1.
Nem azon múlik, aki igyekszik, hanem egyedül a könyörülő Istenen (v. ö. Róm 9,16)

A zsinati szekta legújabb botrányai nem csak általános felháborodást, hanem mozgolódást is kiváltottak az ú. n. tradicionalista oldalon. Szinte minden megszólaló egyetért abban, hogy „ez így nem mehet tovább”, tenni kell végre valamit Bergoglio és co. rombolásai ellen.
Még a német ú. n. szedesvakantista einsicht-aktuell.de oldal, mely a legkorábban ébredő katolikus médiumok közé tartozik, is most, a legutóbbi számában tett közzé egy felhívást, melyben összefogásra szólította fel a megmaradt katolikusokat (akiket szedesvakantista néven ismer mai világunk).

De valóban az effajta aktivitást várja el a katolikusnak megmaradni akaróktól az Úristen?

Több katolikus oldal szerkesztője évek óta szigorúan bírálja, sőt katolikus-ellenesnek bélyegzi meg azokat a papokat, akik misekofferrel járják a világot, valamint azokat a híveket, akik megelégszenek, ha "régi" misén vehetnek rendszeresen részt, és a többi nem érdekli őket. Érveik logikusak, katolikusak, és minden normális helyzetben teljesen helytállóak lennének. De vajon azok-e a mostani, teljesen abnormális, eleddig soha még csak el sem képzelt korban is?

Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, csak azt látjuk, hogy Isten már mintegy 150-170 év óta nem teremtett senkit, akire rábízta volna Egyházának valódi megreformálását, s ezzel, úgymond, a katolikus élet rendbehozatalát: Lourdes és Fatima, Máriának ez a két csodás jelenése volt az egyetlen, amivel Isten ez idő alatt megpróbálta észhez téríteni a modern egyháziakat, de ők ezt sem hallották és szívlelték meg. És Isten mégsem lépett közbe, látszólag semmit nem tett, amivel az általános aposztáziát, sőt újpogányság kialakulását megakadályozta volna. Természetes, hogy mindezt elég nehéz megértenie és elviselnie egy katolikusnak.

Katolikus létünk alapja az Istenbe vetett feltétlen hit; hogy bizton hisszük, hogy a világon minden Isten akarata szerint történik. Ebből a szilárd meggyőződésből pedig csak az következhet, hogy alázattal elfogadjuk, hogy ha Ő azt akarja, hogy Egyháza a rá bízott feladatát elvégezze, akkor teremt olyan embereket, akik ezt valóban végre is hajtják. Tény azonban, hogy Isten évtizedek óta nem teremtett ilyen embert, ilyen közösséget, tehát más az Ő akarata, az Ő terve.
Ez az, amit a mai ú. n. tradicionalista "tevékenykedők" nem akarnak tudomásul venni. Ehelyett mindenütt közösségeket szerveznek, itt is, ott is buzgón számolják "híveiket", serénykednek, úgy viselkednek, mintha bármit is javítani tudnának a katolikusság mai siralmas helyzetén.

Szent Pál írta a Rómaiakhoz szóló levelében: Isten „megmondta Mózesnek: Könyörülök azon, akin könyörülök, és irgalmazok annak, akinek irgalmazok. Tehát nem azon múlik, aki akar, vagy aki törtet, hanem a könyörülő Istenen.” (Róm 9,15-16)
Ezek a szavak nem mondanak ellent Jézus felszólításának: „Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, és aki keres, talál, és a zörgetőnek kinyitnak.” (Mt 7,7-8) Jézus szavai az ember saját helyes viselkedéséhez, üdvössége elnyeréséhez szükséges és ezért érdemszerző „törtetésére”, szólítanak fel, Pál apostol pedig olyan „igyekezetről” beszél, melyekre nem Isten szólított fel, mellyel nem Isten bízta meg az érintett embert. Saját üdvösségünkön nagyonis sokat és állandóan munkálkodunk kell, mások, pláne közösségek sorsával azonban csak annyit, amennyivel Isten megbízott bennünket.

Mindezek ismeretében – mint már oly sokszor e honlapon – megint csak Pie bíboros szavaira kell hivatkoznunk: Egy mai katolikusnak tudomásul kell vennie, hogy „az Egyház … egyre erősebben egyes személyekre és otthonokra fog redukálódni”. – Tudomásul kell vennünk, és alázattal el kell fogadnunk, hogy olyanok lettünk, mint azok a hajótöröttek, akiket egy csupasz szirtre vetett ki a tenger hulláma, ahol semmi lehetőségük nincs a túlélésre. És akik csak egyet tehetnek, és ezt kötelező megtenniük: Istenben bízva, katolikushoz méltóan várni és fogadni a halált: nem szitkozódni, nem átkozódni, nem egymásnak esni. Úgy várni a véget, ahogyan a Titanicnak azon utasai várták, akik a jeges vízből megkapták utastársuk, egy pap feloldozását, aki hogy ezt megadhassa nekik, a süllyedő hajón az utolsó pillanatig kitartott.

A honlapon már 10 éve fent van Richard Williamson püspök 2013. szeptember 7-i Szervezett ellenállás? címet viselő kommentárja, amelyben a szerző egy bölcs, idős pap szavait idézi: „Valójában csak egyet kellett volna tennünk: … a hívek maradéka számára Noé bárkáját felépíteni, és ezen a bárkán olyan sokáig dolgozni, amíg az özönvíz el nem múlik” – a mai helyzetben ehhez tegyük hozzá: amíg Isten így, vagy úgy meg nem könyörül rajtunk.

Ahhoz azonban, hogy Isten könyörületét alázattal, hittel, Benne való teljes bizalommal várhassuk, meg kell hoznunk a magunk áldozatát, és ebben nem szabad tétlennek mutatkoznunk, hanem, mint Jézus fenti szavai mutatják, nagyonis „keresnünk” kell: Hacsak egy mód van rá, igyekeznünk kell érvényes szentségekhez járulni. Ne azt várjuk, hogy hozzánk jön egy érvényesen felszentelt misekofferes pap, hanem mi menjünk oda, ahol és amíg ilyen papot még találni lehet. A még létező kevés katolikus papnak ma is a legfontosabb, legelső feladata Isten dicsőítése az érvényes szentmisében; és ezt követően a megmaradt csekély számú hívő szentségekkel való ellátása, de semmi esetre sem a szervezkedés.

 

 

2.
„Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből…és felebarátodat mint tenmagadat” (Mt 22,37/39)

Egy pap mondta, hogy a hallott gyónásokból tudja, hogy milyen sokan vannak, akik nem szeretik saját magukat. Pedig csak az az ember tudja felebarátját szeretni, aki önmagát is szereti.
Ez az első hallásra furcsa megállapítás rögtön érthető lesz, ha meggondoljuk, hogy mit jelent a szeretet. A szeretet – nem csak katolikus, hanem – minden értelemben ezt jelenti: a saját, illetve a mások javát akarni.
Az az ember azonban – és úgy tűnik, az emberek többsége ilyen –, aki folyton elégedetlen önmagával, aki állandóan többet vár el magától, mint amire képes, nem tudja magát szeretni, nem tud helyesen jót akarni magának, hiszen folyton többre, másra vágyik, mint ami az ő javát szolgálná.

A mai elképesztően hitetlen világot látva, felmerül a kérdés, miért nem tud az emberek többsége megtérni, miért nem tud megfelelő választ adni Isten hívó szavára? Netán pont a szeretet hiányzik belőlük? Hiszen ha már a gyónni járó katolikusok között is sokan vannak, akik nem képesek magukat, következésképpen felebarátjukat szeretni, akkor nyilván a nem-katolikusok között még többen vannak ilyenek.

Egy példa arra, hogy mit jelent a másik szeretete, a más javának akarása:
Az 1970-es években gyakori volt a kemény, sok havat hozó tél. Házunk előtt az a pár lakó, akinek volt már gépkocsija, több esetben is térdig álló hóban kaparta ki kocsijának a parkolóhelyet, amit a többiek általában tiszteletben is tartottak. Velem azonban, mivel több ízben későn értem haza, többször előfordult, hogy az általam kiásott helyet már más elfoglalta. Ilyenkor őrjöngtem a dühtől, de még ez sem tudott soha rávenni arra, hogy egy másik lakó még szabadon levő helyét elfoglaljam, hanem fogcsikorgatva mentem a lapátért, hogy kiássak a magam kocsijának egy újabb helyet. Nem voltam még katolikus, és tudtommal nem szerettem a helyemet elfoglaló idegeneket sem. Csak egyet éreztem: Képtelen voltam elviselni, hogy másnak akkora dühöt és kellemetlenséget okozzak, mint amit nekem okoztak. Ez a tulajdonságom megmaradt: Nem tudtam senkinek – tudatosan – olyan rosszat okozni, ami, ha engem ér, fájdalmat, dühöt okozott. Abban a hiszemben élek, hogy ez a hozzáállásom közrejátszott abban, hogy Isten megkönyörült rajtam, és két évtizeddel később megadta a szükséges kegyelmet a megtérésemhez.

„Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb és első parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. E két parancsolaton függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37-40) Jézus eme szavai szerint a felebarát szeretete rögtön az első, a legfontosabb parancsolat, azaz Isten szeretetének parancsa után következik. Sőt a második az elsőből ered és annak megerősítése. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a felebarát helyes szeretete vezet el Isten szeretetéhez, hiszen a másokra való odafigyelés érzékenyebbé, megértőbbé tesz – nem csak önmagunk irányában, hanem Isten felé is.
Igyekezzünk tehát magunkat jobban megismerni és elfogadni, azaz megszeretni, hogy másokat is helyesen szerethessünk. Mielőtt másnak valamit teszünk, vizsgáljuk meg, hogy ugyanaz nekünk mit jelentene: jót vagy rosszat, kellemeset vagy kellemetlent, a javunkat szolgálná-e vagy sem.



https://katolikus-honlap.hu/2301/feleb.htm