“Jézus megmagyarázta tanítványainak, hogy önmegtagadó élete a példakép, és az ő életüknek is ilyenné kell válnia. Maga köré szólítva a tanítványokat és a közelében tartózkodó sokaságot, ezt mondta nekik: »Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem!…« (Mát 16,24) Tökéletesebben nem is érzékeltethette volna Üdvözítőnk az önmegtagadást, az önátadást. Ő vállalta a keresztet érettünk. Nem tartotta kívánatosnak a mennyet, míg mi, szegény bűnösök, elveszett életünket éljük. Elhagyta tehát mennyei udvarát, hogy magára vegye a gyalázatot, a bántalmazást és a szégyenletes halált. Lemondott felmérhetetlen mennyei gazdagságáról, »szegénnyé lett, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk« (2Kor 8,9).
Nekünk is azt az utat kell járnunk, amelyen ő járt előttünk. Az embertársaink iránti szeretet »az én keresztrefeszítését« igényli. A tanítvány tekintse magát a mennyből a földig érő lánc egyik szemének, amelyet Isten bocsát le a világ megmentéséért. Egyesüljön Krisztussal kegyelmi terve megvalósítása érdekében, hogy megkeresse és megtartsa az elveszetteket. A keresztény legyen mindig tudatában annak, hogy életét odaszentelte Istennek és jellemében Krisztust mutatja meg a világnak. Az az önfeláldozás, részvét és szeretet, amely Krisztus életében látható volt, nyilatkozzék meg mindazok életében, akik Istenért munkálkodnak.
»Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt.« (Mát 16,25) Az önzés halált jelent. Testünk egyetlen szerve sem maradhatna életben, ha munkáját csak önmagára korlátozná. Ha a szív az életadó vérfolyamot nem juttatná el a kézhez, a fejhez, gyorsan elerőtlenednék. Miként szervezetünket az életadó véráram, úgy járja át Krisztus szeretete a gyülekezetnek, az Ő csodálatos testének minden részét. Mi mindannyian egy test tagjai vagyunk. Akik az adományok szétárasztásában nem vesznek részt, azok elpusztulnak.” (Jézus élete, A kereszt árnyékában c. fejezetből)