P. Hermann Weinzierl: Elmélkedések a három szent napról

A liturgikus év tetőpontjához, a Nagyhét három szent napjához, a TRIDUUM SACRUM-hoz közeledik [illetve mával meg is érkezett]. Milyen nagy gazdagságot fednek fel e napok szertartásai, a bűnről, a szenvedésről, a vezeklésről, a megváltásról és ezekkel mindig összefüggésben, a kegyelemről való elmélkedések mily nagy gazdagságát. De hogy a kegyelem eme gazdagsága magával tudja ragadni a lelket, ahhoz a léleknek fel kell készülnie. Meg kell értenünk a liturgiát ahhoz, hogy helyes módon ünnepelhessük és a kegyelmek gyümölcsözőkké válhassanak bennünk.
Ehhez elsősorban annak alapvető belátása szükségeltetik, hogy a liturgikus ünneplés valami egészen más, mint az egykori történésekre való emlékező színjáték, mint ahogy ez például a passiójátékokban történik. Jézus szenvedéseinek a megelevenítése ezekben annyira megható lehet, hogy sok néző könnyekre fakad. E megemlékezéseknél azonban a szenvedő Emberfiával csak képekben találkozunk, míg a liturgiában valóságosan és ténylegesen. A szent liturgiában, melynek lényegi magja a szentmiseáldozat, a megváltás eseményei annyira megjelenítődnek, hogy valósággá válnak. A keresztáldozatot a szentmisében nem eljátsszák, hanem szentségi módon megújítják. Az oltáron az örök Főpap valóságosan és ténylegesen feláldozza magát a mennyei Atyának – az áldozatot bemutató pap, az áldozati ajándék és az áldozat bemutatása azonos, csak a bemutatás módja más.
A kereszten Jézus Krisztus vérontással áldozta fel magát, a szentmiseáldozatban vérontás nélkül – vagy ahogy a Trienti Zsinat mondja (DS 1743): Egy és ugyanaz az áldozat tárgya, ugyanaz az is, aki a pap keze által az áldozatot bemutatja, aki annakidején magát a kereszten feláldozta, miközben csak az áldozatbemutatás módja különbözik. E véres áldozat legbőségesebb gyümölcsei áradnak reánk e vérontás nélküli áldozat által. … Ezért nem csak a bűnök, a büntetések, a vezeklések és az élő hívek más kötelezettségeiért lesznek bemutatva, hanem az apostoli hagyomány szerint a Krisztusban megholt hívekért is, akik még nincsenek teljesen megtisztulva [azaz, akik a tisztítótűzben szenvednek még].

A Nagyhét a megváltás egész komolyságával szembesít bennünket, és e konfrontáció módja teljesen rendkívüli. A szent liturgián való részvétel nem érzelmi, mint egy színjátéknál, hanem szellemi és kegyelmi. A liturgia felismerésünket és akaratunkat célozza meg. A liturgia biztonságos úton vezet bennünket, hogy biztosan találkozhassunk azzal a titokkal, ami a hit titka. Egy hitetlen, ha a nagyhét liturgiáin részt vesz, örömét lelheti talán a muzsikában, a rítusok csodálatos szépségében, a pompás öltözetekben, de a tulajdonképpeniben, a kegyelemben nem vehetne részt, abból nem részesülne, a titok rejtve maradna előtte. Az első századokban ezért kiküldték volna a prédikáció után a templomból. Hit nélkül nem lehet megérteni a liturgiát és a keresztség szentségének vétele nélkül nem szabad rajta részt venni.

Készüljünk fel ezért megfelelően a szent hétre. Igyekezzünk egy kicsit, hogy a titkokat jobban megértsük, hogy méltóbban ünnepelhessük, és a kegyelem istenajándékozta gyümölcseit megkaphassuk és magunkban hatni engedjük.

Engesztelő áldozat a bűneinkért

E napok titkának kulcsa az istenemberi Főpap vezeklő szenvedése a mi bűneinkért. A Trienti Zsinat kijelenti (DS 1743): És mivel ez isteni áldozatban, amit a szentmisében bemutatnak, ugyanaz a Krisztus van jelen és lesz vérontás nélkül feláldozva, aki magát egyszer a kereszt oltárán feláldozta (Zsid 9,27), a szent szinódus tanítja, hogy ez az áldozat valóságos engesztelő áldozat.

Nos, ha a bűn komolyságát felfogjuk, akkor azt is meg tudjuk érteni, mit is ünneplünk valójában a Nagyhét e három szent napján. A modern ember azért nem érti meg Krisztus engesztelő szenvedését, mert „a bűnt, mint a vizet issza” (Jób 15,16). A modern szabadságőrület a szíveket időközben már annyira félrevezette, hogy már úgy gondolják, hogy még joguk is van bűnt elkövetni. A természetes, istenadta rend ismerete és Istennek ebből következő parancsai nem csak elvesztek számukra, hanem még ki is gúnyolják azokat, akik arra merészkednek, hogy viselkedésünk isteni normáira figyelmeztessenek. Ennek az a következménye, hogy az ember teljesen hozzászokott a bűnhöz, elvesztette ítélőképességét, mert lelkiismerete eltompult. Jeremiás prófétánál ezt olvassuk: „Megváltoztathatja-e a bőrét a szerecsen, vagy a párduc a tarka szőrét? És ti, vajon tudtok-e ti még jót tenni, amikor már úgy hozzászoktatok a rosszhoz?” (Jer 13,23) Ha nem létezik már bűn, akkor persze engesztelni sincs már miért. Urunk Jézus Krisztus engesztelő szenvedése ezért lett mára a legtöbb ember számára tökéletesen érthetetlen; politikai tragédiává, tragikus félreértéssé vagy bírói tévedéssé változtatják át.

Bűn és büntetés

Mint tudjuk, a bűn nem csak tény, hanem emberi világunk tulajdonképpeni baja. Igyekezzünk ezt a tudást elmélyíteni, hogy azt, amit bűnnek nevezünk, még jobban megérthessük. Ehhez vegyük igénybe Aquinói Szent Tamás segítségét, mert az ő józan és világos magyarázatai a leginkább alkalmasak erre.

A bűn fogalma előfeltételezi a rend fogalmát, ez pedig a teremtés fogalmát. Ha Isten teremti a világot, akkor Ő szükségszerűen rendként teremti, mert ez lényének és egyúttal mindent átlátó bölcsességének kifejeződése. Ezért mondja Szent Tamás: „A mindenség tagjainak egymáshoz való rendje az egész mindenség rendje révén Istenre támaszkodva áll fenn.” Isten tartja össze az egész világot. Ő a világmindenség rendező ereje, mivel nem csak megteremtette a világot, hanem pillanatról pillanatra Ő is tartja fenn. Más szóval: A Teremtő nélkül minden káoszban süllyedne el, de a Teremtő nélkül a világmindenség is káosznak látszik, hiszen a világban rejlő rend csak Isten felől érthető meg.
Ha azonban a világ is teremtmény, tehát a semmiből ered és a benne rejlő tendencia miatt megint vissza szeretne süllyedni a semmibe, akkor a világ az istenadta rend vonásai mellett a káosz, a semmi vonásait is magán viseli. Ezért állapítja meg Tamás (ScG. 3,74): „Az isteni előrelátás rendje megköveteli, hogy a dolgokban véletlenség és esetlegesség legyen.” Istennek nem kellene a teremtett világért aggódnia, ha a világban nem lennének kiszámíthatatlanságok. Ha viszont a dolgokban létezik kiszámíthatatlan, akkor minden pillanatban újra céljuk felé kell terelni őket: „Ami Istentől származik, az rendezve van. Abban áll a dolgok rendje, hogy az egyik dolog a másik dolog által lesz Istenhez vezetve.” Ily módon a teremtés végső célja mindig maga Isten.
Egyes dolgok ezt a célt természetüknél fogva egyszerűen saját létük által érik el, vagyis azáltal, hogy olyanok, amilyenek, mások működésük által, vagyis értelmük és szabad akaratuk által. Utóbbiak a szellemi lények, az angyalok és az emberek. Az angyalok és az emberek arra vannak hivatva, hogy ezt a rendet felismerjék, igeneljék és szabad akaratukból e rend szerint éljenek. Ezért van az angyaloknak és az embereknek lehetőségük arra, hogy az isteni rend ellen cselekedhessenek, tehát a természetüknek megfelelő engedelmességet Istentől megtagadják. A bűn ezért végülis nem más, mint hiány, a felismerés és az akarat hiánya: „A bűn az akaratban nem az értelem valamilyen tudatlansága miatt történik. Mi ugyanis semmit nem akarunk, hacsak nem a jót, a valóságos vagy a csak látszólagos [saját elképzelésünk szerinti nekünk jót].” (ScG 4,92)
A bűn tehát mindig megtévesztés miatt történik. A bűnt elkövető valamilyen látszólagos jó után vágyik, amivel az igazi jót felcserélte. Így gondolja például egy tolvaj, hogy jó neki ezt vagy azt megszerezni, holott valójában ez jogtalanság, hiszen az ellopott dolog nem az övé. Az ellopott tárgyat tévesen jó dolognak tartja, így tette – a lopás – vét az igazságosság ellen és ezért valójában rossz. Ha minden ember lopna, nem lenne lehetséges többé a békés egymás mellett élés. A lopás jogtalanság, az igazságosság elleni bűn, ezért a tolvaj, amint belátja és megbánja vétkét, köteles az eltulajdonított tárgyat visszaadni, vagy, ha már nincs a birtokában, pótolni, hogy az igazságosság helyreálljon.

Hogyan látja azonban Isten az ilyen tévútra vezetett cselekedetet? „Isten tökéletes jóságához tartozik, hogy a dolgokban semmi rendezetlent nem hagy; így látjuk ezt már a természet dolgainál is, hogy minden baj valamilyen jó alá van rendelve. … De mivel az emberi tettek csakúgy, mint a természetes dolgok, szintén az isteni előrelátás tárgyai, a gonosznak is, ami az emberi cselekedeteknél előfordul, valamilyen jónak kell alárendelve lennie. Ez pedig a bűnök megbüntetése által történhet a legmegfelelőbben. A büntetés által lesz ugyanis minden, ami a helyes mértéket átlépi, az igazságosság rendje alá vetve, ami megint visszavezet a kiegyenlítéshez. Az ember ugyanis áthágja az őt megillető mértéket, ha az isteni akarat elé helyezi saját akaratát, és ennek Isten utasítása ellenére szabad folyást enged. Az így létrejött kiegyenlítetlenség lesz eltörölve, ha az ember kényszerítve lesz, akarata ellenére, de Isten utasításának megfelelően, valamit szenvedni. Tehát az emberi bűnöket Isten előtt meg kell büntetni és ugyanígy a jó cselekedeteket meg kell jutalmazni.” (ScG III, 140,5)
A tolvaj sikerült lopása felett bizonyos örömet érez. Ez többé vagy kevésbé nagy, rövidebb vagy hosszabb ideig tartó öröm, aszerint, mit lopott el és milyen sokáig örülhet az ellopott tárgynak. A lopáskor a tolvaj saját akaratát Isten akarata elé helyezi, ami pedig ezt írja elő számára: Ne lopj! De a földi örömért a tolvaj megtagadja Istennek az engedelmességet és áthágja az isteni parancsot. A bűn egy felelősen elkövetett tökéletlenség, amibe az ember saját hibájából kerül, vagyis a bűn Isten és parancsai elleni vétek. Az igazságtalanság viszont megköveteli a kiegyenlítést. Miként már láttuk, a bűnösnek a lopás esetén egyfelől vissza kell adnia az ellopott tárgyat, másfelől az Isten elleni jogtalanságot is jóvá kell tennie. Milyen büntetést kap a bűnös? Tamás megmagyarázza: „Ez a kiegyenlítetlenség azáltal lesz feloldva, ha az ember kényszerítve lesz, akarata ellenére, de Isten utasításának megfelelően valamit szenvedni.” Isten az embert a szenvedés által kényszeríti, hogy bűneit jóvátegye – hozzá kell tenni: amennyiben egyáltalán képes erre, ahogy majd lentebb látni fogjuk.

Lássuk ezt a tényállást még részletesebben: „De mivel csak valami jó lehet az akarat tárgya, a gonosz, mint a jótól való megfosztottság, az értelmes és szabad akarattal rendelkező teremtményben csak speciális értelemben létezik. A rossz [hiány], ami egy dolog formájának vagy teljességének elvonása által jön létre, a büntetés karakterével bír, és ez különösen azáltal van így, hogy minden az isteni gondviselésnek és igazságosságnak van alávetve; ugyanis a büntetés természetéhez hozzátartozik, hogy ellene van az ember akaratának. De a rossznak, ami a szabad akarattal megáldott teremtményben a köteles cselekvés megtagadásából áll, vétek karaktere van; mert az elkövetőjének éppen az lesz felróva, hogy egy cselekedet tökéletessége ellen vétett, melynek akarata szerint ő az ura. Ily módon minden rossz azokban a teremtményekben, akik szabad akarattal rendelkeznek, vagy büntetés vagy vétek.” (STH I q 48 a 5)
E magyarázat megértéséhez maradjunk a tolvaj példájánál. Az, ami a tolvajt tolvajjá teszi, a hiányzó tulajdonjog [vagyis, hogy nem ő a tulajdonosa annak, amit ellopott], ez hiányzik „cselekedete tökéletességéhez, melynek akarata szerint ő az ura”. Lehetősége van, hogy elvegye vagy sem az idegen javat, betartsa vagy sem az isteni parancsot. Ha áthágja az isteni parancsot, akkor jogtalanságot követ el, és ez a jogtalanság „különösen azáltal, hogy minden az isteni gondviselésnek és igazságosságnak van alávetve” egy bizonyos büntetésnek felel meg [azt vonz maga után]. A büntetés lényegéhez tartozik, hogy ellentétben áll a bűnös akaratával. Egy örömteli büntetést soha nem lehet büntetésnek tekinteni. A bűnösnek a büntetést valahogyan éreznie kell, ahogy a tolvaj a lopásnál az örömet érezte, úgy kell neki büntetésként bizonyos szenvedést elviselnie.
A bűnnek ily módon mindig két oldala van. Egyfelől az igazi céltól való eltérés, mert Isten akarata (ezen akaratot kifejező parancs) ellen irányul, másfelől egy téves cél felé való fordulás, vagyis egy földi jó felé, amit Isten elé helyez.

[Ez utóbbi szakaszhoz kaptam a következő segítő magyarázatot: Az ember – ha módjában áll – azért bünteti meg az ellene vétőt, mert egyfelől haragszik rá, másfelől meg akarja bosszulni – mégha nem is ezt a szót használja – az őt ért sérelmet. „Most legyen neki is rossz” – ez az érzés mérsékli a saját veszteségét, a saját haragját. (Gondolom, ezért ítélnek meg embereknek nem anyagi jellegű kártérítést például akkor, ha olyasmit veszít el valaki más hibájából, amit nem lehet visszacsinálni, például meghal egy rokona. Az a tény, hogy az elkövetőnek rossz az, hogy fizetnie kell, enyhíti benne a saját fájdalmát.) Isten azonban nem így bánik az emberrel, hiszen, a teremtmény bűne nem sérti az Ő személyét, Isten nem táplál haragot az elkövetővel szemben. A bűn nem Isten személyét sérti, hanem az embernek Istennel való viszonyát. Ezért Isten büntetése nem bosszúból, nem haragból, nem elégtételből történik, hanem az elkövetővel szembeni jóságból és az igazságosság helyre állítása céljából. Vagyis az isteni büntetés gyógyító jellegű: 1) arra készteti az elkövetőt, hogy javuljon meg, elgondolkodjon a történteken és saját teremtmény létén; 2) a jókat neveli, vezeti ezáltal, az ő igazságérzetüket segíti.]

A bűn lényege

Az embernek igen nehezére esik, hogy a bűn lényegét felfogja. Szent Tamás a bűnt egy helyen a látható tárgyakon fellépő szennyfoltokkal hasonlította össze: „Valóságos értelemben testi dolgokkal kapcsolatosan beszélünk foltról, vagyis akkor, ha egy tárgy egy másik tárggyal való érintkezés révén elveszti eredeti ragyogását. Szellemi területen is ugyanilyen módon kell a foltról beszélni. Az ember lelkének ugyanis kettős ragyogása van: Egyfelől a természetes értelem fényének visszaverődésétől, melyek tevékenységét irányítják, másfelől az isteni fény, vagyis a bölcsesség és kegyelem visszaverődésétől, ami az embert képessé teszi, hogy jól és helyesen cselekedjen. Ha a lélek valamilyen dologhoz szeretettel ragaszkodik, az bizonyos értelemben egy érintésnek felel meg. Ha vétkezik, akkor az annyit jelent, hogy valamilyen dologhoz az értelem és az isteni parancs fénye ellenére ragaszkodik. … Ezért az ilyen érintkezés hatására elvesztett ragyogását, képszerűen a lélek megszeplősítésének nevezzük.” (Sth I/II q 86 a 1)
Ugyanezzel a hasonlattal a halálos és a bocsánatos bűn közötti különbséget Tamás így magyarázza meg: „Ahogy egy testnél előfordul, hogy kétfajta módon szennyeződik be, egyszer az ékességéhez szükséges dologtól való megfosztás révén, másszor valami idegen dolog, például piszok vagy por rárakodása által, mely ékességét [csupán] eltakarja, úgy vonhatja magára a lélek is két módon a foltot: Egyfelől a halálos bűn által, ami teljesen megfosztja a kegyelem ékszerétől, másfelől a bocsánatos bűn által, amit valami evilági dolog iránt érzett rendetlen vonzalma esetén követ el. És ezért van szükség a halálos bűn foltjának eltávolításához a kegyelem visszaszerzésére, míg a bocsánatos bűn foltjának eltörléséhez csupán a kegyelem egy aktusára, ami megszünteti az evilági valami iránti rendetlen vonzalmát.” (Sth III q 87 a 2 ad 3)
Mivel a lélek ragyogását közvetlenül nem láthatjuk, nehezünkre esik, hogy ennek elvesztését észrevegyük, tehát a bűnt kellően megértsük. Ezzel a ténnyel minden lelkiismeretvizsgálat esetén szembe találjuk magunkat: Milyen gyakran próbálkozunk, hogy felkeltsük magunkban a helyes megbánást, és ez milyen sokszor nem sikerül! Ekkor nem marad más hátra számunkra, mint Isten kegyelmével a bűnt józanul és komolyan Isten megsértéseként vagy a lélek eltorzulásaként magunk elé képzelni, és szilárdan megfogadni, hogy a jövőben elkerüljük a bűnre szolgáló alkalmakat.

A lélek ragyogásának elvesztéseként a bűn valami tisztán negatív dolog, „vagyis az isteni fénnyel való kapcsolat megfosztása” (Sth I/II q 86 a 2 ad 1). De ez minden? Nincsenek a bűnnek további következményei is? Szent Tamás így magyaráz: „A lélek szépsége az Istennel való hasonlatosságából áll, Aki felé a Tőle kapott kegyelem szentsége által a léleknek formálódnia kell. Ahogy a nap fényének észlelését a nap elé került valamely test lehetetlenné teszi a számunkra, úgy zárja el egy elkövetett bűn a lélektől a kegyelem fényét, mert a bűn elszakít Istentől, ahogy Iz 5,9 mondja. … Ezért nevezik a foltot sötétségnek.” A folt lényegét tekintve a kegyelemtől való megfosztás, és egyben akadály a kegyelem újabb felvételére.

Bűn és örökkévalóság

Egy bűn (itt a súlyos bűnről van szó) a lélekben áthidalhatatlan akadályt teremt a kegyelem számára. A lélek nem képes a kegyelmet fogadni, ráadásul saját magától nem képes többé ebből a helyzetből kiszabadulni. Ezért beszélünk arról, hogy a lélek sötétségben van, hiszen az isteni fénytől tökéletesen meg van fosztva. Az ezen bűnnek megfelelő büntetés az elkárhozás. Ez Isten boldog színe látásától való örökre szóló megfosztás. Ehhez jön még az érzékek büntetése, az időbeli büntetések, melyek a földi élet testi és lelki szenvedéseiből állnak.
Szent Tamás megmagyarázza, „hogy a büntetésnek meg kell felelnie e bűnnek. A bűnben azonban kétfajta momentum van: egyszer a halandó jó felé való rendetlen vonzódás és erről az oldalról a bűn véges, mert a teremtmények tettei nem lehetnek végtelenek. Az ilyen bűn büntetésének az érzékek büntetése felel meg, ami szintén véges. Az Istentől való elfordulás oldaláról viszont a bűn büntetése az elkárhozás, ami végtelen, hiszen a végtelen Jó, azaz Isten elvesztéséből áll.” (Sth I/II q 87 a 4)

Az örök büntetés tényét ma a legtöbb ember képtelen felfogni és elfogadni. Ennek oka egyfelől a tökéletesen hamis elképzelés Istenről. A szeretet hamis fogalmából és Isten jóságából kiindulva, úgy gondolják, hogy egy ilyen Isten soha nem lehet annyira kegyetlen, hogy teremtményeit bűneik miatt örökre meg akarná büntetni. Azon kívül miért lenne az jó Istennek, ha teremtményeinek nagy része a pokolban örökre átkozná Őt?
Másfelől e vélemény mögött magának a bűnnek a félreismerése áll. A mai ember teljesen félreismeri a teremtmény szabadságának komolyságát és a számára ebből adódó felelősséget. A teremtménynek örökre szóló döntéseket lehet és kell hoznia, mert csak ily módon válik képessé az igazi istenszeretetre. Isten az ember döntéseit kegyelmi segítségei által támogatja, ily módon válik az ember képessé, hogy élete végső célját, Istent elérje. E cél elvétése azonban örökre szóló katasztrófa. Ezért nem lehet soha a bűnt eléggé komolyan venni és eléggé félni tőle.
[Az itt leírt igazságokkal kapcsolatban ajánlom figyelembe a következő gyászbeszédet]

Vezeklés és elégtétel

Hogy a bűn milyen komoly dolog, az arról ismerhető fel, hogy milyen elégtételre volt szükség, hogy Isten megbocsáthassa az embereknek bűneiket. Szent Tamás hangsúlyozza: „De hogy az elégtétel azonos értékű legyen, végtelen erejűnek kellett lennie, mert a bűn, melyért elégtételt adott, három okból rendelkezett bizonyos végtelenséggel: először az isteni felség végtelensége miatt, amennyiben Őt az engedetlenségben mutatkozó megvetés által sérelem érte, ugyanis a vétek annál súlyosabb, minél hatalmasabb az, aki ellen elkövették. Másodszor amiatt a jó miatt, ami a bűn által elveszett. Harmadszor maga a természet miatt, ami megromlott, mert ez bizonyos végtelenséggel bír a tekintetben, hogy hordozóit vég nélkül meg lehet sokasítani. Egy tisztán teremtmény tettének azonban nem lehet végtelen hatása, és ezért nem képes elégséges elégtételt adni.”
Az embernek ugyan megvan a szabadsága, hogy a bűn által az ingyenes, istenadta kegyelmet elveszítse, de az a szabadsága már nincs meg, hogy ezt visszaszerezze. Más szóval: A bűn által elvesztette szabadságát a kegyelemre és a bűn rabszolgája lett. Isten gyermekéből és barátjából az ördög társa lett. A bűn szétzúzta a teremtménynek Istenével és Teremtőjével való baráti kapcsolatát, amit egyedül a megszentelő kegyelem tesz lehetővé, ami a teremtményt természete fölé emeli és a Háromszemélyű egy Isten valódi képmásává teszi. Csak a kegyelemben élő ember igazán szeretetre érdemes Isten számára.

Csak ezek a felismerések teszik lehetővé számunkra, hogy a Nagyhét történéseit valóban megértsük. A bűn miatt elvesztett igazságosság visszanyerése csak egy ennek megfelelő végtelen engesztelői művel lehetséges, ami a végtelen vétket kiegyenlíti. Isten igazságossága előtt a bűnös ember mindaddig menthetetlenül elveszett volt, amíg valaki helyettesként nem vette magára a szükséges engesztelést, amivel a vétek törölve lesz. Az embernek szüksége volt egy közvetítőre és közbenjáróra Isten előtt, hogy újra megszerezhesse Isten barátságát. Ennek a közvetítőnek és közbenjárónak mindkét oldalt át kellett hidalnia. Egyfelől az emberből kellett jönnie, hogy az ember helyetteseként léphessen fel és elégtételt adhasson, másfelől Istennek kellett lennie, hogy tetteinek végtelen értéke legyen.
A Zsidóknak írt levelében Szent Pál e rendkívüli közvetítőnek a lényét így magyarázza meg: „Azelőtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. Ebben a végső korszakban a Fia által beszélt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Mint dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása ő tartja fenn hathatós szavával a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján.” (Zsid 1,1-3) Az idők végén Isten egyszülött Fiát az emberi világba küldte, aki „dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása és a mindenséget hathatós szavával tartja fenn”. Magára kellett vennie az emberek bűneit, „ezért minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen, és kiengesztelje a nép bűneit”. (Zsid 2,17)
Mivel Ő egyszerre Isten és ember, Ő, Jézus Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között. Ebből azonban az következik, „hogy egyetlen bűn sem bocsáttathatik meg, csakis Krisztus szenvedésének ereje által, amiért az Apostol azt mondja, hogy »vérontás nélkül nincs bűnbocsánat« (Zsid 9,22).” (Sth III q 69 a 1 ad 2)

Summája egy másik helyén Szent Tamás ezt írja: „Krisztus szenvedése által nem csak az egész emberi természet közös bűnének vétkétől és büntetésétől szabadultunk meg, azáltal, hogy a váltságdíjat értünk megfizette, hanem minden egyes ember, aki Krisztus szenvedéseiben a hit, a szeretet és a szentségek által részesedik, minden személyes bűnétől is. És ezért nyílik meg számunkra Krisztus szenvedése által a mennyország kapuja.” (Sth III q 49 a 5)
Az embert terhelik a bűnei és az ezekből következő büntetés. Jézus Krisztus helyettesítőként átveszi ezeket és megszabadít bennünket tőlük, „azáltal, hogy a váltságdíjat értünk megfizette”. A megváltás gyümölcseiben való részesedés feltétele azonban az, hogy az ember „a hit, a szeretet és a szentségek által részesedjen Krisztus szenvedéseiben”.

Egy másik helyen Szent Tamás különbséget tesz a szenvedés különböző aspektusai között, amivel ezen aktusok messzemenő hatásai világossá válnak számunkra: „Krisztus szenvedése Krisztus lelkének akaratát tekintve az érdem módján hat; Krisztus testét tekintve vezeklésként hat, amennyiben megszabadít bennünket a büntetéstől, kiváltásként, amennyiben a bűn szolgaságából szabadít ki, áldozatként, amennyiben Istennel kiengesztel.” (Sth III q 48 a 6 ad 3).
Isten Fia az, aki emberként értünk szenved. Ezen okból lehetséges, hogy Krisztus szenvedése istenségére vonatkozzon, ami által ez végtelen engesztelői értékét elnyeri, és amitől egyáltalán megváltásunk hatékony oka származik. Krisztus lelkét tekintve szenvedése érdemszerző, és megszerzi a megváltói kegyelmek kimeríthetetlen kincsét, melyek által minden ember megmenekülhet. Ezért mondjuk joggal: Minden kegyelem a keresztből ered.

A lelkek kiváltása Jézus Krisztus által

Kétségen felül áll, hogy Krisztus szenvedése az isteni megváltói szeretet titka. Nagy a veszély, hogy e titok felett felületesen átsiklunk és azt képzeljük be magunknak, hogy Jézus keresztáldozatát meg tudjuk érteni. Különösen egy gondolat segíthet nekünk, hogy a megváltás isteni mértéken felüliségét és benne Megváltónk irántunk érzett mértéken felüli szeretetét megsejtsük. A katekizmusból minden katolikus tudja, hogy magában tekintve Krisztus még oly kicsiny szenvedésének is végtelen értéke van. Krisztus vérének egyetlen cseppje is elegendő lett volna arra, hogy az egész világot megváltsa. Miért nem elégedett meg ennyivel az isteni Megváltó? Miért nem fejezte be legkésőbb megostorozása után szenvedését? A válasz e kérdésre az elrejtett isteni végzések homályába vezet bennünket.
Szent Tamás a kiváltás fogalmából kiindulva megpróbál közeledni ehhez a titokhoz. Tekintetbe veszi, hogy a vételhez mindig két dolog szükséges, „nevezetesen a vételár és ennek valamely dolog megvételére való rendelése. Ha ugyanis valaki olyan árat fizet, ami nem fedezi a megszerzendő tárgy teljes értékét, nem vételről, hanem csak részleges vételről és részleges ajándékozásról beszélünk. Ha tehát az emberi nem megváltásával kapcsolatban az ár nagyságáról beszélünk, személye végtelen méltósága folytán Krisztusnak bármely tetszőleges szenvedése bőven elegendő lett volna halála nélkül is az emberi nem kiváltására. Ha azonban a vételár meghatározásáról beszélünk, akkor azt kell mondanunk, hogy az Atyaisten és maga Krisztus az emberiség megváltására nem határozott meg mást, mint Krisztusnak halála általi szenvedését.” (Quodlibetum 2 q 1 a 2 co)

MI tehát csak azt a tényt állapíthatjuk meg, hogy Isten sokkal magasabb árat állapított meg, mint amennyi szükséges volt. Istennek e szabad elhatározására azonban Tamás csak ilyen okokat tudott felhozni, mint például, „hogy Krisztus az emberi nemet nem csak hatalma, hanem igazságossága által is meg akarta szabadítani a bűnöktől. És ezért nem csak azt vette figyelembe, hogy az istenségével való egyesülése okán fájdalmának milyen nagy az ereje, hanem azt is, hogy milyen nagynak kellene a fájdalomnak lennie, hogy az emberi természet szerint egy ilyen elégtételre elég legyen.” (Sth III q 46 a 6 ad 6)
Más szóval a szenvedésnek kívülről nézve is minden elképzelhető mértéket felül kellett múlnia, ami a sokféle és rendkívüli szenvedésekben jutott kifejezésre és mindenki számára látható lett. Végül is Krisztus szeretete az, ami Őt erre a mértéket felülmúló szenvedésre indítja. Krisztus szenvedéseinek szemlélésekor minden embernek tudatában kell lennie eme isteni megváltói szeretet nagyságának, mert „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13)
És milyen nagynak kell lennie ennek a szeretetnek, ha barátaiért ilyen hallatlan nagy fájdalmakat akar magára venni és önként elviselni? Paul Claudel „Gyümölcsosztó Boldogasszony” című drámájában a leprás Violaine ezt mondja nővérének, Marának: „Hatalmas a szenvedés, ha olyan önként vállalja magára valaki, mint a bűnt.” Az engesztelő szenvedésnek ugyanolyan önkéntesnek kell lennie, mint amilyen a bűnelkövetés volt. Szenvedést azonban csak szeretetből lehet önként vállalni és nem csak kelletlenül elviselni. Ezért mondja Violaine röviddel korábban: „A szeretet okozta a fájdalmat, és a fájdalom okozta a szeretetet. A fa, amit tűzbe dobnak, nem csak hamut ad, hanem lángot is.” A láng azonban fényt ad, isteni fényt, a kegyelem fényét. Ezért csak örömmel teli lehet Szent Pállal együtt kiáltanunk: „Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk.” (Zsid 4,14-16)

Aquinói Szent Tamás fontos tanáccsal szolgál számunkra, ami a szent liturgia titkát felfedheti előttünk, és ami bizonyára segítségünkre lehet, hogy áhítatosabban, összeszedettebben, érdeklődőbben, figyelmesebben és mindenekelőtt szeretőbben vegyünk részt a szent liturgiában: „A keresztény vallás egész rítusa Krisztus papságából vezetődik le.” (Sth III 63,3)
Azt mondhatjuk tehát: A szentmise minden gesztusa, a liturgia minden szertartása Krisztus papságából ered, és abból az áldozatból vezetődik le, amit az örök Főpap lelkünk üdvéért bemutatott, a kereszten meghozott áldozatából. Lépjünk tehát e nagyböjti napokban bizalommal a kegyelem trónusa elé, azáltal, hogy a szent ünnepeket áhítatosan követjük, és akkor biztosan elnyerjük irgalmasságát és megtaláljuk Krisztus kegyelmét. Kegyelmét, mely csakúgy, mint a szeretete végtelenül túláradó.


www.antimodernist.org/am
http://www.katolikus-honlap.hu/1501/haromnap.htm