I. Miért kell ismernünk az új világrend mibenlétét és szervezőinek célját?
Ha az
ember nyitott szemmel jár a világban, hétről hétre egyre több riasztó
eseményt és folyamatot figyelhet meg maga körül. Négyévente szavazó
választópolgárként, még az országos eseményeket befolyásolni sincs sok
esélyünk, nemhogy a világfolyamatokat, amelyek pedig alapjában
határozzák meg hazánk sorsát, főleg most, a globalizáció
kiteljesedésével még jobban, mint bármikor korábban.
Ráadásul mindennapjainkat csomó olyan jelenség is megkeseríti, amelyek
vezetőink hibás döntéseinek egyenes következményei, sőt, azt
tapasztaljuk, hogy az általuk generált problémák megoldási kísérletei
közben még mélyebbre merülünk a gondban, mint előtte voltunk. Sokszor
úgy érezzük, hogy egy-egy megoldandó problémára jobb választ tudna adni
akár egy nyolc osztályt végzett, de a való életben jól tájékozódó
betanított munkás, mint választott vezetőink. Mert egyre nyilvánvalóbb,
hogy alapjában véve jó feltételek között, 70 év békés fejlődés dacára
egy egész kontinenst, illetve egy egész civilizációt sikerült mély, és megoldhatatlan válságba kormányoznia az arra felhatalmazottaknak.
Pedig országos és nemzetközi vezetőink általában többdiplomás, jómódú,
világlátott emberek, óriási kapcsolati tőkével, legtöbbjük a hatalomba
is az elit újratermelésének bejáratott csatornáin került. Olyan
titkosszolgálati háttérrel és információkkal rendelkeznek, amelyről az
átlagember nem is tudhat. És ha mégis azt látjuk, hogy a
legegyszerűbb kérdésekben is mindig a rossz megoldást választják, akkor
ebből logikailag csak az következhet, hogy NEM IS AKARNAK a rájuk
bízottak javára cselekedni! Vagyis nem akarják a rájuk bízott emberek és
társadalmak javát. Ellenkezőleg! Nemcsak nem szándékuk a javítás, de
szemlátomást ennek az ellenkezőjét teszik, azaz kifejezetten ÁRTANI
AKARNAK az embereknek, ahol csak lehet.
Ha ezek után valaki mostani kaotikus világunkban mégis
értelmet akar keresni, akkor csak az az egy abszurdnak látszó
lehetősége marad, hogy bárkiről, aki hatalmon van, de
megmagyarázhatatlan lépéseket tesz, azt feltételezi, hogy az illető
valamilyen ördögi terv végrehajtója, vagy a maga jószántából, vagy parancsra. És akkor kiderül, hogyha így nézzük a világot, a megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok egyszeriben mind a helyükre kerülnek és érthetővé válnak.
Ettől persze nem lesz semmi sem jobb, sőt sokszor az ember úgy érzi,
hogy ez a súlyos tudás megkeseríti az életet, illetve eltávolítja
azoktól, akik még hinni tudnak a világ haladásában. De még mindig jobb
előre látni a dolgokat, mint állandóan remélni, és mindig csalódni.
Olyan ez, mintha egy hajón ülnénk: Az óceán közepén járunk. Bizonyos
jelekből megsejtem, hogy a kapitány el akarja süllyeszteni a hajót, és e
sejtésemben napról napra jobban megbizonyosodom. A kapitány
gondatlanságából (?) a hajónak nincsenek mentőcsónakjai. A helyzet
annyira abszurd, hogy bárkinek mondanám, úgy sem hinné el. Viszont a
rendelkezésre álló kis időben ágyam deszkáiból készíthetek magamnak
egy kis tutajt, miközben az Eget ostromlom segítségért, vagy legalább
bűnbocsánatért, hiszen égi segítség nélkül a törékeny tutajommal én
magam is elveszett ember leszek, mikor a hajót társaimmal együtt beszippantja a mélység.
Ha
tehát valaki reális esélyt szeretne magának ebben az egyenlőtlen
küzdelemben, annak nem hasztalan a dolgok mögé nézni, és picit
megismerni korunk urainak gondolkodását.
II. Az új világrend Istent-tagadó tervezőinek általános jellemzése
A következő dolgozatban nagyon különböző eszméket és csoportokat fogok bemutatni, melyek között nem az a közös pont, hogy mind egy kecskefejű, patás lényt imádnak vérivó szeánszokon, bár van köztük ilyen is, hanem az, hogy Isten helyett a bukott angyalok vezérét követik: egyszerűbben kifejezve: sátánisták. Sok olyan csoport van, amelynek eszméi első olvasásra egyáltalán nem tűnnek barátságtalannak, munkálkodásuk következményeiben mégis pusztítók. És mivel gyümölcséről ismerszik meg minden fa, e csoportok alapeszméit is e Jézusi figyelmezetés [Mt 7,17-20] alapján kell megítélni. Másfelől vannak olyan vallások, amelyek bár sátániak (például Huitzilopotzli kultusza az aztékoknál) mégsem sátánisták a következőkben felállított osztályozás szerint. A következőkben öt jellemzőt vizsgálok, amelyek megléte esetén joggal lehet az adott vallást, illetve mozgalmat sátánistának tekinteni.
1. Dualista világkép
Mi, katolikusok az egy Istent hisszük, az önmagától való, mindenható,
végtelen, teremtő Lényt. Isten önmaga a legfőbb Jó. A világban jelenlévő
gonosz nem az Ő műve, hanem a bukott angyalok vezéréé, Luciferé, akit
Isten ellen való lázadása tett sátánná. Lucifer Istennek nagy
hatalommal bíró, szabad akaratú teremtménye, aki a saját akaratából
vált gonosszá. Óriásinak látszó hatalmával együtt mégis
összehasonlíthatatlanul alacsonyabb rendű Teremtőjénél, hiszen az
mindenható, ő pedig nem.
Az ókori keleten, Perzsiában, az Ószövetség idejében létezett egy világnézet, amelyet kozmikus dualizmusnak, vagy diteizmusnak, kétistenhitnek nevezünk.
E nézet szerint nem egy öröktől fogva, önmagától létező lény létezik a
mindenségben, hanem kettő, akiknek hatalma is egyforma, vagy legalább
is nem nagyon különböző. Ez a két lény együtt, egymással versengve
teremtette a világegyetemet, egyikük az eszméket és a lelket, a másik az
anyagot és a testet. Ez utóbbi lényt szokás Demiurgosznak [a. m.
kézműves] nevezni. Hogy megrontsa ez első lény munkáját, az ő általa
létrehozott szellemi létezőket Demiurgosz bezárta az anyagba, és
kettejük tevékenységéből ezen a módon lassan kialakult az általunk
ismert világ.
Abban az összes dualista filozófia megegyezik, hogy a szellemet anyagba zárni gonosz tett volt. A
világon zajló borzalmak egyik fontos oka az, hogy az Ószövetség
teremtő Istenét, JHVH-t, a dualizmus hívei egyértelműen Demiurgosszal
azonosítják, és Lucifert, aki Sátán lett, teszik meg az egyetlen
tiszteletre és imádásra méltó istennek, az ő Fényhozójuknak! A Sátán
iránti tiszteletük és imádatuk miatt nevezzük korunkban a dualizmus
híveit sátánistáknak.
2. Az anyagi világ és a test megvetése
Az előbb bemutatott gondolatból egyértelműen következik, hogy a
dualizmus hívei megvetik, sőt kifejezetten gyűlölik az anyagi világot és
a testet. Ez a gyűlöletük egyúttal az igaz isteni, vagyis a jó rend
megőrzésére létrehozott intézményekre is vonatkozik. Hiszen a dualizmus hívei szerint a világot (mely szerintük Demiurgosz műve) nem berendezni, működtetni és élni kell, hanem elpusztítani, mert az keletkezése pillanatától méltó a pusztulásra.
Az anyagi lét gyűlölete kiterjed magának az életnek a gyűlöletére is,
hiszen itt a földön az élet elválaszthatatlanul összefonódik az anyagi
léttel.
3. Antinomizmus
Antinomizmuson a törvény tagadását értjük, amibe beletartozik az összes erkölcsi és vallási norma tagadása is. De miután a dualizmus hívei, vagyis a sátánisták nem akarják ennek a teremtett világnak, és e világban az emberek javát
(azt meg pláne nem, hogy JHVH kedvét lelje teremtményeiben), és mert az
összes isteni és emberi törvény végső soron az egyén és a társadalmak
javát hivatott biztosítani, ők e törvényeket mind elvetik és tagadják.
4. Gnózis
Ez a görög szó tudást jelent. A sátánista mozgalmak a kereszténységgel
szemben valamilyen szinten mind ezoterikusak, ami azt jelenti, hogy
tanaik a széles közönség számára titkosak. A titkos
tanok részesévé beavatással válhat a hívő, és az így megszerzett tudást
nem szokás a háztetőkről hirdetni. A hívő minél mélyebbre merül el a
hit titkaiban, annál magasabb fokára kerül az adott gnosztikus irányzat
kiválasztott követőinek. Ezért nem szokatlan, hogy egy sátánista
szervezet alsóbb szinten beavatott hívei teljesen mást vallanak saját
hitükről, és a mozgalom céljairól, mint a mélyebben beavatott vezetőik. Ez utóbbiak viszont naiv híveiket sokszor csak kihasználják olyan célok érdekében, melyekről az előbbieknek fogalmuk sincs.
Természetes, hogy egy sátánista szervezet valódi hittételeit, illetve
céljait nem szokás a wikipédián közzétenni, még olyan szervezetnél sem,
amelyek adott esetben már több évszázada megszűntek. Ezeket utólag
sokszor nem is lehet biztosan tudni, hiszen az esetek többségében a
legféltettebb tanokat csak szóban adták tovább, írott források nem
maradtak fenn (mert nem is készültek). [Erről a témáról itt lehet
bővebben tájékozódni: Sátán Zsinagógája I..]
Az itt ismertetett eszmék, csoportok mind szerepelnek az interneten, de a közismert oldalakon semmi kézzelfogható nem található, ha valaki komolyan érdeklődik e csoportok fő tanítása iránt. Amik viszont kézzelfoghatók, azok a tanítások inspirálta cselekedetek, ezeket viszont feljegyezte a történelem, így alapot adhatnak a mozgalom megítélésére, és végső soron a titkos tanítás kikövetkeztetésére is.
5. Egyházellenesség
Mivel a katolikus Egyház nagyjából mindannak az ellenkezőét vallja,
mint amit az előző pontokban megismertünk, és saját tanait nyilvánosan
hirdeti, óhatatlan, hogy a két hit és tanítás között kibékíthetetlen ellentét legyen. Egy sátánista eszme vagy egyén a legritkábban hirdeti magáról, hogy ő sátánista, ezért ha egy eszmét vagy egy embert a kérlelhetetlen egyházellenesség vezérel
tetteiben, hitében, okkal lehet feltételezni a háttérben valamilyen
formában a sátánizmust. Ez a gyűlölet sokszor irracionális mértéket ölt,
amely viszont - illetve: csak akkor - érthető, hogyha belegondolunk a
JHVH-Sátán, vagy az ő szemszögükből nézve: a Demiurgosz-Fényhozó
kozmikus ellentétbe.
III. Rövid eszmetörténeti áttekintés az ókortól napjainkig
A következőkben címszavakban azt az eszmetörténeti utat próbálom felvázolni, amelyet a sátánista gondolkodók fektettek le, és amely az ókori perzsa birodalomtól elvezet a 21. századba, civilizációnk küszöbön álló összeomlásáig. Ez az út (az ezotéria bal oldali ösvénye) olykor jól követhető, máshol alig sejthető, ilyenkor inkább csak az ismert állomások helyzetéből következtethetünk az őket összekötő nyomvonalra. Hogy ne nyúljon a dolgozat a kelleténél hosszabbra, csak odáig tárgyalom ezt a kanyargós ösvényt, amíg meg nem érkezünk a 19. századba, az illuminátus rend uralomra jutásához, hiszen bárki, aki ezen idő után élt, már saját mindennapi megfigyeléseiből is leszűrhette, hogy kik irányítják a világ folyását, és mik a céljaik. Szintén nem fogok kitérni azokra a jelenségekre és cselekedetekre sem, amelyek ezekből az életellenes tanokból következnek. Az olyan jelenségek, (hogy csak párat említsek), mint a kívülállók gyűlölete és pusztítása, a hívők feletti totális kontroll, a szexmágia, a vérmágia, a rituális nemi erőszak, az emberáldozat, a világpusztítás, az önpusztítás és végső soron az öngyilkosság, joggal állnak az érdeklődők kíváncsiságának célkeresztjében. Ezekről azonban ma már az internet világában mindenki bőven találhat agyagot, ezért nem érzem szükségét, hogy ezekkel is külön foglalkozzam.
1. Az ókori Közel-Kelet
Az ókori Közel-Kelet az emberi kultúra bölcsője. Nem csak a technikai
civilizáció, hanem a legtöbb máig meghatározó szellemi irányzat, vallási
mozgalom születésének helye. Jézus korában együtt élt itt a keleti
őslakosság, illetve a hellenizált elemek politeizmusa, az iráni eredetű
kozmikus dualizmus, illetve az ekkor már részben szétszóratva élő
zsidók szigorú monoteizmusa. Nyilván ezen a sűrűn lakott, magasfokban
civilizált tájon ezek az egymás mellett létező különböző szellemi
irányzatok mindig is kölcsönösen hatottak egymásra.
Témánk
szempontjából ezekből az irányzatokból minket elsősorban a perzsa
államvallás, a zoroasztriánus hit (Zoroaszter hite) érdekel. Gyökerei
kétségtelenül az árja népek őshitére nyúlnak vissza, szent iratai
egyidősek az Ószövetséggel. Keletkezése a legendák ködébe vész, de mivel
még főleg Indiában akadnak ma is követői, kijelenthetjük, hogy ma ez a
legősibb intézményesített vallás. Tanaiban már a legősibb időktől
hajlik egy enyhébb dualista felfogásra, de ezt még itt a bölcselői nem
vitték olyan következetesen végig, mit későbbi szellemi utódaik. A
klasszikus zoroasztriánus hitet még nem tekintem sátánizmusnak, hiszen
akkoriban még a katolikus Egyház sem létezett, amelynek ellenfele
lehetett volna, de az kimondható, hogy ez volt a valódi sátánista irányzatok előfutára.
A korai kereszténységgel egy időben, iráni földön, ebben a szellemi
környezetben jelent meg az a mozgalom, ami igen hamar óriási karriert
futott be, és amely már kijelenthető, hogy az említett kritériumok alapján egyértelműen a sátánista világszétverés első képviselője. Mani próféta,
a karizmatikus vallásalapító, perzsiai zsidó szülőktől származott, és
egy gnosztikus keresztény szekta híve volt családjával együtt. Amikor
fellépett, magát vallási reformerként aposztrofálta, aki az "eredeti" keresztény hitet van hivatva helyreállítani. Valójában azonban az egyházatyák katolikus hitével szemben egy teljesen más eszmerendszert prédikált, amelynek középpontjában az abszolút kozmikus dualizmus állt (sokkal tisztábban, mint korábban bármely vallásban), ennek minden már korábban tárgyalt következményével. Eszméi annyira élet, társadalom és államellenesek voltak, hogy Mani életét a vérpadon fejezte be, de "mártírhalála" csak növelte hívei elhivatottságát.
A következő évszázadokban, a kora-középkorban a manicheus egyház lassan
teret vesztett a kereszténység, és keleten még inkább az iszlám
javára, bár a Távol-Keleten, eldugott kínai vidékeken talán még ma is
élnek hívei ennek a szektának, amely fénykorában a kereszténység
egyenrangú ellenfele volt. A Közel-Keleten még ma is létezik egy
leszármazottja a manicheizmusnak, ez a jazid vallás, amely az iszlám
üldözés ellenére ma is százezres, főleg kurd hívősereggel rendelkezik. A
jazidok nem térítenek, közéjük csak születni lehet, panteonjuk
uralkodó lénye a páva szellem: Seitan, a sátán. [Mivel az utóbbi
években a híradók több ször foglalkoztak a jazidokkal, idemásolom a
Révai Lexikon róluk szóló jegyzetét: „A jazidok (jeziditák) vallásukban
némi mohamedán külsőség mellett a régi mezopotámiai pogányság
maradékait őrzik. E felekezet keletkezését a 9. századra teszik. Maguk a
jeziditák felekezetük alapítójának I. Jezíd omajjád kalifát tekintik
(akit a síita muzulmánok azért gyűlölnek, mert őt tartják a próféta
unokája gyilkosának). Legnagyobb szentjükül valami Sejkh 'Adi-t
tekintenek. Vallásos szokásaikat féltékenyen titkolják az idegenek előtt, szentélyükbe nem engednek más vallásút belépni. E szentélyben van felállítva vallásuk legszentebb bálványa, az általuk pávaangyalnak nevezett madáralak, melyben a sátánt tisztelik.”]
2. A Templom utáni judaizmus
A
[jeruzsálemi] templom lerombolása volt az a külső jel, amiből a
legmegátalkodottabb zsidók is megérthették (volna), hogy végleg
elvesztették JHVH szövetségét, immár nem tekinthetik magukat a
választott népnek. Jeruzsálem lerombolása után nem volt
visszaút az ókori teokratikus Izraelhez, új ösvényeket kellett
keresniük azoknak, akik továbbra is ragaszkodni akartak a megszűnt
Ószövetség külsődleges formáihoz. Az áldozópapság megszűntével a farizeusok lettek a szétszóratott nép vezetői
és megerősítői. Az ő utódaik azok a rabbik, akik a Tóra és a
szenthagyományok alapján összeállították a Talmudot, amely egy terjengős
szöveg, illetve törvénygyűjtemény, amely keretbe foglalja a
diaszpórában élő zsidók egész életét. A talmud-zsidó élete szigorú és
aprólékos szabályok közé van szorítva, amelyek az élet minden percét és
összes tevékenységét béklyóba kötik. Az ortodox zsidó vallásosság nem más, mint ezen aprólékos előírások teljesítése,
amelyektől (mivel minden tevékenységet átfognak) az egész élet egy
folyamatos mágikus szertartássá válik. Ezek azonban csak a külsőségeket
szabályozzák. Amíg ezeket az előírásokat pontosan követik, a rabbi nem
igen szól bele a hívők lelkiismereti ügyeibe és vallási meggyőződésébe.
Ezeknek a parancsoknak nincs köze az egyén megigazulásához,
csak az az értelmük, hogy követőiket szigorúan elhatárolják a gójok
világától, és erre a célra majd kétezer éve nagyon jól beváltak.
Három
kaftános zsidó imádkozik a zsinagógában. Fennhangon ismételgetnek egy
ősi héber szöveget, amelynek szavait nem értik, de attól remélnek
segítséget a soron következő pénzügyi ügyleteikhez. Liturgiájukban az
ősi semita istenek neveit (Adonaj, El Saddaj, Elohim) első látásra JHVH
szinonimáiként használják. De bizonyos bennfentes zsidó
eszmetörténészek beismerik, hogy az ortodox liturgia ezeken a neveken
külön lényeket, vagy legalább is Isten különböző megnyilvánulásait
érti, pont úgy, mint a jazidok, akik ugyanezeken a neveken démonokat
tisztelnek.
Magyarán: az
ortodox zsidó liturgia is joggal áll a sátánizmus gyanújában. A
zsinagógában hajlongó három zsidó közül az egyik JHVH-hoz imádkozik, a
második a Sátánhoz, a harmadik pedig lehet, hogy gyakorlatilag ateista,
de hisz a kabbalában, azért folytatja ezt a hókuszpókuszt. Mindez a gyülekezet vezetőjét, a rabbit abszolút nem érdekli, amíg a szertartás előírásszerűen zajlik.
Magára a Talmudra nem érdemes sok szót vesztegetni, hiszen azt a
középkor óta fordításokban is olvashatják az érdeklő gójok is, ezért már
évszázadok óta köztudott, hogy micsoda velejéig gonosz, erkölcsileg romboló, etnocentrizmustól, és szélsőséges kettős mércétől csöpögő "törvénygyűjtemény" ez.
[Etnocentrizmus az a szemlélet, amely szerint a saját etnikum vagy
etnikai csoport mindennek a középpontja, a „világ közepe”, és negatívan
értékeli azokat a személyeket, akik kulturálisan különbözőek, míg vakon
elfogadja a kulturálisan hasonlókat.]
De
léteznek ennél pusztítóbb, habár metaforikusabb zsidó iratok is,
amelyeket a kabbala, a zsidó misztika szerkesztett. A templom utáni idők
zsidó misztikájának klasszikus kora a keresztények kora középkorának
idejére nyúlik vissza, helyileg pedig a mai katalán illetve dél-francia
vidékre összpontosul. Ebben az időben ezek a tájak a kereszténység és
az iszlám határvidékén feküdtek, csak nagyon laza függésben a frank
koronától. Ez az állapot nagyon kedvezett a zsidó közösségek
megerősödésének, létszámban ekkortájt a kontinensen itt volt a
legnagyobb zsidó tömörülés. Az ebben a körben működő zsidó
misztikus gondolkodók, a kabbalisták, Istent általában nem egy
megismerhető, akarattal bíró személyes lénynek képzelték, hanem sokkal
inkább egy megfoghatatlan és kiismerhetetlen nyers erőnek, amit mágikus
praktikákkal a szolgálatukba állíthattak. Továbbá ezek a kabbalisták a
világ keletkezését is dualista alapon magyarázták.
Elgondolásuk szerint a teremtéskor kiáradó fény különböző héjakba lett bezárva, amely héjak feltörése és a fény kiszabadítása a zsidó nép Istentől rendelt küldetése.
A zsidó misztika szerint ilyen, az égi fényt bezáró héj (héberül
kelippa) például maga a katolikus európai civilizáció is! Ezen felül
minden kabbalista legfőbb vágya valami mágikus praktikával megtudni
Isten valódi nevét, hiszen – hitük szerint – aki birtokolja valami
létező igazi nevét, annak az adott dolog felett hatalma lesz. Ha egy
rabbi valami módon megtudhatná Isten nevét, akkor annak (elgondolásuk
szerint) az Úr összes teremtő és pusztító ereje a rendelkezésére állna. Jellegzetes
kabbalista gondolat továbbá, hogy a tudat határozza meg a valóságot,
vagyis, az, hogy ki mit hisz fontosabb annál, mint az, hogy a valóságban
mi van. (!)
3. Megerősödés a katolikus középkorban
Bár a késő ókorban az iráni misztériumvallások, és főleg a manicheizmus
széltében elterjedt egészen a brit szigetekig, a frissen diadalmaskodó
kereszténység (a hitbéli egységet óhajtó államok segítségével) rövid
idő alatt kiszorította ezeket a vallásokat a kontinensről. Talán csak
valamikor a kilencedik században került Európába megint egy számottevő
gnosztikus dualista szekta, mégpedig a Balkán félszigetre. Bizánc a
birodalom keleti határain zajló folyamatos háborúkban ekkor pont
győzedelmeskedett egy iráni-örmény tartományban, amelynek lakói a paulikánusok
egy gnosztikus dualista szekta hívei voltak. [Paulikánusok:
Örményországban keletkezett kis-ázsiai eretnekmozgalom a 6-9. században.
Tanításuk szerint a jó és a rossz a világ két teremtő őselve, s az
állam és az egyház valójában a rossz műve. Tagadták a böjtöt, az
ereklyék és a szentek tiszteletét, elvetették az egyházi
szertartásokat.] A paulikánusokat ezután szétszórták a birodalomban, de
legtöbben a Balkánra kerültek, hogy ott jobban szem előtt legyenek. Itt
formailag keresztények lettek, de amikor később sikerült a bolgár cár
alattvalóivá lenniük, már levethették ezt az álcát magukról. A
bolgárok szívesen látták őket az országukban, mert a bizánci görög
egyházi fennhatóság elleni küzdelmükben a cár támaszai voltak. A
katolikus Nyugaton nem volt ennek a szektának túl jó híre, akiket
egyszerűen a bolgárokkal azonosítottak. Az ő nevükből (bolgár=bouger)
eredeztethető a bugris szó, vagy például az angol buggery, illetve a
magyar buzi szó is, ez a kettő azonos. Nyilván ez az utóbbi jelentés a
paulikánus szekta mágikus szeánszain végzett gyakorlataiból eredezik.
Minden bizonnyal a paulikánusokra vezethető vissza a se nem katolikus, se nem görögkeleti bosnyák egyház is, amely a középkorban szintén itt a Balkánon alakult két évszázaddal később. Követői magukat bogumiloknak hívták, és hitelveik szintén az iráni dualizmusra vezetnek vissza. A 16. századi iszlám hódításig megtartották vallási különállásukat, de a török uralom alatt általában mind iszlám hitre tértek, amelyet még mindig könnyebben elfogadtak, mint az ősellenség kereszténységet. Az iszlámba betagozódva egyes tanításaik talán a balkáni szúfi dervis iskolákban élnek tovább. [A szúfizmus vagy a szúfi út elnevezés egy filozófiáját és világképét illetően heterogén irányzat-csokrot takar. A szúfi út elnevezés sokkal inkább megfelel a szúfi jellegnek, hiszen itt alapvetően nem egy tanítás-rendszerről, hanem életmódról, szemléletről van szó. Legfontosabb közös jellemzőjük, hogy döntő többségükben az iszlám követőinek vallják magukat, illetve erősen misztikus jellegű irányzatokként az iszlám ezoterikus igazságát hirdetik.]
Azt, hogy az első katharoknak kik voltak a szellemi elődei, nehéz kikövetkeztetni. Minden bizonnyal az okcitán [= a Földközi-tenger északnyugati része] vidékre (talán közbülső állomásokkal) vetődő bogumil tanítók, de hatást gyakorolhatott a mozgalomra az ugyanekkor ugyanitt szárba szökkenő kabbalista szellemi iskola is. Mindenesetre a 12 században ez az eretnekség hirtelen bukkant itt fel, és azután szélsebesen elterjedt szerte a dél-francia vidéken, bár azért a népszerű vélekedéssel ellentétben, sosem szorította ki innen teljesen a katolicizmust. A két felekezet tagjai ugyanazon települések más-más utcáiban egymás mellett éltek, kölcsönös egymás iránti gyűlöletben és megvetésben. Ezzel szemben a katharok és a zsidók közt a viszony nagyon szívélyes volt. A katharok gnosztikus dualista eretnekek voltak, hittek a világteremtő Demiurgoszban, illetve a másik "jó" istenben. Ezen elveiket logikusan végigvitték a legradikálisabb életellenességig. A misztériumokba mélyen beavatott híveik körében előfordultak a csoportos öngyilkosságok, illetve gyermekek tudatos halálba-éheztetése is. Ezen utóbbi cselekedeteik olyan mély felháborodást keltettek a katolikus világban, hogy a francia király kénytelen volt háborút indítani alattvalói ellen, hogy örökre eltörölje országából ezt a sátánista szektát. A hosszú és véres háború elérte célját, bár egész vidékek váltak miatta lakatlanná. Mindenesetre a katharok megtérítésével, illetve kiirtásával eltűnt az utolsó olyan nagy vallási csoport Nyugat-Európából, amelyik nyilvánosan ország-világ elé állt volna tanaival, illetve jogot követelt volna hite nyilvános gyakorlására.
4. A föld alá kényszerülés évszázadai
A következő évszázadokban az Egyház éber őrködésének köszönhetően a
sátánizmus csak búvópatakként rejtőzött a felszín alatt, néha elő-elő
bukkanva, majd újra a föld alá kényszerülve. A társadalomellenes eszmék
leginkább egyházellenes reformmozgalmak képében éltek tovább a középkor
vége felé, és jó pár szekta ezek között is dualista alapon állt. Csak
néhányat megemlítve közülük, segítve a további tájékozódást: Angliában Wycliffe pietista prédikátor és a lollardok,
[A lollardok vagy lollard mozgalom a katolikus egyház ellen
Nyugat-Európában fellépő népi prédikátorok, előreformátorok, a
németalföldi Walter Lollard (wd) követői.]
Észak-Itáliában a valdensek (a katharok egyenes örökösei), a ferences lelkiség elhajló csoportjai: a fraticelli illetve az obszerváns ferences mozgalom, vagy a huszitizmus, az alája betagozódó, illetve belőle kiágazó csoportokkal együtt. A taboriták
számára például minden ember halálos ellenség volt, aki nem volt tagja a
mozgalmuknak (ennek megfelelően gyilkolták is őket), vagy az adamiták,
akik szertartásaikat meztelenül végezték. [Adamiták alatt két
különböző vallási szekta értendő, az egyik az i.sz. II. században, a
másik 1400 körül keletkezett. A „régi” adamiták (nevük az ősi Ádámra
utal) egy a II-IV. században élő gnosztikus felekezet. Vallásuk nevét
részben az Ádám mint egyik legfőbb „Aeon” (szellem) iránt érzett
tiszteletüktől vették, részben onnan, hogy a paradicsomi ártatlanságot
vissza akarván állítani, minden nemi közeledést tiltottak tanításukban.
A házasságot eltörölték, vagyon- és nőközösséget hirdettek, a kultikus
rendezvényeiken meztelenül vettek részt. – Az újkori adamiták egy
manicheus szekta, amelyet állítólag egy Picard nevű francia alapított
1400-ban. A szekta Hollandiában, Franciaországban és különösen
Csehországban volt elterjedt. Az új-adamiták kommunisztikus közösségben
éltek, a szociális és vallásos meztelenséget és a szabad szerelmet
gyakorolták, elvetették a magántulajdont.]
A huszitákat már nyilvános fellépésük kezdetétől üldözték, ennek
ellenére is évtizedekig tartott a leverésük. A német területeken működő Szabad Lélek Testvériség egy két évszázadon át működő gnosztikus szekta volt, amely nevéhez híven radikális antinoministaként minden törvényt elvetett.
A misztériumaikba beavatott követőik hitük szerint az istenné válás, az
autoteizmus [a. m. önimádás] útján jártak, vezetőik teremtő erőt, vagy
a vízen-járás képességét tulajdonították maguknak.
A mai világunkat átszövő titkos társaságok egyik közvetlen elődje, a rózsakeresztes mozgalom a 15. században alakult egy misztikus tanító, Christian Rosenkreutz (1378–1484) munkája nyomán. Életéről korabeli források nincsenek, de állítólag évtizedeket töltött a Szentföldön és Egyiptomban ahol kabbalát és alkímiát tanult. [Később Németországba visszatérve, társakat keresett, régi kolostorából három testvért vett magához, akikkel hűséget, engedelmességet és hallgatást fogadtatott.] Mindenesetre a rózsakeresztesek voltak azok, akik átplántálták az ókori Egyiptom szellemi tradícióját az akkori Európa misztikus mozgalmaiba, ez a tradíció lett a későbbi szabadkőművesség liturgiájának egyik forrása is. A rózsakeresztes mozgalom tudóstársaságként működött, tagjai a kor legjelentősebb filozófusai és természettudósai/alkimistái voltak. Tagjai ugyanúgy páholyokba szerveződtek, mint később a szabadkőművesek, és mivel páholyaik Európában mindenütt működtek, nagyon hatékony kémhálózatnak bizonyultak mindenkori mestereik kezében. Működésük ideje nagyrészt egybeesik a protestáns reformáció korszakával.
Természetes,
hogy a rejtőzködésbe kényszeríttetett gnosztikus szekták, illetve
titkos társaságok egytől egyig lelkesen fogadták a kibontakozó
reformációt, amelynek maguk is előkészítői voltak. Luther fellépése után száz évvel Európa nagy része protestánssá vált, és az ilyen országokban a későbbiekben gyakorlatilag semmi sem akadályozta a gnosztikus titkos mozgalmak terjedését.
A rózsakeresztesség utolsó nagy alakja a cseh prédikátor Comenius
(1592-1670) (cseh-morva testvérek – schola pansophica) volt [akinek
szobra megtalálható a révkomáromi Európa-udvarban a nagy magyarokat
bemutató szoborparkban], korának az egyik legtöbb hatalommal bíró
alakja, még ha ezt a hatalmat nem is nyíltan gyakorolta. Működése
során óriási befolyást szerzett a kor protestáns fejedelmeinek
körében, amelyet mindenkor nagy célja, a katolicizmus elpusztítására
használt. Részese volt a harminc éves háború kirobbantásának,
ekkor főleg Lengyelország és Erdély területén működött, innen
irányította hálózatát. Gnosztikus millenarista misztikusként
folyamatosan a küszöbön álló dicsőséges győzelmet lebegtette a
befolyása alatt álló uralkodók szeme előtt, újabb és újabb
erőfeszítésekre sarkallva őket és seregeiket. A katolikus
tábor legerősebb támasza ekkor a Habsburg dinasztia volt, ellenük a
svéd királyt, a pfalzi és az erdélyi fejedelmeket vonultatta fel. A
hosszú harcokban, és ez azt követő éhezésben és járványokban romba dőlt
Közép-Európa jó része. Mikor itt már Comenius nem számíthatott több
sikerre, áttette működési helyét Amsterdamba, ahol új tervek
megvalósításába fogott. Az itteni dúsgazdag zsidó közösség
pénzügyi segítségével Angliában felépítette és megbízásokkal látta el
Oliver Cromwellt (1599 bis 1658), aki az angol polgárháborúban befejezte
az ország reformációját, elérve azt, hogy az ekkor születő brit
világbirodalom végérvényesen protestáns (és titkos gnosztikus)
nagyhatalom lett. Comenius alatt tagozódott be a későbbi rózsakeresztesség az akkor születő szabadkőműves mozgalomba.
5. Újkori zsidó messianizmus
Mielőtt a mai, gyakorlatilag nyíltan sátánista világkorszak
megszületését tárgyaljuk, még egyszer vissza kell kanyarodnunk a zsidó
misztikára, hiszen néven megnevezhetetlen uraink, akik a mai világot
készítették/készítik a számunkra, nagyrészt fajilag zsidók, és ezeknek a
most bemutatott tanoknak a követői. A 17. században, amikor szinte a
küszöbön állt az ősellenség: a katolicizmus összeomlása, a zsidók körében is felfokozott várakozás uralkodott a messiás korszakának eljövetele iránt. Ekkor lépett fel a Török birodalomban egy szaloniki karizmatikus rabbi, Sabbataj Cevi (1626-1676), aki saját vezetésével pont ezt ígérte híveinek. Sabbataj misztikus kabbalista volt, aki az iratokból a
közelgő megváltást, és a zsidó nép uralmát olvasta ki. Nézetei szerint
az ekkor kezdődő új korban már nem lesz érvényes a mózesi törvény, sőt
a zsidók akkor tudják siettetni megváltásukat, ha tudatosan áthágják e
törvényeket, minden addigi korlátot összezúzva. Követőivel
rituális lakomákat rendezett tiltott ételekből, illetve orgiákat
tartott. Hívei őt tekintették a megígért Messiásnak, amerre csak
megjelent, mindenhol fanatizálta a tömeget. Rövid idő alatt olyan
népszerűségre tett szert, ami már veszélyeztette a birodalom belső
rendjét.
Ekkor a szultán
maga elé idéztette, és azonnali választás elé állította a halála,
illetve az iszlámba való áttérése között. Sabbataj még aznap letette a
Portán az iszlám hitvallást. Tömegmozgalma ekkor összeomlott, de
leghűségesebb követőinek csoportja kitartott mellette az áttérésben is.
Tanításuk szerint a rabbinikus judaizmus úgyis csak egy külső
héj, amit levehet, sőt le is kell vennie annak, akit ez már akadályoz a
magasabb misztikus tanok befogadásában. Követői az áttéréstől nem
váltak se mohamedánná, se törökké, megmaradtak saját körükben saját
mecsetekkel, illetve titkos zsinagógákkal, ahol továbbra is a kabbala
alapművét, a Zohárt tanulmányozták [ezt a zsidó módszert ettől
kezdve dönme taktikának nevezik]. Isztambulban leszármazottaik ma is
élnek, gyakran a török társadalom prominenseiként.
Sabbataj követője és tanítványa volt a tehetséges csaló, és karizmatikus prédikátor, egy galiciai rabbi fia, Jakob Frank ((1719(26)-1791; szül. neve: Jakub Lejbowicz). Frank a kelet-európai askenázi csoport tagja volt, akik déli rokonaikhoz, a szefárdokhoz
képest szegényebbek, elmaradottabbak, és műveletlenebbek voltak. Frank
tanai ezért ugyanolyan gyorsan terjedtek el ebben a körben, mint
korábbi mesterének tanai a mediterrán közösségekben.
Jakob Frank kezdetben hazájában, Lengyelországban lépett fel, majd
miután mint felforgatót innen száműzték, áttelepült a
Habsburg-birodalomba. Mikor már itt is terhesnek érezték jelenlétét,
Hessenbe költözött, ahol követői adományaiból királyi udvartartást
rendezett be magának. Tanítványai őt is messiásnak tartották,
sőt még isten megnyilvánulásának is. Frank teljesen elvetette a Tórát,
helyére a Zohárt állította [Zohár = a kabbala széles körben
legfontosabbnak tartott írásműve, az időszámítás szerinti 2. században,
Rabbi Simon bár Jocháj (Rásbi) és tanítványai által íródott.] Ezen
írás nézetei szerint a zsidókat Isten a születő új világrend élharcosaivá tette, de ennek megvalósulásához minden korábbi korlátot és intézményt szét kell zúzniuk. A bűn koncepciója is ilyen korlát, ami pont annak rituális elkövetésével zúzható szét. – Ez maga a tökéletes antinomizmus.
A bűn általi üdvözülés
gondolata, mint látjuk, már megjelent Sabbataj rabbinál is. Frank,
hogy biztosítsa a keresztény fejedelmek jóindulatát (és ezzel vagyonát)
ezer követőjével együtt önként belépett a katolikus Egyházba. Volt
erre még egy másik jó oka is: A különböző európai hitközségekkel
fennmaradt levelezéséből kitűnik, hogy ”megtérésével” szerette volna onnantól kezdve belülről rombolni
ezt az általa gyűlölt, a keresztény Európát leginkább megszemélyesítő
intézményt. Hívei egy-két generáció alatt betagozódtak a keresztény
társadalmakba, miközben titokban megmaradtak zsidónak, sosem felejtve
nagy tanítójuk céljait. Innentől kezdve tehát egy kereszténynek
joggal lehetnek kétségei bármely, a közéletben tevékenykedő
asszimiláns zsidó tiszta szándékait illetően. Frank működése során
olyan nagy hatással volt a zsidó közszellemre, hogy még azok a zsidók is, akik nem tértek át vele, teljesen átitatódtak ezzel a nihilista pusztító szellemmel.
6. Az új világrend születése
A szabadkőművesség eredetét tekintve a középkor katedrálisépítő
céhjeire vezethető vissza. A katedrális a középkori építészet és
technika csúcsa. Azok a nagytudású szakemberek, akik egy ilyen óriási
megbízatást, vagy akár csak egy részfeladatot el mertek vállalni, már a
kezdetektől nemzetközi céhekbe tömörültek, és a munkalehetőségeket
kihasználva bejárták egész Európát. Ezek a megbecsült kőművesmesterek és
iparművészek a világlátottságuk miatt mind széleslátókörű
szabadgondolkodók voltak, illetve sokszor paradox módon egyházellenesek
is. A céhgyűléseikre többször tiszteletből meghívtak tudósokat és
nemeseket is, akik ezt legtöbbször a maguk részéről is
megtiszteltetésnek érezték.
Mikor a középkorral vége lett a katedrálisépítő céheknek is, ezek a
szervezetek átalakultak szimbolikus páholyokká [ú. n. ipari
szabadkőművesség], megtartva a külsőségekben a kőműves jelleget. A
szabadkőművesség ebben a kezdeti időszakban viszonylag veszélytelen
szervezet volt, amelynek gyűléseire összejártak a tudósok, közélet iránt
érdeklődő nemesek és polgárok. Ekkor az Isten-hit a tagok számára még
követelmény volt, Nálunk Közép-Európában a műveltebb protestáns
lelkészek magától értetődően tagjai voltak valamelyik páholynak, de
katolikus papok csak titokban, és sosem a jobbak.
[Részlet a Katolikus Lexikonból 1933.: „A mai értelemben vett
szabadkőművesség két, időbelileg egybeeső mozzanatból fejlődött ki. A
17. század elejétől kezdve a vallási viták és vallásháborúk
ellenhatásaként jelentkező deizmus elveinek széleskörű terjesztésére
kész talajt talált az ipari szabadkőművességben, mint oktató
testvérületben. A szabadkőművesi gondolat ezentúl a deista és humanista eszmék által megváltandó új emberiség eszközéül szolgált.]
A szabadkőművesség akkor vált a világszétverés máig ismert hatékony eszközévé, mikor összeépült az illuminátus renddel. Az illuminátus rendet Adam Weishaupt
(1748-1830) bajor filozófus, egyetemi tanár alapította 1776-ban.
Weishaupt teljesen a felvilágosodás szellemében nevelkedett, és bár
fiatal korában a jezsuitáknál tanult, felnőttként áttért a protestáns
hitre, pedig ez akkoriban már nem volt szokás. Az általa alapított
társaság a szabadkőművességet mintázta, és kezdetben párhuzamosan
léteztek. Az utóbbi azonban idővel nem nézte jó szemmel az illuminátusok
ténykedését, hiszen bennük veszedelmes, államellenes felfogatókat
látott. Az illuminátus ideológia minden fennálló földi
hatalomban és hierarchikus rendben elnyomatást, és megdöntendő
ellenséget látott, persze leginkább az Egyházban és a katolikus
monarchiákban. Utópisztikus elképzeléseik középpontjában az emberi
természet és a társadalmak megjavítása állt, egy olyan világban, amit
végső soron ők kormányoznak. Tagjait a radikális
szabadkőművesek köréből verbuválta, és bár más intézmények hierarchikus
felépítését folyamatosan ostorozta, saját köreiben a legszigorúbb parancsuralmat
vezette be. Egykorú kritikusai szerint a páholyüléseken szó sem volt
szabadgondolkodásról, az alsóbb szinten beavatottak semmilyen
gondolkozási vagy ítélkezési szabadsággal nem rendelkeztek, pusztán
végrehajtották a felsőbb szintről jövő utasításokat, amelyek szerzőit
sokszor nem is ismerték. Így viszont létrejött egy nagyon precízen
működő kém- illetve ügynök-hálózat, feltétlen lojalitással a szervezet
iránt.
Következő célként
Weishaupt és megbízottjai, a könnyebb érvényesülés miatt, szerettek
volna beépülni a szabadkőműves hálózatba, amely náluk jóval
tekintélyesebb és kiterjedtebb volt.
Ugyanakkor a Németországban működő illuminátus rendre, mint érdekes és használható csapatra, felfigyeltek a frankfurti dúsgazdag zsidó bankárok is, elsősorban a Rothschild-ház [melynek alapítója Mayer Amschel Rothschild (1744–1812) volt], Ők, rokonaik és üzlettársaik, eddigre már kezdték egész Európát, a kormányokat és az uralkodókat az ellenőrzésük alá vonni ravasz és merész hitelügyleteik által. A Rothschildék, mint nihilista frankisták ugyanúgy a keresztény társadalmak bukását óhajtották, mint az illuminátusok, csak más okokból. Ezek az apró nézetkülönbségek azonban nem voltak áthidalhatatlanok. Weishaupt követői belátták, hogyha a frankista bankárokat beveszik a csapatba, korlátlan anyagi forrásokhoz jut a mozgalmuk, aminek segítségével bevásárolhatják magukat a szabadkőművességbe, szert téve így egy olyan hálózatra, amely páholyaival szó szerint behálózza az egész civilizált világot.
Tehát így is tettek, és ahogy az angol mondja: the rest is history! A 19. századra tehát így egyesült a szabadkőművesség és az illuminátus rend, valamint a kabbalista zsidók élcsapata egy olyan pusztító sátánista mozgalomba, amely egyaránt képviseli az ókori és középkori gnoszticizmust, a felvilágosult racionalizmust és a nihilista zsidó tradíciókat.
A történetet azért felesleges tovább mesélni, mert legalább 150 éve már minden a nyílt színen zajlik a szemünk előtt, és akinek van szeme, látja ezt.
Uram irgalmazz nekünk!
1. Kiegészítés az utolsó ponthoz egy másik forrásból:
Jakob Frank szövetségben állt a szintén zsidó születésű volt jezsuita
diákkal, Adam Weishaupt-tal, aki az illuminátus rend megalapítója lett,
és akit az ugyancsak zsidó Rothschild család finanszírozott. Ez a
kapcsolat adhat magyarázatot Frank látszólag kiapadhatatlan, de
ismeretlen forrásból származó jövedelmére. Ez a három egyéniség és
sajátos egyéni képességeik szinte tökéletesen kiegészítették egymást: 1.
Weishaupt politikai ambíciójával és az új világrendet
megalkotó terveivel. 2. A bevált dönmeh taktikát alkalmazó
frankistáknak pedig jól beépült ügynökeik voltak nemcsak a keresztény
körökben, de a törökországi muszlimok közt is, emellett sikeresen
beépültek jónéhány titkostársaság köreibe is. S ami talán még ennél is
fontosabb, a frankisták erősen hozzájárultak ennek az új szüleménynek a
szellemi irányvonalához az általuk gyakorolt kabbalizmus által. 3.
Meyer Amschel és a későbbi Rothschildok pedig a feneketlen pénzeszsákot
biztosították e sátáni háttérhatalomhoz.
Meyer Amschel Frankfurtban született, s ott kezdte meg tényleges bankári pályafutását is 1760-as évek közepétől kezdődően. Jakob Frank a kései 1780-as években telepedett meg a Frankfurt peremvárosának mondható Offenbach-ban, ahol fényűzően élt és ekkor már az "Offenbach Bárója" címet viselte. Johann Adam Weishaupt pedig a bajorországi Ingolstadt-ban élt 1770-ben de miután 1776-ban megalapította az illuminátus rendet, annak központját szintén Frankfurtba helyezte. Nem mellékesen, itt volt a jezsuiták németországi központja is. E három személynek meghatározó szerepe volt a sátán zsinagógájának modern munkájában, hiszen ők vetették le az ideológiai alapjait annak a máig kibontakozásban lévő sátánista új világrendnek, amely Sátán kezébe kívánja vezetni az egész emberiséget.
2. A Katolikus Lexikon adatai
2/a. Gnosztizismus
Írta: Loschert Kázmér
(forrás: Katolikus Lexikon I. kötet, 1931.)
A gnosztizismus az első századok eretnekségeinek egész sorozatát összefoglaló gyűjtőnév. Közös vonásuk a racionalizmus: beteges törekvés a keresztény vallás titkainak észelvekre való visszavezetésére, a "magasabb" ismeretre (gnózis).
A vallási szinkretizmus nevében a keresztény hitigazságokat idegen
bölcseleti rendszerekkel (főleg elfajult platonizmussal), idegen
rítusokkal és etikai elvekkel keverték össze. A gnosztizismus
megnyilvánulásai sokfélék és zavarosak. Megtartották,
de eltorzították a megváltás gondolatát. A világ keletkezéséről
panteisztikus vagy dualisztikus nézeteket vallottak. Az Isten elvont
eszméjét teljesen elválasztották a teremtő gondolatától. Az anyagot a
rosszal azonosították; ezért elvetették a Megváltó valóságos emberségét,
Krisztus szenvedésének megváltó erejét, tagadták a test föltámadását, a
szentségeket mint érzéki jeleket elvetették. A megváltás célja a
gnosztizismusban a rossz anyagtól való szabadulás.
A gnosztizismus etikájában egyfelől túlzott, rajongó aszkézis, másfelől
tökéletes antinomizmus (a. m. törvényellenesség), féktelenség, a jó
cselekedetek elvetése mutatkozik. A Szentírással visszaéltek (kalandos
magyarázatok, csonkítások, hivatkozás apokrif könyvekre, az Ó- és
Újszövetség szembeállítása).
A gnosztizismus nem egyes dogmákat, hanem az egész kereszténységet gyökerében támadta meg.
Két főirányzata a szír (a párszi dualizmus alapján) és az alexandriai
(panteisztikus és allegorizáló). Inkább iskolákat alapítottak, mint
egyházközségeket; legtöbben nem akartak az Egyháztól külsőleg elszakadni [ez is milyen ismerős!].
Az ú. n. szír irányzat legjelentékenyebb képviselői: 1. Saturninus, aki
szerint a fény birodalmának. élén az "ismeretlen Atya" áll, kitől
eónok egész sorozata emanálódik; a sötétség országa élén áll a sátán,
kinek eónjai (köztük a korlátolt zsidó isten is) alkotják meg a
világot. Az ember mindkét főlény műve, de a sátán rabságába jutott,
ahonnét a fény országának legfőbb eónja, a Núsz (Krisztus) szabadítja
meg. 2. A Simoniánusok, kik eredetüket Simon mágusra vezetik vissza, ki
az isteuség legelőkelőbb emanációja. Kicsapongók voltak és mágiát
űztek. 3. Az Ophiták (kigyóimádók), a gnoszticizmus. egyik
legzavarosabb teológiájú felekezete. Szerintük a kígyó a lét legfőbb
föltétele. Óriási apokrif irodalmuk volt. Elágazásaik: a naassenusok,
sethiánusok (ősatyjukul Sethet tekintik, aki Krisztusban
reinkarnálódik), káiniták (akik szerint Káin, Khám, a szodomiták s az
Ószövetség egyéb megbélyegzett alakjai a legmagasabb gnózis birtokában vannak, akiket a Teremtő ezért gyűlöl; Jézust gyűlölték, iskarióti Judást, mint egyedül igaz apostolt tisztelték; fajtalanságban éltek) stb.
Az alexandriai irány képviselői: 1. Basilides. Rendszere pantheista.
Hisz a lélekvándorlásban. 2. Justinus, kinek hittana erősen
zsidóellenes, mitológiai regény. 3. Karpokrates, antinomista; vagyon- és
nőközösséget hirdetett; agapéi rémes orgiák voltak. Hívei közül a
prodikiánok nyilvánosan űzték fajtalanságaikat. 4. Valentinus, aki
Pythagorasból merített fantasztikus pantheizmust hirdetett, a négyes
(tetras) s nyolcas (ogdoas) számok szerint való emanációkkal. Nagyszámú
követői erkölcstelenségükről voltak híresek. 5. Marcion a
gnoszticizmusnak józanabb és a kereszténységhez jobban hajló szárnyát
vezette. Ifjúságának aszkéta élete után feslett erkölcsű lett, amiért az
Egyház kitaszította. Ekkor Cerdan gnosztikushoz csatlakozott (144
kürül). Dualista; nála az igazságosság Istene (Ószövetség) szembenáll a
szeretet Istenével (Újszövetség). Tertullián szerint Marcion végül is
megtért. 6. Enkratiták. A házasságtól, bortól, hústól tartózkodtak.
Legjelentősebb képviselőjük Tacián († 170). Azokat, kik a misénél bor
helyett vizet használtak, aquariusoknak nevezték.
A
gnoszticizmus a II. században az Egyház legfőbb veszedelme volt, mert
az egyház-teológia még csak kevéssé volt kifejlődve. De alkalmul
szolgált a Szentírás kánonjának megállapítására s nagy teológiai
irodalom megindulására.
2/b. Manicheizmus
Írta: Loschert Kázmér
(forrás: Katolikus Lexikon III. kötet, 1932.)
A
manicheizmus, a gnoszticizmus utóhatásaként jelentkező eretnekség a
III. század végén. Kísérlet a perzsa dualizmusnak és a gnosztikusok
módja szerint értelmezett kereszténységnek egyesítésére. ("Perzsa
gnózis".)
Alapítója Mani
(Manes), kiről nagyon eltérő értesítések maradtak. Perzsa hagyomány
szerint mágusivadék volt, ki idővel megkeresztelkedett és pap lett, de
egyháziatlan nézetei miatt kiközösítették. Tanításait a perzsa udvarnál
fejtette ki, mígnem az ellenséges indulatú Bahram király elevenen
megnyúzatta (276).
A
manicheizmus. szerint két öröktől fogva való lény van, akik alapjai
mindennek: a Fény és a Sötétség, Ormuzd és Ahuramazda, kiktől aztán
számos eón származik. A fény istene lelki és szent, a sötétségé anyagi
és gonosz. Utóbbinak országában állandó a harc a démonok (a sötétség
eónjai) közt; támadásuknak kivédésére a fény istene megteremti az
ősembert, kinek fényéből a sötétség egy részt elragad, s ezt összekeveri
az anyaggal. Ádám (nem az "ősember"!) a sötétség fejedelmének műve, de
mert az anyagi test fénnyel vegyült, van benne valami a fény istenének
lényéből is. Az ősbűn nem más, mint Ádám nemi egyesülése Évával. A
bűn nem rossz, csak gyöngeség. Bocsánatát puszta bánattal meg lehet
szerezni. Krisztus az emberi testbe zárt "fénylélek" megszabadítására
jött el; de tanítását már apostolai sem értették meg; csak a manicheusok
őrzik azt tisztán. Az Ószövetséget egészen, az Újszövetséget is jórészben elvetik, csak Mani iratai szentiratok.
Erkölcstanuk lényege: szabadulni az anyagtól. Ennek eszközei a három
pecsét: a szájé (tartózkodás hústól, szesztől, káromkodástól), a kézé
(óvni a növények és állatok életét, lemondani a földi javakról), és az
ölé (tartózkodás a gyermeknemzéstől, de nem a tisztátalanságtól). Külső
istentiszteletük egyszerű, de titkos (ezoterikus) kultuszuk tele van
fajtalansággal.
Diokletián
császár éppen kicsapongásaik miatt szigorúan üldözte őket. A
manicheusok főleg Perzsiában, Africa proconsularisban és Szíriában
terjedtek el, később átszivárogtak Egyiptomba, sőt Rómába is. Irodalmi
harcot folytatott ellenük thmuisi Serapion, lycopolisi Alexander,
bostrai Titus, később sz. Ágoston. Magasrendű misztikus tudomány cégére alatt sok tehetséges fiatal embert nyertek meg (pl. az ifjú Ágostont). Nagy Szent Leó idejében még megvoltak. Tanaik a középkorban is feltalálhatók az albiak s ezekkel rokon eretnekségekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése