Az első magyar fogamzásgátló tabletta bevezetésének története
Minden
bizonnyal csak kevesen tudják, hogy az orális fogamzásgátlás
alaptörténetében honfitársaink úttörő szerepet játszottak. Nem sokon
múlott, hogy az első fogamzásgátló tablettát a hazai gyógyszergyártás
megalapítójának, a hormongyártásban kiemelkedő tevékenységet kifejtő
Richter Gedeonnak a budapesti vegyészeti gyárában állítsák elő az
1930-as évek végén, vagyis közel húsz évvel azelőtt, hogy a ma
használatos fogamzásgátlók prototípusa feltűnt a piacon. Richter ugyanis
jó szakmai és baráti kapcsolatot ápolt az Innsbruckban, majd Bécsben
élő Ludwig Haberlandt élettanprofesszorral, akivel közösen a teherbeesés
elkerülésére utaló Infecundin néven humán fogamzásgátló tabletta
előállítását tervezte. A végső kivitelezés azonban az értelmi szerző
osztrák tudós korai halála és a második világháborút megelőző esztendők
kedvezőtlen körülményei, főként az 1938-ban bekövetkezett Anschluss
miatt meghiúsult.
A
csaknem százszázalékos védettséget nyújtó, így az abortuszt
elkerülhetővé tévő első fogamzásgátló tabletta, az Enovid 1960-ban
jelent meg az Egyesült Államokban. A villámgyorsan elterjedő,
termékenységük szabályozásának lehetőségét s a gyermekvállalás ideális
időpontjának megválasztását a nők kezébe adó, egyúttal messzemenő
társadalmi, egészségügyi, vallási, politikai problémákat és vitákat
kiváltó "pill1" atyjának az amerikai Gregory Pincust és munkatársait
tartják.
1966
őszén a kádári vezetés 1962 júniusa után immár másodszor tűzte
napirendre a népesedési helyzet alakulását. Az 1960-as évek első felében
világviszonylatban is Magyarországon volt a legalacsonyabb a születési
arányszám, amely a csúcsot jelentő 1954-es 23 ezrelékről 1962-re az
elkövetkezendő két és fél évtized mélypontját elérve 12,9 ezrelékre
zuhant. (Manapság ez a mutató 9,5 körül mozog, az optimális legalább
17-18 ezrelék lenne.) A születési arányszám s ezzel összefüggésben a
természetes szaporodás számos tényezőre visszavezethető, az akkori
megítélés szerint komoly aggodalomra okot adó csökkenése 1959 óta arra
késztette a probléma társadalmi és politikai jelentőségét mindinkább
tudatosítani kénytelen politikai vezetést, hogy szociális juttatásokkal
és kedvezményekkel igyekezzen megállítani ezt a folyamatot. Húsz hétre
emelték a szülési szabadságot, aminek ideje alatt az anya a teljes
jövedelmét megkapta, több ízben növelték a mellesleg szerény családi
pótlékot, fokozatosan kiterjesztették a jogosultak körét, és lassan
közelítették egymáshoz a bérből és fizetésből élőknek, valamint a
mezőgazdaságban dolgozóknak járó támogatás összegét. (A félreértések
elkerülése végett tudni kell, hogy 1980-ig, ha változóan csökkenő
mértékben is, de emelkedett Magyarország lélekszáma, azóta viszont
egészen napjainkig tartó állandó fogyásnak vagyunk tanúi.)Kádárnak és vezetőtársainak a születési arányszám kedvezőtlen alakulása mellett egy másik, legalább ekkora horderejű gonddal is szembesülnie kellett, nevezetesen azzal, hogy abban az időben a születésszabályozás nagyrészt a terhesség művi megszakításában merült ki. Az abortuszok száma ijesztő nagyságrendeket öltött, az 1960-as évtizedben évi átlagban a kétszázezer felé közelített, minden esztendőben hozzávetőleg ötven-hetvenezerrel tartósan meghaladta az élveszületések számát, ami világszerte kétes dicsőséget jelentett.
A
fenti idézet ellenére – amivel a Politikai Bizottság minden tagja
egyetértett – Kádár mégsem mert hozzányúlni az abortuszrendelethez,
hiába hangoztatta több alkalommal is, hogy „itt is túl kell jutni
1956-on, és bátrabban kell szembenézni azzal, ami van, és amit le kell
küzdeni”.(4) Annyit azonban a szakemberek jelentéseinek hatására
megértettek, hogy az akár súlyos egészségügyi és mentális károsodás
nagyfokú veszélyét magában hordozó terhességmegszakítás helyett sokkal
célszerűbb lenne a megelőzés, amellyel legalábbis mérsékelni lehet az
abortuszok számát. S mivel az addigi természetes és mechanikus
védekezési módok (köztük a legelterjedtebbnek számító megszakított
közösülés vagy a naptármódszer, a gumióvszer és a pesszárium) nem
bizonyultak hatékonynak, nem térhettek ki a legkorszerűbb eszköz, a
Nyugaton már néhány évvel korábban feltűnt hormontartalmú fogamzásgátló
tabletta bevezetése elől.A Politikai Bizottság 1967. április 6-i ülésén a kongresszus állásfoglalásai nyomán ismét megtárgyalták a népesedési helyzet alakulását, amelyhez az előterjesztést a Központi Bizottság Óvári Miklós által vezetett Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya készítette. Ebben rögzítették, hogy „a nők egészségének védelme, a terhességmegszakítás nem kívánt gyakorlatának csökkentése érdekében (…) megtörtént az intézkedés a korszerű, szájon keresztül szedhető fogamzásgátló szer termelésére és forgalomba hozatalának előkészítésére. Az Infecundin néven szereplő gyógyszer a szükséges mennyiségben rendelkezésre áll, és forgalomba hozatala április 15-én megtörténhet.”7 Határozati javaslatként indítványozták, hogy ez utóbbit Szabó Zoltán egészségügyi miniszter sajtótájékoztató keretében jelentse be, melynek témája a népesedés, a családvédelem kérdései, valamint a IX. kongresszus határozata értelmében tett intézkedések.
A nyolc nappal később miniszterelnök-helyettesből kormányfővé avanzsáló Fock Jenő idegesen emlékeztette a grémiumot arra, miszerint a PB-nek semmi köze sincs ahhoz, „ki milyen gyógyszert szedjen a fogamzás meggátolására”, ennélfogva ne hozzanak olyan határozatot, hogy „szájon keresztül gátoljuk meg a gyerekáldást”. Arra hivatkozott, hogy ez a kérdés az orvosok, s különösképpen az „egészségügyi vezetők” hatásköre és felelőssége, s ha kiderülne, hogy rossz gyógyszert vezettek be, akkor ennek egyértelmű konzekvenciáját majd az egészségügyi miniszternek kell levonnia.
Ehhez az állásponthoz csatlakozott maga Kádár is, aki azon a véleményen volt, elég annyit kimondani, de ezt sem határozatilag, miszerint „jobb a fogamzás megelőzése, mint a művi vetélés”, ennél tovább ne menjenek. Óva intette a részt vevő elvtársakat – a PB rendes tagjain kívül jelen volt a testület négy póttagja, valamint állandó meghívottként a nem PB-tag KB-titkárok, a párt Központi Ellenőrző Bizottságának az elnöke, a Népszabadság főszerkesztője, valamint a KISZ KB első titkára –, „ne kerüljenek olyan bűvöletbe, hogy megneveznek önmaguknak egy gyógyszert”. A különféle fogamzásgátló eszközöket inkább variálni kell – folytatta –, kulturáltan s együttesen propagálni, emellett biztosítani a készleteket, de „ne a miniszter ajánlgassa ezeket”.
Kádár útmutatásainak és ebből következően a PB döntésének megfelelően tehát nem sajtótájékoztatón jelentették be az Infecundint, hanem három hét múltán a már idézett rövid hírt közölte a három országos napilap (Népszabadság, Népszava, Magyar Nemzet), miközben az egészségügyi miniszter éppen a távoli Tunéziában tett hivatalos látogatást. Eleget tettek, sőt túlteljesítették az MSZMP vezetőjének azon kívánságát is, hogy „ne lássunk a villamosokon plakátokat!”, „nem újságokban kell hirdetni a dolgokat, hanem megfelelő ízléssel és diszkrécióval kell kezelni ezt a kérdést”.(8) A kommunista prüdéria jegyében megmaradtak a semmitmondó és hatástalan „az illetékes egészségügyi szervek és társadalmi szervezetek komoly felvilágosító munkájára van szükség”-szlogennél.
A
kádári elvárásokat figyelembe véve 1967–68-ban még a szükséges
ismeretek átadására kifejezetten megfelelő fórum, a sok százezres
példányszámú Nők Lapja is csupán az anyák tovatűnt nimbuszáról közölt
egy kétrészes írást, illetve cikksorozatot indított „Csak rutinmunka
való a nőnek?”, majd „Milyen a modern házasság?” címmel.(9) Egyetlen
kivételként 1968 késő nyarán, több más sajtóorgánummal karöltve, a lap
arra vállalkozott, hogy kioktassa maradiságáról, korszerűtlenségéről,
„középkori és életidegen felfogásáról” VI. Pál pápát, aki Humanae vitae
kezdetű, frissen közzétett enciklikájában a családtervezés egyetlen
módjaként a házastársak nemi életének a terméketlen időszakra való
korlátozását engedélyezte, elítélvén bármi egyéb fogamzásgátló módszert.
A Nők Lapja ennek ellentmondva úgy vélte, hogy a fogamzásgátlás
gyakorlati alternatívája az abortusz, a családtervezés leghatékonyabb
eszköze pedig „a nagy körültekintéssel kidolgozott sokféle fogamzásgátló
tabletta”.(10)Az Infecundin szigorú használati előírásainak némelyikén – nem tévesztvén szem elől az Egészségügyi Minisztériumnak és magának a miniszternek a felelősségét – 1968 elején némileg enyhítettek ugyan, de az előzetes és ismétlődő szakorvosi vizsgálatok kötelezőek maradtak, s a gyógyszert továbbra is kizárólag nőgyógyászati szakrendelésen írhatták fel, azt körzeti orvos vagy magánorvos receptjére a gyógyszertárak nem szolgáltathatták ki. Ezen kívül Budapesten kerületenként csak egy, a kisebb városokban pedig egyetlen patikában lehetett a gyógyszert megvásárolni. Komócsinnak igaza lett, a megelőzésnek ez a módja nem jutott el azokhoz, akik az abortuszbizottságok elé visszatérők nagy tömegét alkották, legfőképp a rendezetlen körülmények között élő nőkhöz, illetve általában a vidéken lakókhoz. Akadozott a szakszerű felvilágosítás is, mivel az orvosok egy része nem volt meggyőződve az Infecundin alkalmazásának helyességéről, és különböző meggondolásokból eltekintett a szer javallatától.
Ezekről a problémákról mindössze a nem túlságosan nagy olvasótáborral rendelkező Egészségügyi Dolgozó című illetékes szakszervezeti folyóirat számolhatott be. Sokatmondó és jellemző tény, hogy a lap szerkesztői „sikerjelentést” csak a főváros második kerületéből tudtak produkálni, ahol közel hétszáz nő szedte rendszeresen a tablettát. De még ehelyütt is megemlítették, hogy a bevezetést követő tizenöt hónapban az abortuszok száma egyáltalán nem csökkent a kerületben, vagyis valószínűleg javarészt az addig másképp védekező hölgyek tértek át erre az újdonságra. Ugyanekkor a zuglói kórházak statisztikáiból az derült ki, hogy a művi beavatkozást igénylők nyolcvan százaléka nem is hallott az Infecundinról. Ott annyit tudtak tenni, hogy szülés vagy abortusz esetén megismertették a nőket a gyógyszer egészségvédő jelentőségével, minek eredményeként az egy éve szült anyák nagy többsége szedni kezdte azt. Az Uzsoki utcai kórházban azt értékelték biztató jelenségként, hogy az Infecundin megjelenése óta megszűntek azok az esetek, amikor ugyanazok az asszonyok évente két-három alkalommal – nem egy közülük az előző esztendőkben akár tizenöt-húsz esetben is – az abortuszbizottságok rendszeresen felbukkanó páciensei voltak.(11)
Jegyzetek
- A tablettát a menstruáció ötödik napjától fogva három héten keresztül kellett bevenni napi egy alkalommal, majd ezt követte az ún. megvonásos vérzés, amelynek első napja számított az új ciklus kezdetének. Megjegyzendő azonban, hogy a mai, harmadik generációs készítményekhez képest az akkori tablettának magas, öt-nyolcszoros volt a hormontartalma, ami bizonyos, bár egyáltalán nem túl gyakori esetekben trombózist, ezáltal pedig szívinfarktust vagy tüdő- és agyembóliát okozhatott, amire volt is példa az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.
- Lásd például Népszabadság, 1967. április 28.
- Magyar Országos Levéltár (MOL), 288. f. 5/406. ő. e. A soron következő idézetek ugyaninnen.
- MOL, 288. f. 5/421. ő. e.
- MOL, 288. f. 5/406. ő. e.6 Uo.
- MOL, 288. f. 5/421. ő. e. A soron következő idézetek ugyaninnen.
- MOL, 288. f. 5/406. ő. e.
- A Hová tűnt az anyák nimbusza?
című kétrészes írás 1967 októberében jelent meg a lapban, míg a Csak
rutinmunka való a nőnek?-cikksorozat 1968. június–szeptemberében folyt, a
Milyen a modern házasság? pedig 1968. szeptember közepétől október
végéig tartott.
- Nők Lapja, 1968. augusztus 24.
- Egészségügyi Dolgozó, 1968. november 1.
Forrás:http://beszelo.c3.hu/cikkek/az-infecundin-sztori-1967
És a pártvezetés kezdeményezésére elindult a lavina
Elhitették a nőkkel, hogy biztonságban vannak, hogy az abortusz ártalmasabb, mint a folyamatosan szedett műhormon, hogy a modern nőnek joga van nem szülni, és beleszólni a testének a működésébe, hogy a fogamzásgátlók szabadságot adnak, hogy nem hárul ránk felelősség, hogy nem kell rettegni a szextől...Eltelt több mint 30 év! És most elkeztük meginni a levét! A hamis biztonság nők millióit tette tönkre, tette meddővé, hormonzavarossá, beteggé.A nagy találmány csődöt mondott, amit még mindig tagad az orvostársadalom számottevő része.Asszonyok, nők lányok! Egyedül a mi döntésünk, hogy kinek hiszünk! A gyógyszergyártóknak, az orvosoknak, az aktuális pártvezetőknek, vagy a testünk segélykiáltásainak, és jelzéseinek. MIÉNK A DÖNTÉS!







