Pataki Mihály Mária (Piusz testvér)

Faforgácsok és a Szentvér-kápolna

Piusz testvér meséli el hivatása kibontakozásának történetét, és azt, hogyan fonódik ez egybe Isten gondviselő szeretetében a Szentvér-kápolnával.
(Megjelent annak idején a http://szeretetfoldje.hu/ -n
Aktualizálva, kiegészítve a kápolna egyházi funkcióba vételére 2017 október 6.)


/Első forgács. /
Az 1970-es évek végén történt. Pontosan csak az ügyeletes csoportfőnökség a megmondhatója, hogy napra, percre mikor is. Akkortájt, talán havi rendszerességgel Dienes Valéria gondolkodó - mozdulatművész, felnőtt korában Istenhez megtért filozófus, (Bergson; időelméletét; tovább vivő, Prohászka Ottokár püspök úr lelki gyermeke, lelki társa, élete végén misztikus engesztelő testvérünk) - magnófelvételeken megőrzött csodálatos elmélkedéseit hallgattuk. Ekkor és ott tapasztalhattam életemben először, a keresztény kisközösség lelket-, szívet felemelő csodáját. Az „L”-alakú kicsiny hálószobában nyolcan-tízen áhítattal hallgattuk a ragyogó minőségű felvételeket, mindannyiunknak az volt az érzése, mintha, maga Vali néni „élőben” olvasta volna, mély, művészi igényességgel, szeretettől átitatott fejtegetéseit, eszmélkedéseit, vallomásait…Történt egyszer, hogy az ötvös házigazda Péter - szokott lelkesedésével. – teaszünet lévén, érdekes történetet mesélt: egy teljesen vallástalan fiatalember megtéréséről. Tudnivaló előzményként elmondta, hogy valahol, Óbudán, a Kiscelli múzeum mellett van egy keresztút, ahol a hagyomány szerint keresztény vértanuk haltak meg. Az itt lévő erdei úton rendszeresen futott ez a fiatal sportoló. Azaz, futott volna, ha nem lepte volna meg valamiféle rendkívüli, titokzatos érzés. Hangulata, a keresztút állomásai előtt megsúlyosbodott olyannyira, hogy a futása is lelassult. A váratlan és fura lelkiállapot egyaránt vonzotta és taszította, de az érdeklődése mindig újból és újból visszahívta. Addig-addig „kocogott” a hajdan-volt vértanuk útján, mígnem, komoly késztetésnek engedve, érdeklődni kezdett a kereszténység iránt, majd megtért… Ekkor még TSZ ár-felelősként vidéken dolgoztam, irodakukacként, szenvedtem a sok értelmetlen, de kötelező adatolás miatt. A fához, mint átalakítandó anyaghoz, még nem sok közöm volt.
/Második forgács. /
A dicsőséges államszocializmus a nyolcvanas évek elején elérkezett abba a szakaszába, amikor az ország lakosságának túlnyomó része, a megtollasodás izzadságszagú taposómalmát hajtotta éjjel-nappal. A senkiházi, de nagyhatalmú vezetők külföldön költötték el a ”közöst”, a pórnép pedig a GMK-ban, háztájuóikban, garázsbutikokban hajszolta az aprópénzt. A magyarság, nyaralás helyett a „bódé-dűlőn” törte az ugart, otthonok helyett belakhatatlan, vakolatlan óriás-romokat épített zsíros kenyerén koplalva és évekig várt a „kocka-Ladára… A központi figyelem lazulása lehetővé tette, hogy a szellemi-lelki és kulturális élet kissé felélénküljön. Az UVATERV hatalmas kultúrtermében; - munkatársaim segítségével - kiállítást rendeztünk olajképeimből, tusrajzaimból, fa és kerámia kisplasztikákimból.
Általános volt a meglepetés. A látogatók - a látottak alapján - idős, érett embert gondoltak volna helyettem. /Akkor harmincnégy éves voltam. / Festő barátom Árpi, meg is jegyezte: - Elég pofátlanság, ilyen fiatalon, összegyűjtött életmű /retrospektív/ kiállítást rendezni! Másrészt az is mondta – pipáját hosszan megszívva: – Ezek a képek a Csend Világáról tudósítanak és ez a Világ valahol létező valóság. Egyébként a képeimet szimbolikus nonfiguratív csoportba sorolta.
Meglepetés volt számomra az is, hogy a látogatók, hasonló gondolatot, hangulatot érzékeltek az egyes művek előtt, mint én, amikor azokat készítettem. Az ünnepélyes megnyitón megszólított akkor még távoli ismerősünk, Gyuri bácsi és kérdezte: - Tudom-e, hogy mit festek? - Azt hiszem, tudom - válaszoltam. - Mágikus képek ezek, akarsz ezekről többet tudni? - kérdezte. /Természetesen akartam…/
Ida néni telefonon jelentkezett. Kicsi lakásába feleségemmel együtt meghívott bennünket és órákig lelkesen áradozott a saját és az én alkotásomról, mivel ő is „kolléga”, műkedvelő festő volt. A falakat, de még a bútorokat is ellepték az élénkszínű kisebb-nagyobb olajképek. Meleg, bensőséges barátságba kerültünk. Hamarosan kiderült, hogy mélyen hívő keresztyén testvér, aki magánszorgalomból a nagytiszteletű Joó Sándor tanításait írja le magnófelvételeiről, rendszerezi és gondozza azokat. El is látott bennünket, ezekkel a lelki olvasmányokkal, hallgatni valókkal…
Egy alkalommal, csak egyedül voltam nála látogatóban, és kissé panaszkodhattam arra, hogy elég nehezen hordozom a mindennapi teendőimet, amikor váratlanul arra kért; - hogy maradjak kicsit csöndben, mert imádkozni fog… Benső összeszedettségéből néhány perc múlva felbukkanva, visszatérve, csodálkozva ismételgette: - Nagyon egyedül van, te segíts rajta! Nagyon egyedül van, te segíts rajta! Jézusom, hogyan tudnék én segíteni rajta? - kérdezte, most már hangosan folytatva az imént a lelkében fogant párbeszédet… Ida néni volt az életemben az első testvér, akiről kiderült, hogy Jézus hangját képes magában felkutatni, megérteni és indíttatásai szerint élni.
/Harmadik forgács. /
A festmény kiállítás „utóhatásaként” – feleségemmel együtt – bekapcsolódtunk a legkülönbözőbb szellemi és lelki irányultságú kisközösségi áramlatokba. Megismerkedtünk a Szeretetlánggal és ennek kapcsán kinyomtattunk és kiosztottunk néhány ezer imafüzetet, mely az Irgalmas Jézusról, a Szent Arc tiszteletéről; és Jézus Szent Sebeiről, Szent Véréről szólt. Az utóbbi füzetből rendszeresen el kezdtük imádkozni a Szent Sebek Rózsafüzért és a Szent Vér litániát. Az irodai semmittevést megunva, kétkezi, betanított munkásnak jelentkeztem a falubéli kárpitos üzem asztalos műhelyébe. Másokkal ellentétben, amikor pihenni lehetett, én a csiszológépet nyúztam és mindenféle érdekes fadarabbal, kísérleteztem…

Beteg anyósom hozzánk költözött, ezért szintén beteg feleségemnek segítendő, 1984 nyarán felmondtam, és otthon kezdtem kialakítani - egyelőre csak barkács szinten – asztalos műhelyemet. Ekkortájt befogadtunk egy otthonról elcsatangolt fiatalembert, aki az Ecclesia Szövetkezet eladója volt. Elmesélte nekünk, hogy a boltban sokszor keresnek üres fakereszteket, de mivel nincs, ezért majd ő fog gyártani nekik. Miután papájával kibékült, és nagy nehezen haza költözött, ötletét ”elorozva”, magam kezdtem el fakereszteket gyártani és az Ecclesia Szövetkezetnél forgalmazni. Így lettem és azóta így vagyok, a mai napig is „keresztgyártó kisiparos”.
Elkezdtem Árpád barátomnál, aki akkor még népművész ifjú mestere volt, inaskodni és a saját műhelyemet is komolyabban berendezni. Közben összeismerkedtünk a Szeretetláng kapcsán Péterrel, aki történetesen asztalos volt. Meghívtam műhelyembe, ott is maradt vagy hat-nyolc évig. Sőt még a fia is nálunk kezdte el önálló vállalkozását kiépíteni. Sokat tanultam tőlük. Az Ecclesia Szövetkezeten keresztül megtaláltak a megrendelők és így alkalmunk nyílt több kápolna berendezésének megtervezésére, elkészítésére...
/Negyedik forgács. /
A harmadik évezred kezdetén, 2006 tavaszán levélben hívtak a „szeretetlángos” testvérek arra, hogy „majd ősszel, közösen zarándokoljunk el, az óbudai felújított Szentvér kápolnához.” Érdekes módon, ezúttal felkeltette az érdeklődésemet ez a közelünkben lévő ismeretlen kegyhely.
/Ötödik forgács. /
A történések búvópatakja nyáron „folytatódott”. Este telefonüzenetet kaptam, hogy hívjam fel a III. Kerületi Önkormányzat Beruházási osztályát. Sürgős! Kedves feleségem – szokásához híven – óvni akart, mondván: - Annyi a munkád, nehogy valamit elvállalj! Másnap megtudtam, hogy Óbudán kellene egy kápolnába némi berendezést alkotni. Oly rövid a határidő, és oly kevés az erre a célra felhasználható pénz, hogy reám gondoltak. (Kiderült, az osztályvezető úr, a felesége iskolájából már ismerte a munkámat, mert ott már hasonló körülmények között, sikerült egy hónap alatt egyedi bútorokkal „berendezni” az iskola új kápolnáját, /természetesen hitelre! /. Megkérdeztem; - Véletlenül nem a Szentvér kápolnáról lenne szó? - Holnapra majd kiderítem - volt a válasz. Természetesen, /természetfeletti módon/ az volt! Bizony, kápolna-ügyben, roppant jól értesültnek tűnhettem a hivatalban – gondoltam – bensőmben pedig meghatódva körvonalazódott ki az a sejtelem; „ebben a kápolna ügyben talán nekem is szerepem lesz” …
/Hatodik forgács. /
Hamarosan kiderült, mi is a feladat. Huszonegy nap alatt kellett két padot és oltárasztalt készítenem, hogy amikor Kis Rigó László püspökúr újból felszenteli a kápolnát, ne kongjon üresen. A beruházási osztályvezető úr elvitt kocsijával a helyszínre. Ez a III. kerületi Doberdo út, a régi Bécsi úttal párhuzamos erdei sétáló volt, a Kiscelli múzeum alatt. Csak ámultam-bámultam, hogy 200 m-re a forgalmas, villamos-robogásos főúttól, hogyan létezhet ez a hamisíthatatlan erdei csendsziget? Ekkor és ott találkoztam először, a korábbról hallott csodás keresztúttal. Egészen a három kőkeresztig lehetett gépkocsival megközelíteni a kápolnát. Itt volt, a nemrég felújított kőoszlopsorból álló keresztút utolsó állomása. Innen már, csak lépcsősoron, gyalogosan lehetett leereszkedni az erdei úton. A kis kápolna körül szorgosan dolgozó munkások iparkodtak, terepet rendeztek, kőzúzalékot terítettek, kapaszkodó korlátsort szereltek. Bemutattak az „éppen ott lévő” beruházó vállalat vezetőinek, telefoncsere, megállapodás: – aztán időben kész legyek! – kötötték a lelkemre. A kápolna ajtaja tárva-nyitva, kívülről-belülről ragyogóan felújítva, szerszámokkal, kézi-gépekkel tele pakolva. Örömmel nyugtáztam, hogy az egymagában árválkodó kis épületben még áram is van. A munkásokat felügyelő művezető kedvesen tájékoztatott a tudnivalókról, elmondta, hogy a kápolna oltára alatt lévő kutat, forrást „becsatornázták”, és az út alatt kivezették. Egy vallásos ukrajnai, de valójában magyar munkástól azt is megtudtam, hogy az óbudai Szentháromság plébániához tartozik a Szent vér kápolna.
/Hetedik forgács. /
Tavas plébános úr kedvesen fogadott. Tulajdonképpen tőlem tudta meg, hogy mi is történik a kápolna körül. Tarlós István polgármester úr, hivatalából távozandó, mintegy búcsúzásként, szerette volna ezt a csövesek és csavargók által rettegésben tartott, elhanyagolt környéket ismét a kerület vérkeringésébe bekapcsolni. A rendezési terv már évek óta szerepelt a költségvetési tervezetekben, de ez idáig mindig elbukott. Nem így 2006-ban. Annak ellenére, hogy bár még meg is emelték vagy tíz millióval a beruházási költségeket, a szocialista többségű képviselő testület ezúttal megszavazta azt. Közben a plébános úr elmesélte; hogy mily óriási az egyházközség területe, és a hajdanvolt békeidőben míderre több mint tíz pap volt, és most csak egyedül van… Ő a kápolnáról csak annyit tud, hogy elkérték a kulcsát, hogy megigazítsanak a tetőn néhány cserepet.
Igen, valóban így indult a dolog. Csakhogy, amint megbontották a tetőt, a kivitelezők észlelték, hogy a gerendák elkorhadtak. Ezért lebontották és kicserélték. Az új ácsolatra már sajnálták visszatenni a régi cserepeket, azokat is lecserélték. Majd következett a külső, a belső tatarozás, a hiányzó kovácsoltvas díszítés kiegészítése, forrás befoglalás, elvezetés, padlóburkolás stb. Az egyik szeretetből meghozott áldozat, hozta másikat… Így történt az, hogy a csodálatosan felújított kápolna még a mesterembereknek is üresnek hatott, mikorra már az idő is, a pénz is elfogyott...
A plébános úrral megbeszéltem az elképzeléseimet, ő örömmel nyugtázta forrásban lévő gondolataimat, gondjaimat. Magyarul azonnal érzékeltem, SZABAD KEZET KAPTAM. Régi közösségi múltamból tudtam; „ha valaminek nincs gazdája, akkor nekem kell az élre állnom.” Úgy is lett!
/Nyolcadik forgács. /
Nem részletezem a 21 napnyi csodát. Ezúttal és látszólag, mindenben egyedül maradtam. Míg, korábban csak társakkal tudtam ilyen nagy munkákat megvalósítani, most kizárólag magamra voltam utalva. A tervezés, az anyagbeszerzés, újabb komolyabb gépek vásárlása, a közben befutott rendkívüli keresztmegrendelések, a járatlan utakon való tévelygések mind-mind a nyakamba szakadt. Mégis, kegyelmek, apróbb és nagyobb csodák özöne segített. Igyekeztem alkatomtól és szokásomtól eltérően összeszedetten élni, dolgozni. Korán feküdtem, hajnalban keltem. Minden nap mentem Szentmisére. A legváratlanabb helyzetekben és személyektől érkezett a megoldás és a segítség! A legnagyobb ajándék pedig az volt, hogy félszegségemet levetkőzve határozottan tárgyaltam, döntöttem, intézkedtem, és ami a legfőbb, nyugodtan, minden kétkedés és bizonytalankodás nélkül dolgoztam, dolgoztam… Tizenhárom „berendezési tárgyat” sikerült elkészítenem. /Oltár, oltárkép, olvasó állvány, húsvéti gyertyatartó állvány, nagy fali kereszt, forrástakaró dísztető, szék, hat támlás pad, lakkozott, nyers-színű, gyalult-csiszolt fenyőből. /
/Kilencedik forgács. /
A felszentelés hétköznap, szerda délelőtt volt. Az elsők között érkeztem, mert még a hajnalban elkészült dolgokat el kellett helyeznem. Sorba jöttek a „hivatalosak”. Hárman is hozzám jöttek megkérdezni; - Bocsánat, de elfelejtették: hogy is hívnak? /Az atya, a kivitelező vezető úr, a Beruházási vezető úr. / Mindenki – magamat is beleértve – meg volt lepődve! A kis kápolna, az általam készített berendezéssel együtt, igazán megkapó volt. Három TV társaság egymást és a mintegy harminc hívőt kiszorítva ott tülekedtek az apró kápolnában. Ezúttal bátortalanságomat legyőzve befurakodtam az ünnepségre, a felszentelésre a meghívót tekintélyes vendégek társaságába, és egy felvevőkamera árnyékában hallgattam az átadási beszédeket. Következett a Szentmise, Kis Rigó László püspök úr és Tavas plébános úr közreműködésével, majd az újra szentelés...
/Tizedik forgács. /
Azóta belülről a Szent Vér kápolnát nem igen láthatja senki. A kulcs elkerült a plébániára, és ha zarándokok érkeznek, kénytelenek a bezárt ajtó előtt imádkozni, amennyiben jön velük pap, ott misézni…
Itt tartunk most. Feri barátomtól megtudtam, hogy a kápolna felújításának szent ügye korábban egy engesztelő testvérünk szívében-lelkében fogant meg. Tulajdonképpen ő járt többször a polgármesternél, hogy rendbe kellene tenni a kápolnát és a környékét. Feri azt is elmondta, hogy sátánista szekta gyülekezési helye volt a romos kápolna, és környéke. Emiatt, ő többször éjszakára is kivonult, pokróccal felszerelkezve, engesztelő virrasztásra, imádkozásra. Tőle kaptam a következő olasz magánkinyilatkoztatásból való fordítását:
/Tizenegyedik forgács. /
Az Eucharisztia Szüze a neki szentelteknek, István Magyarországa Gyermekeinek Manduria, 2005. május l7.
"Imádjátok Krisztus Vérét!
Kedves leányom! Ma látom mindazok szívét, akik el akarják fogadni meghívásomat, hogy egész életüket az én szolgálatomra szenteljék, és ma különös módon megáldom István Magyarországának gyermekeit. Visszatérek majd azután, hogy a Szent Szél, a Szentlélek újra megtisztítja a sok kemény szívet, akik elfeledték az igaz tiszteletet és fogadalmakat, melyeket nekem tettek. Erre a földre való visszatérésemet meghívások előzik meg, melyeket azoknak a kongregációknak /akol, nyáj, egyesülés, lásd János 10.16 – fordító/ küldök, melyek könnyeim pecsétjét viselik. A csend és a fájdalom gyermekeihez szálljon az én szerelmem, szeretetem..."
Ezzel az olaszországi üzenettel összhangban van az alábbi, 2005. január 31.-i, nálunk kapott felhívás:
Krisztus Király:
„Kérjétek Irgalmamat, és Én megáldom ezt a népet! Irgalmasságom rózsafüzére és szívetek irgalma lehívja Irgalmasságomat a földre! Minden kedden kérjétek Irgalmam és Én új népet, emelek erre a földre! Ez a nép kiváltja a pokol kapuját és nem vérzik el ez a nemzet!... Kiváltja azt a büntetést, melyet fejetekre hívtam, és melynek lángja elpusztítaná e földet, de Én megkönyörülök rajtatok és elkerüli haragom lángja, ha lehívjátok Irgalmas Szívem szeretetét!” (…)
„Mindenkinek hatalmas kegyelmeket adok, ha Nekem adja szívét! A kicsiny szívek szeretete tartja fönn a világot!”
Keletről jön a veszedelem és égig ér a lángja! Ha kéritek Irgalmas Szeretetemet, megmenekültök!
„Magyarország égni fog, ha nem tér meg Hozzám időben! Kicsi, kedves népem! Te, aki Szívem csücske vagy! Kérjétek Irgalmamat, mert rajtatok keresztül akarom dicsőségemet véghez vinni a népek között! Imában egyesüljetek és kérjétek kedden három órakor Irgalmamat! Irgalmam szirmait bontom ki nektek és osztom szét e földön, ha Hozzám fordultok! Krisztus Király hív benneteket: töviseimből adtam nektek és koronámból is adok, csak hívjatok Engem!” (….)
"Kicsi áldozatok fogják naggyá tenni ezt az országot! Kérjétek irgalmamat, mert már közel az óra, és eljövök fenségemben és dicsőségemben! Nagyon nagy megtérésre van szükségetek, de ha mindenki Hozzám fordul, Én megkönyörülök e nemzeten! „Kérjétek irgalmamat, mert rajtatok /a magyar népen/ keresztül akarom dicsőségemet véghez vinni a népek között! Én, az Úr Jézus Krisztus értetek áldozatot hozok, és vágyom rá, hogy áldozatot hozzatok: szívetek áldozatát hozzátok Nekem!”
„Kérlek, vállaljátok magatokra Szent Keresztem szilánkjait, és én tövis helyett rózsákat fogok osztogatni nektek az utolsó napon!”
„Mária, az Én Édesanyám, a ti Édesanyátok, kegyelmi eszköz számotokra, kicsi fiaim! Ti is az Ő kegyelmi eszköze vagytok! Koronáján ti vagytok a csillag, mely világosságot hoz a földnek! Kincseim! Megáldom ezt a földet és ezt a népet /a magyart/ irgalmasságom eszköze lesz népem számára!
Építsetek védelmi falat a Gonosz ellen! Imádsággal fegyverezzétek fel magatokat, és Igémmel vértezzétek föl szíveteket! Imaszövetségeket építsetek, és harcoljatok egymásért Igémmel! Ez az imádság lesz leghatásosabb fegyver imaszövetségetekben!”
/Tizenkettedik forgács. /
Napokban /2007 jún. 27./, magam is ellátogattam – úgy tudom –  Magyarország egyetlen Szentvér-kápolnájához. A csend változatlanul befelé fordulást parancsolt, délben sehol senki, de a bejárati ajtó kilincse már leverve, a zár körül feszítővas-nyomok láthatók, hátul a domboldal és a fal között szemétkupac… Vajon mi lehet belül? – aggodalmaskodtam. Eszembe jutott: „Kicsi áldozatok fogják naggyá tenni ezt az országot!”
Bevallom, kissé elszomorodtam. Itt ez a város szívében, csodálatos módon újjáélesztett, egyedülálló Szent Vér kápolna, s ha minden marad a régiben, bizony előbb vagy utóbb, megint felgyújtott, megbecstelenített romhalmaz, válhat belőle…
Amennyiben a hivatalos Egyház ennyire „képtelen” hitéletet lehelni egy ilyen páratlan lehetőségű „objektumába”, akkor talán meg lehetne „pályáztatni” szerzetesközösségek, imacsoportok, lelkiségek között, hátha ez által gondos gazdájára akadhatna ez a jobbsorsra érdemes Szent Vér kápolna…
Imádkozzunk erre a célra…
Budakalász, Szentistvántelep: 2007.07.01.

/Tizenharmadik forgács. /
Az Ó-budai Hegyvidéki Szentháromság Plébánia programajánlójából másoltam ide:
Október 6-án, első pénteken délután 2 órakor Trinitárius kolostortól indul a keresztút. Pipó József Mária-énekeket játszik gitáron; 3 órakor a Szent Vér kápolnában szentmisét mutatunk be. Mindkét eseményt közvetíti a Mária Rádió
Reggel a Mária Rádió Napindító műsorában hallom, hogy a Szentmisét Bocsa József piarista atya fogja mondani.
Valamikor régen azzal a lelki ajándékozottsággal bíztattak, hogy érdemes imádkoznom, mert az eredményes lehet… Később, ugyan ezzel a tartalommal karizmatikus ismeret-szavaként  Varró Istvántól is „megkaptam”, „hogy magányos kérő imában kellene inkább munkálkodnom…”
Ezek az útmutatások jutott most eszembe. Hálatelt szívvel, sőt elérzékenyülve gondolok arra, hogy A Szent Vér Kápolnával kapcsolatos ezen írásomban közreadott aggodalmaim, félelmeim immár okafogyottakká váltak…
Másrészt, személyre szabott csodálatos visszajelzésként is értékelem a tíz éves történések imigyen való kedvező alakulását. Egyúttal bátorító bíztatásként is értékelem, hisz annyi féle lelki, hitéleti óhaj, vágy, kavarog feszeng bennem, hogy ideje lenne több időt szakítanom a kitartó és higgadt kérlelésre...
Jőj, Úr Jézus Krisztus, segíts bennünket, küld el Szentlelkedet, az Atya Isten dicsőségére. Igen, Ámen.
Szűz Mária, égi Édesanyánk! Alázatos és engedelmes, tisztuló és tisztaságos; engesztelő karmelita gyermeked, Szeretetlángodtól Isten- és ember-szeretetre gyulladt lángoló szívű apostolod szeretnék lenni. Igen, ámen.
2017, Budakalász, Szentistvántelep; október 5. Első Csütörtök
http://engesztelok.hu/aktualis/1258-a-szent-ver-kapolna-felujitasa-2006-ban-bp-iii-ker-doberdo-ut