Az alábbi írás első részében Emily Sparks szemtanúként tesz vallomást, engedélyezve annak felhasználását nevével együtt. Sok évvel később visszatekintve már bánja jószándékú részvételét az elkövetett visszaélésekben, ezért szeretné mindezt megosztani az olvasókkal, hogy érzékeltesse “milyen rossz a helyzet” egy tipikus katolikus plébánián az Egyesült Államokban. Minden okunk megvan azt hinni, hogy leírása ma sok más plébániára is érvényes.

* * *

Míg sokan tisztában vannak az eucharisztikus visszaélésekkel, amelyek egy tipikus plébániai liturgia során történnek, nincsenek tisztában azokkal a gyakori, színfalak mögötti visszaélésekkel, amelyek a jelenlegi liturgikus gyakorlat következményei. Amikor még tinédzser voltam, a plébániámon sekrestyésként dolgoztam, és segédkeztem (az utasításoknak megfelelően) a vasárnapi misék előkészítésében. Az alábbi beszámoló az ez idő alatt szerzett tapasztalataimat foglalja össze.

Az egykori plébániám tipikus plébánia; sőt, talán valamivel jobb is az átlagosnál. A tabernákulum a szentély közepén áll, és a hét több napján gyóntatás van. A papok jó szándékúak voltak, nem avantgárdok vagy szándékosan forradalmiak.

Minden vasárnap négy mise volt, az első fél nyolckor, az utolsó délben kezdődött. Az én feladatom az volt, hogy a fél nyolcas mise vége előtt megérkezzek, és gondoskodjak arról, hogy az edények megtisztítva, ha szükséges, újratöltve legyenek előkészítve a következő misére. Ezt minden mise után elvégeztem, amíg a déli mise véget nem ért. Azt hiszem, ezt a munkát eredetileg laikus önkéntesek végezték, de a plébánia felvett engem, mert ha mindig ugyanaz a személy végzi ezt a munkát, az jobb és megbízhatóbb eredménnyel járt.

Minden vasárnapi misén a plébánián négy cibórium volt a szentáldozáshoz, és kettő vagy négy kehely: kettő a 7:30-as és a déli misére, illetve négy a 9:00-es és 10:30-as ünnepi misékre. A miséző pap mindig áldoztatott. Bár a plébánián volt két-három diakónus, ők csak akkor segítettek az áldoztatásban, amikor vasárnap prédikáltak, ami havonta egyszer volt, rotációs alapon. Így vasárnaponként minden szentmisén öt-hét rendkívüli áldoztató is áldoztatott. Ebből a számból havonta egyszer lejön egy a diakónus általi áldoztatás miatt.

Amikor az edényeket visszahozták, a papi kehely és a paténa szinte mindig purifikálva volt (bár néha nem), de a híveknek szánt cibóriumok és kelyhek szinte sohasem. Minden vasárnap legalább egy cibóriumot, de gyakran többet is, úgy küldtek vissza, hogy az alján bőségesen volt törmelék az Oltáriszentségből. Tudtam, hogy a szentmisén kívül nincs engedélyem a szentség fogyasztására, ezért az edényeket a sekrestye sacrariumában öblítettem le, mielőtt a rendes mosogatóban elmostam volna. Mise után visszavittem az edényeket a sekrestyébe. Nem tudtam megmondani, hogy melyik volt megtisztítva és melyik nem, amíg el nem kezdtem megtisztítani őket, mivel a cibóriumoknak fedele volt, ezért mindet együtt vittem vissza. Ez gyakran azt eredményezte, hogy az Oltáriszentség részecskéi őrizetlenül maradtak a sekrestyében, amíg összeszedtem mindent, ami a miséhez szükséges, mielőtt elkezdtem volna megtisztítani őket.

Az ónkelyheket, amelyeket a hívek szentáldozásához használtak, szokás szerint részben a rendkívüli kisegítő, végül teljesen én tisztítottam meg a sekrestyében. A rendkívüli kisegítők elfogyasztották a megmaradt Szent Vért, adtak hozzá egy korty vizet és megitták, a kelyheket pedig hátul hagyták, hogy én a sekrestye sacrariumában alaposabban elvégezzem a munkát. Egy nagy plébánián nagyon nehéz megbecsülni a szükséges bormennyiséget, és néha több volt a szükségesnél. Emlékszem, egyszer egy rendkívüli áldoztatónő a sekrestyében mások segítségét kérte, mert antibiotikumot szedett, és nem tudta magához venni a maradékot. Egy másik alkalommal emlékszem, hogy amikor besétáltam a sekrestyébe, egy rendkívüli kisegítőt találtam, aki egyenesen a sekrestye mosogatójába öntötte a Drága Vért. Ezen kívül néhány alkalommal a sekrestyébe lépve azt tapasztaltam, hogy a rendkívüli áldoztatók nem a sacrariumban öblítik el a kelyhet, hanem a rendes mosogatóban.

Néhányszor előfordult, hogy egy, a Szent Vérrel több mint félig teli kelyhet visszahoztak, és egyszerűen ott hagyták elfogyasztatlanul. Nem tudtam, hogy mit tegyek ebben a helyzetben, mert nem kaptam engedélyt arra, hogy a szentmisén kívül fogyasszam a Szentséget, ezért nem tettem meg. Ehelyett megpróbáltam felhígítani a Szent Vért, hogy ne legyen többé bor, mielőtt a sekrestye mosogatójába öntöttem volna. Visszatekintve rájöttem, hogy valószínűleg mindenképpen meg kellett volna próbálnom magamhoz venni, de akkor a kapott utasítások szerint cselekedtem. Remélem, eléggé felhígítottam ahhoz, hogy ne legyen többé jelen a bor színe, de nem voltam biztos abban, hogy ehhez mennyi vízre lesz szükség, tehát csak igyekeztem mindent megtenni, amit lehet.

Néha egy-egy cibóriumot a sekrestyében hagytak, tele volt Oltáriszentséggel, és nem volt információ arról, hogy azok sima ostyák (mert esetleg nem volt rájuk szükség) vagy átváltoztatottak, és csak véletlenül hozták vissza. Ilyenkor egy pap segítségét kellett kérnem, hogy mit tegyek. A megoldás általában az volt, hogy visszavittem őket a templomba, hogy a következő misén átváltoztassák őket, “biztos, ami biztos” alapon.

A pap a misék között az embereket kint köszöntötte, így ezt a munkát a sekrestyében én és a rendkívüli kisegítők felügyeltük. Emiatt minden mise előtt ki kellett nyitnom a tabernákulumot, hogy megnézzem, hány cibóriumot szenteltek már meg, majd minden egyes cibóriumot kinyitottam, és meggyőződtem róla, hogy több mint félig tele vannak. Ha több mint egy csak félig vagy annál kevésbé volt tele, akkor a Szentostyákat egy cibóriumba egyesítettem, és az üres cibóriumokat visszavittem a sekrestyébe, hogy a sekrestyei sacrariumban megtisztítsam. Ezt minden vasárnap többször is megtettem.

Nem én voltam az egyetlen laikus, aki rendszeresen kinyitotta a tabernákulumot. Más rendkívüli kisegítők is ezt tették. Emlékszem, hogy egyszer, amikor a munkám miatt közeledtem a tabernákulumhoz, két férfi állta el az utamat, akik a szentélyben, közvetlenül a tabernákulum előtt beszélgettek a golfról. Meg kellett kérnem őket, hogy beszélgessenek máshol.

Amikor a padban ülve vettem részt a misén, emlékszem, hogy kétszer láttam, hogy valaki elsétált az Oltáriszentséggel. Az egyik alkalommal egy fiatal nő volt, aki kézbe áldozott, de nem fogyasztotta el. Láttam, és intettem neki, hogy fogyassza el, amit meg is tett, miközben visszament a padjához. A mise után odamentem hozzá, és elmondta, hogy nem katolikus, de a nagymamája azt mondta neki, hogy mégis menjen el áldozni, és így tett. Egyszerűen elsétált az Oltáriszentséggel, mert nem érezte helyesnek magához venni. Még abban az évben láttam, hogy egy tizenéves fiú, aki a heavy metalos “Lamb of God” (Isten báránya) zenekar pólóját viselte, a kezében vitte vissza az Oltáriszentséget a padhoz, ahol a szülei szeme láttára babrált vele. Amikor szóltam a papoknak ezekről a szentséggyalázásokról, semmilyen intézkedést nem tettek ellenük.

Az emberek, akik ezt olvassák, azt feltételezhetik, hogy az általam leírt dolgok olyan problémák, amelyek csak az én plébániámra korlátozódtak. Bár nincs kétségem afelől, hogy az ilyen jellegű visszaélések ritkák abban a néhány “reform reformja” Novus Ordo templomban, ahol a papok megpróbálják a Novus Ordo-t közelebb hozni a hagyományos mise gyakorlatához, de mégis azt gondolom, hogy az ehhez hasonló problémák gyakoriak az átlagos színvonalú plébániákon – amilyen a legtöbb plébánia lehet. Az általam látottak és tapasztaltak alapján úgy gondolom, hogy ennek két oka van.

A papok, akik az én plébániámat vezették, jót akartak. Nem akartak forradalmiak vagy hanyagnak lenni; csak azt tették, amit megfelelőnek tartottak. De a következtetés megkerülhetetlen: az a felfogás, mely szerint a pap a szent misztériumok őrzője és gondviselője teljesen megszűnt a Novus Ordo liturgiában és az azt körülvevő kultúrában. A gyakorló katolikusok tudják, hogy csak a papok mondhatják a konszekráció szavait, de a Szentséggel kapcsolatos bármiféle kizárólagos kötelesség itt véget ér. És hogyan kezdhet egy pap egyáltalán hozzá, hogy ezt visszakövetelje? Abban a pillanatban, hogy megpróbálna megállítani valamit, legyen az még olyan égbekiáltó dolog is, mint a kézbe áldozás, a gyülekezete nagy része és valószínűleg a saját püspöke is keresztre feszítené. Ha egy pap nem tud intézkedéseket tenni annak megakadályozására, hogy a mise alatt nagyon is látható visszaélések történjenek, akkor még nehezebb lesz megállítani a “színfalak mögött” zajló szentségtöréseket, amelyekről kevesen tudnak.

A második pont gyakorlati logisztikai kérdés. Ha egy plébánia több rendkívüli áldoztatót és akár tíz edényt is használ misénként (négy cibórium, négy kehely, plusz a papi kehely és paténa), akkor nagyon nehéz a papnak hatékonyan megtisztítani mindent az oltárnál, vagy számontartani a sok rendkívüli áldoztatót. A megtisztított és a nem megtisztított edények összekeverednek, vagy a pap kifut az időből esetleg elfogy a víz. A rendkívüli áldoztatók rossz helyre vihetnek dolgokat, vagy rossz időben mehetnek a sekrestyébe. (Például az egyik ok, amiért konszekrált Vér elfogyasztatlanul maradt a sekrestyében, az az volt, hogy egy rendkívüli kisegítő nem jelent meg, betegség vagy időbeosztási hiba vagy valami hasonló miatt. Senki sem vette észre, hogy hiányzik, míg a konszekrálás meg nem történt). Mivel ennyi ember és változó játszik szerepet, emberi hiba előfordulhat – és idővel ez nagymértékben meg is fog történni.

* * *

Egy másik barátom – ezúttal egy szeminarista – megosztotta velem egy vacsora közben lezajlott beszélgetés alábbi leiratát:

Plébániai tag: A múlt heti temetés után valaki Oltáriszentséget talált a földön. Sue odajött hozzám, és mesélt róla. Megkérdeztem tőle, hogy mit csinált vele. Azt mondta, hogy a zsebébe tette. Megkértem, hogy adja oda nekem, így hát elvettem és megettem. Erre mondta nekem: “De Sally, az a földön volt!”. De nem tudtam, mi mást tehetnék vele.

Pap: Van más módja is, hogy ezt kezeljük. A sekrestyében van két mosogató. Az egyikben a cső egyenesen a földbe megy. Csak összemorzsolod az Oltáriszentséget, és beleteszed. A földbe kerül, nem a csatornába.

Egyházközségi tag: Ja, oké. Ezt nem tudtam. Köszönöm.

(Három másik jelenlévő klerikustól, köztük egy negyedéves állandó diakónustól, nem érkezik hozzászólás.)

* * *

Egy levelező írt nekem valamiről, amit egy plébániai képviselőtestületi ülésen hallott (ez sajnos nem a CNN paródiája):

A legutóbbi ülésen valaki azt javasolta, hogy kérjék meg a gyülekezet tagjait, hogy nagyböjt idejére mondjanak le a sörről, és a sörre fordított összeget adják az egyháznak. Nincs ezzel semmi baj. De aztán azt javasolták, hogy valóban vegyünk egy 6-os csomag sört, és tegyük fel az oltárra vagy az ambóra kellékként az egyházi hozzájárulásra való felhívás során. Nem tudják, hogy a gyerekek megkérdeznék: “Apu, miért csinálják ezt?”. Nem tudják, hogy az oltár szent, és az ambónak is szentnek kellene lennie? Ami még rosszabb, a pap azt mondta, hogy szerinte ez egy nagyszerű ötlet – mire az, aki felvetette, azt válaszolta: “Ó, ez nem az én ötletem, hanem annak a városnak a plébánosáé, ahol régen éltem”.

* * *

Ezek a szívszorító beszámolók – és biztos vagyok benne, hogy ezrével lehetne mesélni őket – úgy vehetők, mint az ószövetségi próféták megannyi figyelmeztetése, amelyekben Izraelnek felhívták a megtérésre, különben teljes pusztulással kell szembenéznie. Az az egyház, amely továbbra is így cselekszik, az egy olyan egyház, amely aláírta saját lelki halálos ítéletét.

Ilyen meggyalázások és szentségtörések hétről hétre történnek. Mi pedig közben a kézfertőtlenítővel és a jóindulatot kifejező békekézfogással kapcsolatos szabályokkal foglalatoskodunk? A püspökök azt merik mondani az embereknek, hogy csak kézbe történhet az Oltáriszentség fogadása és nem nyelvre?

Mindez nem más, mint eszköznek tekinteni Urunkat. Saját egészségügyi érdekeinktől tesszük függővé azt, hogy miként bánunk a teljesen szent, legértékesebb drága Szent Testtel, ahelyett, hogy azt néznénk, mi a megfelelő mód az Angyalok Kenyerének érintéséhez és fogyasztásához. Ha egy vírus lehetetlenné teszi a Szentség méltó kiosztását, hát legyen: hagyjuk, hogy a pap egyedül áldozzon, míg a nép lelki áldozást végez. Ez mutatja, hogy hiszünk és tiszteljük a szent misztériumokat. De az Isten szerelmére, hagyjuk abba az Úrral való visszaélést a saját érdekeink alapján, hagyjuk abba, hogy Őt világi elképzeléseinknek rendeljük alá, és hagyjuk abba az eucharisztikus szentségtörés járványát, amely elnyelte a nyugati egyházat, és a harag országává tette Istenünk előtt.

“Ezért így szól az Úr Isten: Életemre mondom! Mivel te megfertőzted szentélyemet minden törvényszegéseddel és minden utálatosságoddal, én is összetörlek téged; szemem nem irgalmaz, sem nem kegyelmezek.” (Ez 5,11).

Szent Pál azt mondja – nézzétek meg a Bibliátokban, ha nem hiszitek -, hogy a korintusi keresztények közül sokan betegek és gyengék, és néhányan meghaltak az eucharisztikus tiszteletlenségük miatt (1Kor 11,27-32). Ma a katolikus egyház Korintus, és a tiszteletlenség az ő halálos betegsége.

Az a pap vagy diakónus, aki megérti, hogy mi a baj a modern eucharisztikus gyakorlattal, és aztán nem tesz semmit annak kijavítására, akár pozíciója vagy az élete árán is, Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt fog állni, akinek szent jelenlétét a Szent Eucharisztiában megvetette. “Amit a legkisebbeknek tesztek, azt velem teszitek” – ez nem kevésbé igaz az Ő isteni, halhatatlan, életadó misztériumainak részecskéire és cseppjeire, mint az Ő népére. Sőt, ha egyáltalán megmaradt bennünk egy kis hit, akkor látni fogjuk, hogy ez a mondás leginkább az Ő eucharisztikus jelenlétére igaz, hiszen az maga az Úr. “Gyermekeket neveltem, és felmagasztaltam őket, de ők megvetettek engem” (Iz 1,2).

Annak ellenére, hogy az Egyház hitét kétezer évnyi hittanítás, prédikáció, lelki írások, törvénykönyvek és liturgikus rubrikák világosan megfogalmazzák, lehetséges, hogy sok pap a rossz katekézis és képzés miatt nem is vallja a katolikus hitet a valóságos jelenlétben a szent színek minden részecskéjében és cseppjében, vagy a felszenteltek és nem felszenteltek közötti alapvető különbségtételben (és az ezzel járó felelősségben), vagy az Isten imádásának elsőbbségében a horizontális társadalmi kapcsolatokkal szemben. Azt tanítják-e a szeminaristáknak, hogy még az Oltáriszentség részecskéi vagy a kehelyben lévő cseppek is a Legszentebb Szentséget jelentik? Bizonyára úgy tűnik, hogy a laikusok többsége egyáltalán nincs tisztában ezzel. Ha ez igaz, akkor ez nem mentesít bennünket, hanem még súlyosabbá teszi az ítéletet, hiszen a megkeresztelteknek Isten előtt ismerniük kell vallásuk alapjait, és az Eucharisztia a katolicizmus középpontjában áll.

A római egyház hagyományos gyakorlatának bölcsessége – mely egy színre korlátozza az áldozást, csak felszentelt papok áldoztatnak, és csak a nyelvre a térdelő híveknek (az imádás jelét adva, amely nélkül Szent Ágoston szerint bűnt követünk el), és hogy a pap a mise vége előtt alaposan megtisztítja a kevés használatban lévő edényt – soha nem volt ilyen káprázatosan világos, és még soha nem volt ennyire alulértékelt vagy megvetett. Vajon Krisztus földi menyasszonya alázatos bűnbánattal és buzgó reformmal fog válaszolni? Vagy továbbra is Jeremiás próféta panasza fog felhangzani?

“Mint az asszony, aki megveti szeretőjét, úgy vetett meg engem Izrael háza, mondja az Úr” (Jer 3:20).

Forrás: Peter Kwasniewski: The Other Pandemic: Regular Eucharistic Desecration

https://invocabo.wordpress.com/2021/11/10/a-masik-jarvany-az-oltariszentseg-rendszeres-meggyalazasa/