre, de az ember énekében az egész teremtett világ, a kozmosz harmóniája is visszhangot talál. Az énektelenség: emberi és vallási félrefejlődés, visszamaradottság jele. – Szent X. Piusz pápa az Egyház ősi tanítása szerint a liturgikus ének három alapvető tulajdonságát jelöli meg: legyen szent, művészi, egyetemes.

Az emberi test részvételéről. A kinyilatkoztatás mindig az egész embert veszi figyelembe, aki testből és lélekből áll. A liturgikus közösség tagjai e szent cselekményben egész emberségükkel vesznek részt. A liturgiában helyet kap az anyagi világ is, elsősorban az emberi test.

Az ÁLLÁS kifejezi a hivő istengyermeki szabadságát és figyelmes tiszteletét.
A TÉRDELÉS a szív alázatát mutatja,
a LEBORULÁS a legmélyebb hódolatot.
A MEGHAJLÁS a tiszteletadásnak vagy a bűnbánatnak jele,
a CSÓK a megbecsülésé és a testvéri szereteté.
A kitárt KEZEK jelzik az ember kitárulását Isten felé, a papnak a hívek felé tárt kezei egységet teremtenek, s mutatják, hogy Krisztus megjelenítője készséges hivatását betölteni. A hívek fölé terjesztett kezek áldást közvetítenek.

A liturgikus mozdulatok szabályozottsága rendezi a közösséget, értelmezi a liturgikus szövegeket és cselekményeket. Visszahatnak a hívek belső magatartására. Sajátítsuk el az Egyház kiérlelt, ősi mozdulatkultúráját!

A természetből vett jelekről. A test jelei mellett a természet elemei is megszólalnak a liturgiában.

A VÍZ tisztít, életforrás és életerő (keresztség), a szenteltvíz a tisztulás mellett Isten kegyelmeinek reánk harmatozását is jelzi.
A TŰZ melegít, világít, éltet – amint a fény elűzi az éjszaka sötétjét, úgy űzi el Krisztus világossága a gonoszság árnyait.
A tűzbe dobott TÖMJÉN füstje kellemes illatot áraszt, tisztítja a levegőt, felszálló füstje a földi dolgoktól való elkülönítést, a mennyeiekre való irányítást jelzi (felajánlásnál), tiszteletadást is kifejez (oltár, evangélium, pap és hivők tömjénezése), a felszálló imádságnak jelképe (zsolozsmában).
A GYERTYA a feltámadt Krisztusnak és a Krisztusban feltámadt hivőknek szimbóluma: amint a gyertya önmagát fölemészti a tűzben, hogy hivatását teljesítse, ilyen maradéktalanul rendeli magát a hivő Isten szolgálatára. Az akolitusok által hordozott gyertyák az oltár szolgáinak és Isten egész népének az istentiszteletben égő szeretetét jelzik és fokozzák.
Az OLAJ az isteni áldás jele, a bőségé és gazdagságé. A szentségekben a Lélek ajándékait és a fölkenést közvetíti. Az örökmécses – ha az természetes lánggal ég – az éberségnek és imádásban való kitartásnak képe.
A KENYÉR és BOR a legegyszerűbb, legegyetemesebb, mindennapi és mégis ünnepi táplálék. A föld termékei, ugyanakkor az eső és napsugár ajándékai. E természeti javak már nemcsak jelképezik, hanem valósággal megjelenítik Krisztust, szimbolizálva az ő égi és földi, isteni és emberi természetét is.

A szent Liturgiában az ember Krisztussal találkozik: Útra talál, megismeri a kinyilatkoztatás szavából az egyetlen Igazságot, s az ő Testében és Vérében részesülve az Életet, az örök életet kapja.