A mexikói Cristerosok harca Krisztus király győzelméért
Az utolsók egyike, akik hajlandók voltak harcba menni Isten nagyobb dicsőségéért!


A mexikói Cristerosok története egyszerű emberek, többségükben parasztok története, akiket katolikus hitük tett hősökké. Hithűségükkel fényes fejezetet írtak az Egyház történelmébe, amit a világ évtizedekig szándékosan hallgatott el, és amit csak egy 15 évvel ezelőtt elkészített film emelt ki végre az elfeledettségből. – A mexikóiak idén, 2026-ban végre szabadon ünnepelhetik önfeláldozó harcuk 100 éves évfordulóját.

Dean Wright rendező filmje – For Greater Glory – az 1927. május 25-én kivégzett egyszerű pap, Don Cristobal vértanúságának bemutatásával kezdődik, majd bemutatja a következő három év eseményeit. Ez az értelmiség, a papok és a laikusok elitjének a története, akik 1925. március 14-én, miután számtalan próbálkozás után sem tudtak elfogadható megegyezésre jutni a szabadkőműves államelnökkel, Nemzeti Ligát hoztak létre a vallásszabadság védelmére.
A Liga először új stratégiákat fejlesztett ki, hogy erőszakmentesen érhessék el a vallásellenes törvények eltörlését. Elsőnek petíciót nyújtottak be, majd bojkott alá vették a bankokat és minden állami terméket. Stratégiájuk annyira sikeres volt, hogy az Angol Bank és Tampico bankja is csődbe ment. De az elnök, Calles és a mexikói hadsereg erőszakoskodását ezzel sem sikerült megállítaniuk.
Így került sor a fegyveres felkelésre, melyben a nép a katolikus elit oldalára állt: a nép, ami nem követelt mást, mint hogy tovább is szabadon élhesse és gyakorolhassa hitét. Az egybegyűlt parasztoknak, munkásoknak, mesterembereknek, akik kezdetben csak husángokkal és kaszákkal voltak felfegyverkezve, sikerült a lehetetlen: eredményesen szálltak szembe a szervezett és kiképzett katonákkal.

A Cristerosok „Viva Cristo Rey” kiáltással vonultak csatába. – A történészek arról számoltak be, hogy ezek a rendíthetetlen hitű harcosok az ütközetek között szentmisét hallgattak és gyóntak. A szolgálatot úgy osztották be, hogy mindenki naponta részt tudjon venni szentségimádáson. Magukat a Guadalupei Szűz Mária oltalmába ajánlották. Harcba pedig ezzel az imával indultak: „Imádkozzunk magunkért és őérettük”, mármint az ellenségért.
Ez volt a döntő különbség, ami a Cristerosokat a liberális és szovjet-barát szabadkőművesektől megkülönböztette; ahogy 130 évvel azelőtt a francia katolikusokat a jakobinusoktól. A Cristerosok nem forradalmárok voltak, nem egy rezsim ellen harcoltak egy másik rezsim létrehozásáért, hanem azért, hogy továbbra is nyilvánosan megvallhassák, hogy kicsodák: mármint katolikusok.
Nem a fegyverforgatás iránti örömből küzdöttek, hanem abban a tudatban, hogy a Krisztussal kötött paktum által, amit a Guadalupei Boldogságos Szűz Mária megjelenése erősített meg számukra, különleges feladat vár rájuk.

A mexikói Cristerosok fegyveres harcát, ami 1926-tól 1929-ig tartott, mindenképpen össze lehet hasonlítani az 1930-as évek spanyol polgárháborújával. – A felkelést Plutarco Elias Calles államfő katolikus-ellenes törvényei robbantották ki, akit az Amerikai Egyesült Államok és a szabadkőművesek támogattak, akikhez ő is tartozott.
Calles elnök és páholytestvérei kijelentették, hogy „Mexikó összes problémájáért az Egyház a felelős”. Ezzel a megokolással vették el az Egyház vagyonát, sajátították ki a kolostorokat, és kobozták el minden püspökség és plébánia vagyonát. Hogy ezt végrehajthassák, ahhoz előbb minden vallási rendet feloszlattak és betiltottak. Ugyanerre a sorsra jutott a katolikus iskolaoktatás is. Az állam egyetlen törvénnyel minden katolikus iskolát állami kézbe vett. „Ez a legolcsóbb módja a mások kárán való meggazdagodásnak”, írta Hector Ruiz Conas mexikói történész.
A papszemináriumokat feloszlatták, épületeiket és tulajdonaikat az állam elvette. A papoknak és a szerzeteseknek megtiltották, hogy a nyilvánosság előtt reverendát vagy szerzetesi ruhát viseljenek. Így történt, hogy mexikói papok pusztán papi öltözékükért vértanúk lettek. A szabadkőműves kormány a papok létszámát is szigorúan előírta: Egész Mexikó számára mindössze 300 pap maradhatott hivatalban!

Az egész filmet ezeken a linkeken lehet/ett megnézni:
– https://gloria.tv/post/SeLcdn8PVBU72NxBDBry4cTDN
– https://www.karizmatikus.hu/noha/a-mi-mozink-2/video/74-eljen-krisztus-kiraly-viva-cristo-rey-2011.html
– https://www.sbs.com.au/ondemand/video/1472993347931/for-greater-glory

Feltéve: 2026. augusztus 14.


100 évvel ezelőtt 1926. június 14-én hirdették ki Mexikóban az úgynevezett "Ley Calles" (Calles törvényeket). A szovjetbarát és szabadkőműves Plutarco Elias Calles (1877-1945) alapította meg az Intézményes forradalmi pártot (PRI) is. Mielőtt államfő lett, utazást tett Európában, ahol megismerkedett a bolsevizmussal, aminek rögtön elkötelezett hívévé vált. Amikor 1924-ben államfő lett, mindent megtett annak érdekében, hogy a keresztény vallást Mexikóban kiirtsa. Calles a római katolikus Egyház meggyengítése érdekében egy mexikói nemzeti egyházat is létrehozott, melynek élére egy rosszhírű papot állított, de ez a kísérlete csúful megbukott. Ezzel egyidőben a katolikus hívek ellenállása egyre erősebbé vált.
1926. július 3-án Calles egy újabb, az előzőeknél is szigorúbb vallásellenes törvénycsomagot adott ki. Ennek hatására Mexikó püspökei közös pásztorlevelet adtak ki, melyben mindazokat kiközösítettnek jelentették ki, akik az új törvények megvalósításában részt vesznek. A híveket pedig passzív ellenállásra szólították fel. Végül 1926. július 31-én, XI. Pius beleegyezésével, a püspökök minden nyilvános istentiszteletet betiltottak, vagyis az országot interdiktum alá helyezték.

1926 végére már számos püspököt börtönbe csuktak, és magánmisék bemutatása miatt tíz papot kivégeztek. Mindeközben gyorsan nőtt azon hívek száma, akik hajlandók voltak a kormány csapataival felvenni a fegyveres harcot hitük védelmében.
A Cristerosok hadserege egy vészhelyzetből összeállt egészen különleges sereg volt, ami sokban hasonlított a jakobinusok terrorja és a Napóleon uralma ellen Olaszországban, Spanyolországban és a Tiroli Alpokban Andreas Hofer által vezetett katolikus népfelkelésekhez. Pisztolyokkal és keresztekkel felfegyverkezve, Viva Cristo Rey csatakiáltással rontottak a kormány katonáira.

1928 közepéig a Cristerosokat nem lehetett katonailag legyőzni, de a kormánycsapatokat sem, mert Calles uralta a városokat, a vasúti síneket és a határokat. Ezt a fölényt az amerikai kormánynak köszönhette, ami kisebb várakozás után végleg Calles megsegítése mellett döntött. A kormány igyekezetének meghiúsulása a Cristerosok legyőzésére a Calles-csapatok egyre kegyetlenebb fellépését eredményezte: minden vidéken talált papot lelőttek, és minden vallási tevékenységet büntetendőnek minősítettek, amit halállal büntettek.

Mindezek ellenére a kormány helyzete 1929-re mégis egyre kedvezőtlenebbé vált. Calles ugyan 1928-ban lemondott elnöki pozíciójáról, de a tényleges hatalmat továbbra is ő gyakorolta. Az első általa prezentált "funkcionárius az elnöki székben", Emilio Portes Gil lett, aki bejelentette, hogy hajlandó az Egyházzal tárgyalni és egyezséget kötni, melynek létrejöttét különösen az amerikai követ sürgette.

A Dwight W. Morrow amerikai követ nyomására és közvetítésével létrejött az egyezség a mexikói kormány és a püspökök között, ami 1929-ben formálisan véget vetett a fegyveres konfliktusnak.
XI. Pius a megegyezés feltételéül a püspöki székek, a plébániák és a szemináriumok visszaadását, a felkelők számára teljes amnesztiát, és a Vatikán és a mexikói Egyház közötti teljesen szabad kapcsolatok felvételét szabta meg. Miután mindezekre megkapta az ígéretet, az interdiktumot feloldották. Ezzel lehetővé vált a nyilvános szentmisék ünneplése, és a Calles által bevezetett legszigorúbb intézkedések hatályon kívül való helyezése.
A kormány és a püspökök és Róma között megkötött egyezség (melyből kihagyták a felkelőket) különösen a Cristerosok számára volt fájdalmas, akiknek be kellett látniuk, hogy az istentiszteletek újraindítása a fegyveres akciókat lehetetlenné tette, és ezzel a harcuk számára elengedhetetlen összefogás is megszűnt. A legtöbb katolikust Rómának az a parancsa is elkeserítette, hogy az ellenállás összes szervezetét fel kellett oszlatniuk. Ráadásul a vallási konfliktus az egyezség ellenére továbbra is megmaradt.

A püspökök 1929. június 21-én meghozott döntése a nyilvános istentiszteletek újraengedélyezésére elvette a katolikusok fegyveres harcának legitimációját, és egyetlen hónap alatt a Cristeros-milíciák felbomlásához vezetett. A Cristerosok hősiességének megszámlálhatatlanul sok bizonyítékai közé tartozik az is, hogy legtöbbjük meggyőződése és akarata ellenére mégis letette a fegyvert. A püspökök és a Szentszék iránti engedelmességük fontosabb volt a számukra, holott pontosan tudták, hogy a kormány üldözni, a falhoz állítani vagy a legközelebbi árampóznára fogja őket felakasztani.
Ez így is lett: Az egyezség megkötése után, mely előírta a teljes amnesztiát a számukra, ezrével gyilkolták le őket, elsősorban a vezetőiket. A kormányerők gazemberségének bizonyítékát, a véres bosszúvágyukban a légvezetékekre felakasztott Cristerosokkal joggal lehet összehasonlítani a Spartacus-felkelés leverése után a Via Appián keresztre feszítettek sorsával. [A fotók dermesztően mutatják ezt.]

(A felbomlást nagyban siettette a mexikói katonai titkosszolgálat akciója, melynek során a kormányerők egyik tisztje beférkőzött a Cristerosok legbelsőbb köreibe, és ott megszerezte a Cristerosok vezérének, Enrique Gorostieta (1889-1929) tábornoknak a tartózkodási helyét. 1929. június 2-án, 19 nappal XI. Pius és Pascual Díaz y Barreto mexikói püspök közötti megállapodáson alapuló egyezmény érvénybe lépése előtt, a kormánykatonáknak sikerült bekeríteniük és lelőniük a Cristerosok vezérét. – Enrique Gorostieta tábornok legnagyobb érdeme az volt, hogy a Cristerosok rendezetlen hadait egységes és így ütőképes hadsereggé formálta.)

Bár a Cristerosok többsége megadta magát, egy részük tovább harcolt, mivel a kormány a Rómával kötött egyezséget – melyben kötelezte magát, hogy a katolikus milíciák összes tagjának, akik leteszik a fegyvert, szabad elvonulást biztosít – nem tartotta be. A kormány tétlenül nézte a gyilkolást, hiszen éppen e leszámolásra várt. (A baloldali wikipedia szerint 50 ezer, a pártatlan források szerint 200 ezer Cristerost végeztek ki. A felkelés előtt Mexikóban szolgáló 4500 pap közül 1934-re 313 pap maradt Mexikóban.)

Nem lehet csodálkozni azon, hogy Mexikó katolikusainak nagy része úgy érezte, hogy az egyházi hierarchia elárulta őket, amikor megadta magát egy szószegő államnak, amit XI. Pius 1932 februárjában „teljes mértékben a szabadkőművesek által ellenőrzött” országnak nevezett. Ugyanis az 1929-es modus vivendi-vel – reményei ellenére – a Szentszék nem érte el az egyházellenes törvények eltörlését, melyek – amennyiben szószerint megvalósítják őket – a közép-amerikai országban az Egyház teljes kiirtását jelentette volna. Hogy a kormánynak valójában ez az utóbbi volt a célja, azt az az 1931-ben újraéledő vallásüldözés bizonyítja.
Az egyezséget aláíró két püspököt – Ruiz y Flores-t és Pascual Daaz y Barreto-t –, akik közül Róma az egyiket ezt követően apostoli delegátussá, a másikat Mexikó-város érsekévé nevezték ki, a helyi katolikus körök azzal vádolták, hogy félrevezették a Szentszéket.

A mexikói egyházban keletkezett szakadást három bíboros 1931. december 20-án Rómában lezajlott megbeszélése kiválóan demonstrálta, melyen Boggiani és Gasparri bíborosok véleménye ütközött élesen össze. Boggiani bíboros Veracruz püspökét, a többször száműzött Rafael Guizar y Valencia állhatatosságát dicsérte, és pellengérre állította „azok gyengeségét, akik az Egyház kormányát” Mexikóban a kezükben tartották. Boggiani bíboros hangsúlyozta, hogy a hívektől nem lehet „természetes jogukat hitük védelmére” könnyelműen elvenni. Sokan vannak, állította a bíboros, akik azt kérdezik, hogy nem a fegyveres harc újrafelvétele-e az egyetlen járható út, hiszen a 1929-es „modus vivendi valójában modus moriendi-vé vált, ami lehetőséget ad a kormánynak, hogy elkereszténytelenítési programját nyugodtan folytassa”.

A 79 éves Gasparri bíboros [1914-től 1930-ig államtitkár] válasza ellentmondást nem tűrő volt. Az ebből a helyzetből kivezető út keresésekor „még csak gondolni sem lehet fegyveres felkellésre, nem csak azért, mert az semmiféle sikerrel nem kecsegtet, és ezért az Egyház számára igazi katasztrófát jelentene, hanem sokkal inkább azért, mert egy a katolikusok által kezdeményezett, a klérus és a püspökök által vezetett felkelés, az egyház történelmében botrány lenne. A püspököknek és a klérusnak nem az a küldetése, hogy fegyvert és lőszert szerezzen be egy polgárháború vezetéséhez, még ha e háborúnak vallási célja van, hanem az, hogy a népet keresztény szellemben nevelje fel; Az Egyház mindig így tett még az első évszázadok nagy üldözései alatt is”, állította Gasparri.

Az új bíboros-államtitkár, Eugenio Pacelli véget vetett a vitának azzal, hogy teljes egészében sajátjává tette azt az ajánlást, amit pár órával korábban XI. Pius közölt vele:
„A Szentszék csak azokat tudja megáldani és bátorítani, akik Isten és a vallás jogait védelmezik; Ugyanakkor a mostani körülmények között a fegyveres harcot se megengedni, se bátorítani nem tudja. A mostani körülmények között: Hiszen, ha a történelmet megnézzük, látjuk, hogy a pápák a külső és belső kereszteshadjáratokat, például a törökök és az eretnekek ellen, több ízben nem csak megengedték, de támogatták is. Az is igaz, hogy a civilizációt is védelmezték, de V. Pius, aki megnyerte a Lepantói csatát, az a pápa, aki a törökök elleni harcért azt tette, amit IV. Pius a Trienti Zsinatért tett. – Mindazonáltal a mostani körülmények között a Szentszék se megengedni, se bátorítani nem tudja a fegyveres harcot. Egyébként a legfontosabb: az összefogás, minden lehetséges összefogás bármilyen körülmények között. Kiépíteni és felhasználni a Katolikus Akciót, aminek kard és muskéta helyett az apostolkodás fegyvereivel kell magát felfegyvereznie.”

E vita következménye, hogy 1932 elejétől az egyezményt aláíró, majd apostoli delegátussá kinevezett Ruiz y Flores által kiadott instrukciók fő pontja kimondta, hogy a Katolikus Akció a legfontosabb eszköz a mexikói katolikusoknak a társadalomban való jelenléte számára: Az instrukciók a Gasparri bíboros által képviselt álláspontot tükrözték. Az egyezség körüli vitákkal kapcsolatban a Szentszék utasításai nem hagytak teret semmilyen félreértésnek: „Mindenfajta vitát el kell kerülni, nem csak azért, mert elmúlt dolgokat felesleges újra felhánytorgatni, hanem azért, mert a viták az igazi szándékokról és eszközökről vallott elképzeléseket, melyekkel a jogtalan törvények ellen küzdeni kell, összezavarnák.”
Ezekkel az instrukciókkal a mexikói katolikusoktól egy további áldozatot követeltek: valószínűleg az összes között a legnagyobbat – fejezi be Paolo Valvo a Róma döntésével kapcsolatos fejtegetését.
[XI. Pius Katolikus Akciója mind felépítésében, mind ideológiájában kísértetiesen hasonlít Prevost szinodális egyházára, sőt, egészen biztos, hogy az utóbbinak az előbbi volt a mintája – de erről majd egy későbbi cikkben.]

Eugen Golla az einsicht című újságban 1994-ben a Szentszéknek a Cristerosokkal szembeni döntését így kommentálta:
A Szentszék politikai megoldása Mexikóban kísértetiesen emlékeztet a Vatikánnak a francia egyházat érintő hasonló döntésére: Amikor VII. Pius 1801-ben konkordátumot kötött Napóleonnal, beleegyezett azon francia igazhitű püspökök letételébe, akik a francia forradalom alatt megtagadták az esküt.
A mexikói szabadkőműves kormánnyal szembeni engedékenységhez hasonlót már más pápa is mutatott korábban: XIII. Leó, aki liberális államtitkára, Rampolla tanácsára 1892-ben felvette a kapcsolatot a francia koránnyal (aminek szakadás lett a következménye a francia egyházban: A monarchista, szigorúan konzervatív katolikusok leszakadtak, ami ezért, mint politikai erő olyan pillanatban omlott össze, amikor az országnak a legnagyobb szüksége lett volna rá).
XI. Pius pedig 1926-ban elítélte a katolikusok Action Francais royalista mozgalmát. [Ekkor és ezért adta vissza XI. Piusnak a bíborosi kalapot Louis Billot]

1931-től Mexikóban egy rövid időre – a Guadelupe jelenés 400. évfordulójának ünnepélyes megünneplésének idejére – az Egyház nagyobb szabadságot kapott, de ezt követően ismét megpróbálták a vallási életet a megszorító intézkedésekkel elpusztítani, mint például a jóváhagyott papok számának csökkentésével, minek következtében az istentiszteletek megünneplése szinte lehetetlenné vált.
„A legsúlyosabb fegyver, amivel a katolikusokat sújtani lehet, a szentmise elvétele. Mexikóban a papság kiirtásával ezt próbálták velük megtenni. Ez ellen lázadtak fel rendkívüli bátorsággal a katolikusok, amikor saját áldozatukat Krisztus áldozatával egyesítették. A Cristerosok a szentmisékből kapták a kegyelmet katolikusságukhoz. De ők nem olyan mindennapi katolikusok voltak, mint mi, hanem hősök, vértanúk és szentek” – írta de la Cigona.

Calles kommunista mintára bevezette a fiatalok szocialista, azaz vallásellenes oktatását. 1934. július 20-án Guadalajara-ban tartott beszédében ezt mondta: „Hatalmunkba kell kerítenünk a fiatalok lelkiismeretét, mert a fiatalok és a gyermekek a forradalomhoz, a közösséghez, a kollektívához tartoznak.”
Az üldözések újraéledése ellen ekkor már sokkal gyengébb ellenállás mutatkozott, mivel 1932 után minden mexikói katolikust, aki a földalatti mozgalomhoz csatlakozott, vagy fegyverhez nyúlt, kiközösítettnek nyilvánított az Egyház!!

Cárdenas, aki 1934-től 1940-ig volt Mexikó elnöke, fanatikus híve volt a marxizmusnak, és bár függetlenítette magát Calles-től, sőt száműzte őt, de az Egyház elleni harcot, különösen az oktatás területén, még meg is erősítette. Az általa bevezetett szemérmetlen szexuális nevelés az iskolákban a katolikus szülőkből felháborodást és tiltakozást idézett elő, amit az államfő a szemináriumok bezárásával torolt meg. Cárdenas utóda Camacho végül véget vetett az üldözéseknek, de az 1917-es alkotmány jó pár egyházellenes törvényét továbbra is érvényben hagyta.

Az eddigi történelemírásból kimaradt, hogy a Cristeros-háború nem korlátozódott a hivatalosan beismert három éves – 1926-tól 1929-ig – időtartamra. Az egyezség ellenére az egykori Cristerosok üldözése és legyilkolása, és mindazok elnyomása, akik hitüket védték, még sok-sok évvel később sem szűnt meg. Mexikóban csak az 1992-es törvényreformokkal kapta vissza a katolikus Egyház teljes körűen a jogait.

 

Függelék:
Katolikus Akció (forrás: Katolikus Lexikon, 1931, Szerző: Bangha Béla dr.):
a. m. katolikus tevékenység; közelebbről: a világiak bevonásával való, országosan szervezett és tervszerű katolikus tevékenység. Célja a lelki élet fellendítése, az Egyház védelme és a papság munkájának kiegészítése. A szó és a fogalom XIII. Leótól ered, s első rendszeres kifejlését az olasz Actio Catholica kiépítésében találta meg. XI. Pius már 1922-es bevezető körlevelében – „Ubi arcano” – hangsúlyozta a Katolikus Akció szükségességét. – Az Akció lényeges sajátságai közé tartozik többek között, hogy elsősorban a világi híveket tömöríti, s vezeti rá együttes vagy legalább egyöntetű apostolkodó közreműködésre, s az egyházi hatóság felügyelete, s legalább általános, elvi irányítása mellett működik.

Az olasz Actio Catholica (forrás: Katolikus Lexikon, 1931, Szerző: Turchányi Egon dr.):
a világi katolikusok szerves munkaközössége a hierarchia apostoli tevékenységével. Bölcsője Olaszország, ahol már 1868-ban megvetették az újabb időkhöz mért katolikus szervezkedés alapjait. – Rövid szünet után X. Pius 1906-ban újjáalakította az olasz Actio Catholica-t. 1922-ben XI. Pius az Ubi arcano kezdetű enciklikában felhívást bocsátott ki a katolikus világhoz az Actio érdekében, megjelölve céljait, módszereit. Az Actio Catholica szervezet országos szövetségekből áll. E szövetségek helyi csoportjait minden plébánia területén a vezető személyekből alkotott plébániai tanács irányítja. E tanácsokat az egyházmegyei választmány vezeti, míg a szövetségek országos elnökségei felett a Rómában székelő központi igazgatói választmány áll. Az országos szövetségek elnökei mind világiak, kik mellett egy-egy egyházi tanácsadó működik külön jogokkal. Actio Catholica egyik jellemző vonása, hogy az összes egyháziasan érző katolikusokat együttes cselekvésre sarkallja.

(A fotókon egy pap kivégzése, a póznákra felakasztott Cristerosok, Enrique Gorostieta tábornok, két front-mise, és egy magánházban bemutatott mise látható)

(forrás: www.katholisches.info; www.kath.net; www.einsicht.de)
https://katolikus-honlap.hu/2601/cristeros.htm