Kiújulási mozgalmak

Levelet kaptam egy nekem szánt „igazi csemegével”, Damian Stayne árnyékkal gyógyítását bemutató linkekkel. A levélíró azt írta, hogy örömmel olvasna tőlem amolyan invocabos elemzést erről a jelenségről is. Mivel nem ismertem a jelenséget, egyszer nagy nehezen végignéztem a műsort, és bár a mobiltelefonnal keltett árnyék gyógyító hatását igen eredeti fordulatnak tartom (ld. a műsorban 1:11-től), de igen nehezemre esne mélyebben foglalkoznom az ő dolgaival. Igaz, hogy olvasói kérdések kapcsán írtam már a karizmatikus nyelveken szólásról, de nem szívesen merülnék alá a megannyi állítólagos adományuk feneketlen nyúlüregébe külön-külön. Inkább a karizmatikus jelenség veszélyeiről gondoltam megosztani egy összefoglalót.

Mivel kevesen vannak olyanok, akik több száz oldalas vagy akár csak rövidebb tudományos elemzéseket is szívesen elolvasnának, nem ilyent kerestem. Mert az ilyen galádságra is képes olvasóknak talán elegendő egy általam ajánlott szerző, a szentség hírében elhunyt John A. Hardon jezsuita atya írására mutató link is. A karizmatikus mozgalom veszélyeiről ezért előkerestem egy régebben hallgatott prédikációt, amely támaszkodik Hardon atya elemzésére, de rövid és közérthető összefoglalót ad.

Előtte viszont néhány szempont, amire a prédikáció nem tér ki, és ami a címválasztást is indokolta. Hardon atya összehasonlító vallástörténészként tudományos szakszerűséggel kimutatta írásaiban és előadásaiban a karizmatikus jelenség jellemzőit, gyökereit és párhuzamait. Ezek a párhuzamok valójában előzmények, amelyek ugyanakkor nem közvetlen folytonosságot jelentenek, hanem a bűnrehajló emberi természet állandóságán kívül a jelenség terjedésében érdekelt szellem azonosságával magyarázható, hiszen a valódi folytonosság nem létezik ezen jelenségekben érdekelt mozgalmak mindegyike között. Mert a karizmatikus jelenségek valódi előzménye nem az apostolok nyelveken szólása, csodás gyógyításai, hanem az ókori, középkori és még újabb eretnek szekták gyakorlatai. Ezért a karizmatikus mozgalom, anélkül, hogy megkérdőjelezni akarnám a benne érintett sok katolikus jóhiszeműségét, valójában nem megújulási, hanem kiújulási mozgalom: az eretnekek felfogásának, gyakorlatainak felélesztése, és mint ilyen igazi veszély az azt követők katolikus hitére. És mivel erre az állításra sokan felhördülnek, néhány szempontot ajánlok az ígért prédikáció olvasása előtt megfontolásra.

A karizmatikusok alapmeggyőződése a Szentírásban olvasható „karizmatikus” jelenségekről azt tartja, hogy ma is megtörténhetnek és megtörténnek. De a Katolikus Egyházban az apostolok kora után nem folytatódtak “rendszerszerűen” az ilyen csodák, csak időnként, egy-egy szent életében vagy közbenjárására történtek hasonlók. Mert a csodák igazi célja éppen az, hogy általuk Isten tanúsítsa a róla szóló tanú hitelességét. Ezért a karizmatikusok által az alaptételük szentírási megjelenésének vélt jézusi szavak is félreértésük, értetlenségük bizonyítéka. Jézus feltámadás utáni szavait („Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” Mk 16,17-18) nem az apostolokra vonatkoztatott konkrét és a némely szentre vonatkozó próféciának tartják, hanem minden kereszténnyel szemben támasztott elvárásnak. Pedig Jézus itt az elsődleges tanúkról, az apostolokról szólt, akik nemsokára éppen azt tették, amit Jézus megjövendölt róluk. (És örömmel láthatjuk, hogy bizony Jézus már itt “említést tesz” Szent Pál apostolról, hiszen a megjövendölt viperás eset vele történt (Csel 28,1-6)). A hit elsődleges tanúi az apostolok voltak, akiknek halálával megszűnt a rendszeres „karizmatikus” csodák “rendszerszintű” oka: lezárult a kinyilatkoztatás, sőt a szenthagyomány is, mert már nem élnek a földön azok, akik földi életében együtt voltak az Úrral. A tanúk véghezvitték a rájuk bízott tanúságtételt: örökre.

Az eretnekmozgalmak, köztük a különböző protestáns szekták az apostoli egyházzal való mindennemű kapcsolat híján szükségét érezték valamiféle hitelességi megalapozásnak, ezért kerültek mindig elő az eretnekségek történetében fellelhető rajongók „karizmatikus” jelenségei. De mivel ezek nem az Egyházban, nem a Szentlélektől indítva történnek, torzítva, az eredeti csodát mímelve jelennek meg: így válik például az apostolok értelmes nyelveken szólása értelmetlen hablatyolássá, zúgássá és mormolássá, vagy a valódi gyógyulás hangulati, zenei, érzelmi elemek túltengése közepette bekövetkező show-elemmé. Öncéllá, fércelt csodává. A pünkösdista mozgalmakban a katolikus hagyománnyal ellentétben a tanú szentségétől, mint alapvető hitelességi jeltől elvonatkoztatott „csodák” történnek, így az állítólagos csoda nem a tanú Istenről szóló tanúságának hitelességét, hanem az ő saját hatalmát hivatott demonstrálni.

Az elmúlt évben sokat foglalkoztam a szeretetláng mozgalom hamis alapjaival, a hamis jelenésekkel, és korábban a jámborok eretnekségével is. De talán nem domborítottam ki eléggé: amellett, hogy mindegyik rombolja a hitet, ezekben a jelenségekben van valami közös, az ihletettségük. Erről igen beszédes jel az összefüggés, a végtelen szinergia közöttük: ha valaki elfogadja és követi az egyiket, igen nagy valószínűsége van annak, hogy a valamely másik vagy mindegyik hamis jelenés, magánkinyilatkoztatás, karizmatikus gyakorlat követője, egyben az ökumené propagátora is lesz, vagy már az is.

De jöjjön az ígért prédikáció:

Korunkban úgy tűnik, hogy sok ellentmondás van azzal kapcsolatban, amit karizmatikus megújulásként, karizmatikus mozgalomként, néha pünkösdi mozgalomként is emlegetnek. Az egyházban sokan támogatják, még a hierarchia tagjai is, ugyanakkor sokan mondják, hogy nem jó irény.

Hogy meghatározzuk a fogalmainkat, John Hardon SJ atyára hagyatkozom:

„A pentekosztalizmus egy ébredési mozgalom a kereszténységben, eredetileg a protestáns közösségek körében, de a II. vatikáni zsinat óta a római katolikusok körében is. Fő posztulátuma egyben az elnevezést is magyarázza: ahogyan az első pünkösdkor Jeruzsálemben a Szentlélek rendkívüli alászállása történt, úgy ma is a lelki ajándékok hasonló kiáradásáról beszélnek. A Léleknek ez a leszállása különösen három módon válik világosan érzékelhetővé.

1./ a Lélek jelenlétének személyesen átélt megtapasztalásában abban a személyben, aki befogadja őt.

2./ természetfeletti jellegű külső megnyilvánulásokban, nevezetesen az idegen nyelveken szólásban, a prófétálás ajándékában, a gyógyítás erejében és tulajdonképpen minden karizmatikus megnyilvánulásban, amelyet az Apostolok Cselekedetei és Szent Pál levelei leírnak.

3./ erős késztetésben, hogy ezeket az adományokat másokkal is közölje azáltal, hogy a lélek hírvivőjévé válik.

A karizmatikus kiáradás befogadásának alapfeltétele a hit nyitottsága. Az egyetlen alapvető akadály a Lélekkel szembeni bizalmatlanság vagy hitetlenség, hogy ma is azt hozza létre, amit a múltban tett.”

Hardon atya helyesen jegyzi meg, hogy a pünkösdi mozgalom a katolikus egyházon kívülről jött. Emlékezzünk vissza Szent Ágoston mondásaira: „olyan mértékben bírja valaki a Szentlelket, amennyire szereti a Katolikus Egyházat”. A Szentlélek az Egyház lelke, és ha a Szentlelket akarjuk, akkor Krisztus Testéhez kell mennünk, ami az Egyház. Ha tehát a protestáns pünkösdisták valóban olyan kiáradásban részesültek, amely hiteles, ha valóban a Szentlélek keresztségében részesülnek, akkor hogyan lehetséges, hogy nem a Katolikus Egyházba áramlanak?

„Csak itt gyűlhetnek a sasok a test köré és táplálkozhatnak” – mondja Szent Ágoston a János evangélium 6. fejezetét kommentálva -„Senki sem Krisztus szelleme által él, hanem Krisztus teste által”. Szent Efrém azt mondja, hogy amikor áldozunk, tüzet kapunk, tüzet eszünk.

Ahogy Hardon atya megjegyezte, a pünkösdi lelkiség középpontjában a személyesen érzett lelki tapasztalatok és a szellemi természetű külső megnyilvánulások állnak.

Az alázatos és hűséges katolikus pedig, amikor a lelki élet ilyen jelenségeivel szembesül, az Egyház misztikus doktoraihoz fordul, hogy tisztánlátást találjon. Mi a mi misztikus doktorainkhoz fordulunk. Az Egyház egyik fő misztikus doktora Keresztes Szent János. Keresztes Szent János nemcsak maga tapasztalta meg a lelki élet sok dolgát, ami lehetővé tette számára, hogy azt nagy pontossággal és finom részletességgel leírja, hanem ördögűző is volt, különösen az olyan apácák esetében, akik ostoba módon megnyitották magukat az ördögi erők előtt. Mi több, a tanításokat Szent János újra és újra és újra megismétli műveiben. Ezek tehát nem elszigetelt, hanem ismétlődő tanítások, ami sokkal nagyobb erőt ad nekik. Főművében, a Kármelhegy útjában a hit tárgyalása során – ez a második könyv 11. fejezete – a test révén érkező spirituális tapasztalatokról szól, arról, hogy milyen veszélyekkel jár, ha megnyitjuk magunkat a „személyesen átélt élmények” és a „természetfeletti jellegű külső megnyilvánulások” előtt, mondhatnám John Hardon atya szavaival élve.

Keresztes Szent János hat olyan ártalmat említ, amely a pünkösdi lelkiségből fakad:

1./ A hit fokozatosan csökken, mert az érzéki tapasztalatok nagymértékben elvonják azt. A hit arról szól, ami nem látható, nem pedig arról, amit látunk vagy érzünk. Azt gondolván, hogy a lelki dolgok azonosak azzal, amit éreznek, a testi érzékek általában döntőbírónak állítják be magukat fölöttük – mondja Szent János -, már nem a hitet használják vezetőként, hanem azt, amit éreznek. Az érzés lesz a bíró!

Egy másik szent hozzáteszi, hogy az ilyen emberek addig szolgálják Istent, amíg az isteni kegyeivel ajándékozza meg őket, de amikor elrejti magát, és szilárd táplálékkal akarja helyettesíteni a gyermeki táplálékot, akkor visszariadnak, elbátortalanodnak, aggályosokká válnak. Azt mondják, hogy „biztosan valamit rosszul csináltam, már nem érzem Istent, biztosan vétkeztem”. Elkeserednek, és ez rendszerint azzal végződik, hogy felhagynak a jámbor gyakorlatokkal, a világi élet vigasztalásait keresik. A hit fokozatosan csökken: minél inkább az érzékeid szerint élsz, annál inkább csökken a hited.

2./ ha nem utasítják el, ezek az érzéki dolgok akadályozzák a szellemet, vagyis a lelki élet fejlődését, mert feltartóztatják a lelket, és megakadályozzák, hogy a láthatatlan felé szárnyaljon, mint a sas. Ez az egyik oka annak, hogy Urunk azt mondta tanítványainak, hogy jobb nekik, ha ő elmegy, hogy eljöjjön a Szentlélek. Azért, hogy Szent Mária Magdolna megerősödjön a hitben, nem engedte neki, hogy feltámadása után megérintse a lábát – mondja Szent János. A pünkösdisták hajlanak azt hinni, hogy már megérkeztek a hegy csúcsára, pedig még csak most kezdték el.

3./ a lélek elkezd birtokló viszonyulást kialakítani ezekhez a közlésekhez, és nem tudja folytatni a valódi lemondás és a szellem mezítelensége felé vezető útját. Más szavakkal tehát ragaszkodni kezdenek Isten vigasztalásaihoz, birtokolni kívánják Isten vigasztalásait, ahelyett, hogy a minden vigasztalás Istenének birtoklására törekednének. A cukrot akarják, nem pedig a cukor adományozóját.

4./ Fokozatosan elveszítik ezek hatását, mert az érzékelhető tárgyra szegezik tekintetüket, amely a közlések legalacsonyabb részét képezi. Ez a lelkület akkor marad meg és hatol mélyebben a lélekbe, ha megtagadják az érzéki elemet, amely igen különbözik a tiszta lelkiségtől. Az érzéki élményekre és a külső megnyilvánulásokra helyezni a hangsúlyt a nagyobb lelki javak elvesztésével jár együtt. Más szóval a láthatatlan, belső, tisztán lelki kegyelmek elvesznek, mert a cukrot keressük.

5./ Fokozatosan elveszítik Isten kegyelmét, mert úgy fogadják el ezeket a kegyelmeket, mint valami olyasmit, ami a sajátjuk. Így – mondja Keresztes Szent János egy másik helyen – ezek a tapasztalatok alkalmat teremtenek arra, hogy a lélekben tévedés, elbizakodottság és hiúság növekedjék, és az ezeket fogadó személyek gyakran titokban megkülönböztetett fontosságot tulajdonítanak önmaguknak, hogy ők különösen fontosak Isten szemében. Az ilyen szemlélet ellentétes az alázatossággal: „Isten kiválasztottja vagyok, nézzétek, mire vagyok képes!”.

6./ Végül, és ami valószínűleg a legfontosabb, azzal, hogy valaki el akarja fogadni ezeket, megnyitja az ajtót az ördög előtt. Az ördög aztán más, ügyesen adagolt és hitelesnek álcázott kommunikációval megtévesztheti az embert. Az apostol szavaival élve: a Fény angyalának tudja magát beállítani. Minél külsőségesebbek és anyaghoz kötődőbbek ezek az élmények és megnyilvánulások, annál kevésbé biztos az isteni eredetük. Ismétlem, ez egy ördögűző és a lelki élet szakértője, ha nem “a” misztikus élet doktora, tehát tudja, miről beszél: „minél külsőségesebbek és anyaghoz kötöttebbek ezek az élmények és megnyilvánulások, annál kevésbé biztos az isteni eredetük”. Tehát csak Isten tud közvetlenül a lélekbe hatolni, az ördög nem képes erre. Ezért az ott szeret dolgozni, ahol az érzékekkel, a képzelettel, a testtel, sok csodálatos élményt tud éreztetni velünk, amit ügyesen és valódinak álcáz. A szenteket is becsapták már, itt tehát Szent János újra és újra ismétli magát: hangsúlyozza, hogy azok, akik ezeket az érzéseket, ezeket az élményeket nagyra tartják, súlyos tévedésben vannak, és rendkívül nagy a veszélye annak, hogy félrevezessék őket. Az ilyen megnyilvánulásokat mindig úgy kell tekinteni, hogy azok inkább az ördögtől, mint Istentől származnak. Mivel az ördögnek nagyobb mozgástere van az emberi természet külső és testi részének befolyásolásában, ezért ezt a kijózanító figyelmeztetést adja: „sok óvatlan és tanulatlan ember, akik e közlések befogadásával kapcsolatos szégyenük miatt valódi nehézségekkel találkoztak, amikor a Hit tisztasága által visszatértek Istenhez. Sokan képtelenek voltak visszatérni, mert az ördög mély gyökereket vert beléjük”

Az előbbieket többször megismételve Szent János így fejezi be: “Még ha ezek az élmények Istentől származnak is, soha nem szabad rájuk hagyatkozni, vagy elfogadni őket. Az embernek inkább teljesen el kell menekülnie tőlük, és nem szabad vizsgálnia, hogy jók vagy rosszak-e.” Szent János elmagyarázza, hogy még ha némelyik Istentől is származik, az elutasításuk nem sérti Istent, azaz nem fogod megbántani őt, és azáltal, hogy valaki elutasítja és nem akarja őket, meg fogja megkapni azt a hatást és azt a gyümölcsöt, amit Isten akar általuk létrehozni. Más szóval, amikor menekülünk ezektől a dolgoktól, Isten mélyebben behatol a lélekbe és úgy fog működni, ahogy az ördög nem tud, és nem lesz kétségünk afelől, hogy az az Istentől van. Ezt mondja Szent János: „amikor az alázatos és elszakadt lélek lemond ezekről a személyes tapasztalatokról és megnyilvánulásokról és szembeszáll velük, Isten megnöveli kegyelmeit és értékesebbeket ad. Az Úr nem szűnik meg fokról-fokra felemelni őket, amíg el nem érik az isteni egyesülést és átalakulást”. Tehát kegyelemről kegyelemre fognak haladni, amíg el nem érik a tökéletesség csúcsát.

Nekem úgy tűnik, Szent János világosan fogalmaz: menekülnünk kell a pentekosztalizmustól, nem csak azért, mert ez egy olyan lelkiség, amely az Egyházon kívülről indult, hanem mert tele van a legrosszabb fajta veszélyekkel, nevezetesen az ördögi veszélyekkel. Talán a legkönnyebben a következő egyszerű gondolatot megfontolva láthatjuk, hogy valami nincs rendben ezzel a mozgalommal: amikor az apostolok pünkösd napján egykor megkapták a Szentlelket, kimentek az egész világba, és mit tettek? Hirdették az igazságot, és mérhetetlenül sokat szenvedtek sok-sok kereszt elviselésén keresztül, és végül mártírhalált haltak. Ez a Szentlélek igazi kiáradásának a jele: a képesség, a készség, sőt a szomjúság a szenvedésre, a Krisztusért való mártírhalálra.

https://invocabo.wordpress.com/2025/03/01/kiujulasi-mozgalmak/