Egyszer, amikor a templomban imádkoztam, a lelkemben határozottan éreztem, hogy Jézus megkérdezi tőlem: „Hiszel, vagy nem hiszel Bennem?” Éreztem, hogy erre a kérdésre „igen”-nel vagy „nem”-mel kell válaszolnom. Tudatosan kimondtam: „Igen, Uram, hiszek. Hiszem, hogy létezel.”
Pergő gyorsasággal következtek a további kérdések: „Hiszel abban, hogy én, aki a nyelvedet adtam, tudok szólni hozzád?” Kimondtam: „Hiszem, hogy tudsz szólni hozzám.”
És ismét kérdezett: „Hiszed, hogy meg tudom hallani azt, amit kérsz Tőlem?” Jó volt kimondani, hogy: „Hiszem, hogy meghallod a szavamat.” Végül azt kérte tőlem, hogy beszélgessünk. Elindult egy hitből fakadó párbeszéd Isten és köztem. Ha meg kellene mondanom, hogy mi volt életem legnagyobb élménye, öröme, akkor bátran állíthatom, hogy ez a párbeszéd volt az, amely valamilyen szinten azóta is tart. Ennél szebbet, boldogítóbbat, örömtelibbet, mint beszélni az Élő Istennel, nem tudok elképzelni. Az Ő jelenlétében az ember mintha fényben állna, minden sokkal egyszerűbbé, világosabbá válik, eltelik erővel, bizalommal szeretettel és a legszebb erények maguktól bomlanak ki az imádság útjára lépő emberben.

Csaba t.