A Kötőszó evangélikus közéleti blog interjút közölt a református bencéssel, aki elmondta, hogy püspöki engedéllyel szentségekhez is járulhat.
Nem is gyón, nem is áldozik? Ezek mentén szoktak katolikusok és protestánsok egymás torkának esni.
De. A gyónást biblikus dolognak tartom, már a belépés előtt elkezdtem, hamarabb, mint hogy tudtam volna, hogy szerzetes leszek. Több helyen van utalás erre a Bibliában, például Jakab levelében is. Érdekes, hogy sok protestáns közösség is gyakorolja. Luther a szentségek közül kivette ugyan a gyónást, de ajánlotta és nagyra becsülte. Én úgy látom, hogy más, amikor magamban mondom a bűneimet az Úristennek, és más, amikor valaki előtt teszem ezt. Luther bölcs volt, amikor ezt nagyon erősen javasolta, de nem tette kötelezővé. Nekem mindenképpen használ, másnak nem erőltetném.
A közös áldozás hiánya pedig a kereszténység botránya. Ami az egység kellene, hogy legyen, az választ el minket legjobban, hiszen a történelmi felekezetek elismerik egymás keresztségét, de a reformátusok és az evangélikusok között van csak interkommunió, a katolikusokkal nincs.
Előfordulnak persze olyan helyek, ahol ezt megengedik, de nem ez a gyakorlat. Ahhoz, hogy én itt áldozhassak – milyen kegyetlen dolog, hogy még a szavaink is mások: „áldozás”, „úrvacsora” –, két püspök engedélye kellett. Az én engedélyem Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátnak és Steinbach Józsefnek, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének a megegyezése alapján arra szól, hogy a monostor közösségében az áldozás szentségében részesülhetek. Ez annyit jelent, hogy például amikor a nagybátyámat temettük Szegeden, a katolikus gyászmisén nem áldozhattam, mert nem monostori liturgia volt.
Ilyesmiről ritkán hall az ember, ezért felmerül a kérdés: hogyan is van
ez szabályozva a kánonjog alapján? A vonatkozó paragrafusok legjobb
tudomásom szerint ezek:
844. kán. -- 1. §. A katolikus szentségkiszolgáltatók a szentségeket csakis katolikus krisztushívőknek szolgáltathatják ki megengedetten, s ugyanígy a katolikusok csakis katolikus kiszolgáltatóktól vehetik fel megengedetten a szentségeket, a jelen kánon 2., 3. és 4. §-a és a 861. kán. 2. §-a előírásainak fenntartásával.
2. §. Valahányszor a szükség úgy kívánja, vagy a valódi lelki hasznosság indokolja, és feltéve hogy elkerülik a tévedés vagy a közömbösség veszélyét, azoknak a krisztushívőknek, akiknek fizikailag vagy morálisan lehetetlen katolikus szentségkiszolgáltatóhoz fordulniuk, fel szabad venniük a bűnbánat szentségét, az eucharisztiát és a betegek kenetét olyan nem katolikus kiszolgáltatóktól, akiknek egyházában ezek a szentségek érvényesek.
3. §. A katolikus szentségkiszolgáltatók megengedetten szolgáltathatják ki a bűnbánat szentségét, az eucharisztiát és a betegek kenetét a katolikus egyházzal teljes közösségben nem lévő keleti egyházak tagjainak, ha önként kérik, és kellően fel vannak készülve; ez érvényes más olyan egyházak tagjaira is, amelyek helyzete az Apostoli Szentszék megítélése szerint a szentségek tekintetében megegyezik az említett keleti egyházakéval.
4. §. Életveszély esetén, vagy ha a megyéspüspök vagy a püspöki konferencia megítélése szerint más súlyos szükség sürget, a katolikus kiszolgáltatók ugyanezeket a szentségeket megengedetten szolgáltatják ki a katolikus egyházzal teljes közösségben nem lévő többi keresztényeknek is, akik nem tudnak saját közösségük szolgálattevőjéhez járulni, és ezt önként kérik, feltéve hogy ezekkel a szentségekkel kapcsolatban katolikus hitről tesznek tanúságot, és kellőképpen felkészültek.
5. §. A 2., 3. és 4. §-ban említett esetekre a megyéspüspök vagy a püspöki konferencia csak akkor adjon ki általános szabályokat, ha az érdekelt nem katolikus egyháznak vagy közösségnek legalább az illetékes helyi hatóságát megkérdezte.
Toókos Péter János református bencés esetén, hogy "tanúságot tett-e a
szentségekkel kapcsolatos katolikus hitéről" - nem megítélhető
kívülállóknak, noha eme interjú alapján, ha nem is mond ellene, legalább
agnosztikusnak tűnik, és mintha tagadná a hajlandóságot az áttérésre.
Megítélhető
azonban, hogy sem "életveszély", sem "más súlyos szükség" nem
"sürgette" Várszegi Asztrik apát urat és Toókos Péter János testvért.
Ha ez így van, és ha más kánon nem szabályozza a helyzetet, akkor itt
visszaélésről van szó. Biztos vagyok benne, hogy kánonjogászok is
kénytelenek lesznek majd megvitatni a konkrét esetet eme interjú után,
és a magyar egyház világossá fogja tenni, hogy ez miért lehetséges
mégis, ha az - vagy megszüntetik a visszaélést.
Érdekes lenne, ha kiderülne, hogy püspöki engedéllyel és katolikus hit nélkül is lehetséges az intercommunio - vagyis más felekezetűek katolikus áldozása. Szólni kellene majd róla Kasper bíborosnak, aki azt híreszteli, hogy ez lesz Ferenc pápa következő lépése. Biztosan érdekelni fogja, hogy nem kell feltalálnia a spanyolviaszt.
Lesznek, akik jogászkodásként és (az igen súlyos) kánonjogi kódexszel való
dobálózásként fogják értelmezni ezt a cikket. Erről azt gondolom, hogy
ha az Eucharisztia objektíven számít, akkor ez a visszaélés is számít:
akkor vagy be kell ezt fejezni, vagy meg kell változtatni a vonatkozó
jogot, hogy ez beleférjen - ám ez utóbbit jó érvekkel is alá kell
támasztani. Ha pedig János testvér megkülönböztetés útján
kialakított lelki meggyőződése az elsődleges, akkor az enyém is az - e
második esetben is szabad a kérdést feltenni, az első esetben pedig
kötelező.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése