2010. április 1., csütörtök

Naszádos József: Keresztkúttól a keresztfáig


Előkép

Álmok, és álmodozások hűvös árnya
vitatkozik a szél fuvallatával.
Zsongása szédítőn csapkodja arcom,
fülembe zúgón morajlik.

Csendesíts, ki felkentél harag ellenében.
Szorítsd gyeplőmet magadhoz,
hogy szilaj ágaskodásom megtörjön
békítő ölelésedben.

Felnőni láttál Te engem, kétkedésemben,
kétségekkel és ellenérvekkel,
áldozva áldozatra törni, mind hiába,
végül beleolvadni keresztfába.

Magam ácsoltam, sebzetten, harsonákkal,
ritmusát táncoltam a délibábbal
mit festettem műhelyem ablakára,
kócosan, ziláltan.
Ha későn is, de vergődve megtaláltam,
kűrjeimbe elbukva, mezítelen lábbal,
esengőn kérve kitartó imában:
engem is vigyél fel a golgotára.
Elitélve
(I. állomás)


A tömeg jön, az Isten fegyvere,
hogy a hatalom is szolgálója legyen.
Már kihirdettetett: meg kell történnie!
Mert bűneiből szabadulni magától, nem mer,
hitvány csaló mind, gőggel felesel.

Vagy – érdemtelen, mert hangos szóra felel,
tudatlan fújja, mit hallani akar a tömeg.
Birka módjára béget, és legel,
magának áldozatot követel;
de Isten rendelése ez.

Míg végül, lába elé nem hever,
ott a trónon ülő hataloméhes követ
ki folyását engedi a történelemnek,
hogy a gyűlöletnek nem mond ellen:
'Tiétek ez, leljétek benne kedveteket'.

Ott áll, Istenségében is engedelmesen,
az olajfák hegyén már mindent elrendezett.
A tömegen túl, látva a mindeneket,
bűnöknek árját, mi tör ellene:
'Atyámhoz a szenvedések útján elmegyek'.

Ő az, ki tanúságot tenni érkezett,
s hogy teljesítse, elnyom minden igyekezetet,
mi emberi voltában szívében felesel.
Azt is, hogy arcába vetik, hogy király leszen,
s hogy Isten országát most teremti meg.

Bűnök terhe alatt
(II. állomás)


Pribékek hangos gyülekezete,
vállára veti a súlyos terhet,
mit gúnyukkal megtűzdelnek;
ott vagyok bennük, rejtekemben,
mit kárörvendő mosollyal megtettem.

Kétrét görnyedt, a teher majd fellökte,
tekintete az útba bele süpped,
csak hallomása jár körbe, körbe:
csúfos káromlások köröznek,
vegyülve benne jajgatások, és könnyek.

Elárult lelked, a súlyba belenyekken,
sírásod csalódásodból kérlelhetetlen
tör elő, és tart a végtelenbe:
’ó Atyám, mind ezt meg kell tennem,
hát miért vagy ily terhes bennem?’

Körülötte futkározó gyereksereg,
semmit nem ért, csak kíváncsin értetlen,
szemez vele, kutatva hol a szeretet,
mit kapott még tegnap, apja helyett,
ki akkor is szőtte már a vádat az igaz ellen.

Összerogyva
(III. állomás)


Az Istenember földre esve,
de nehéz az Ő keresztje.
Trón helyett, sárban fekve,
lesújtotta világ terhe.

Hát legalább letehette,
út porában megpihenne,
de a zsoldos kéz lendül egyet,
hát már fel sem lélegezhet?

A tömeg áll, ki követte,
a sikátorban megrekedve.
Menne, menne, egyre feljebb,
vér szagától türelmetlen.

Az én szívem is engedetlen,
bűneimmel hogy is bír el,
mégis, mégis, Te emelj fel,
egészen a keresztedre!

Az asszony gyermekének
(IV. állomás)


Közelebb már a végső úthoz,
fájdalommal a rögös úton
elébe jön az asszony,
ki újra szenvedi őt, mint akkor.

Fájdalmukban összeérnek,
már csak lelkükben egészek,
bíznak, hisznek és remélnek,
hogy Atyánál nyernek örökséget.

Nem kérdeznek, nem felelnek,
csak szemükkel ölelkeznek.
Mindkettő fárad gyötrelemben,
ajkukat a könny cserzette.

Látod Te asszony? énhelyettem!
Fájdalmamba temetkeztem,
fájdalmáról ügyet sem vettem,
most siralom van az én lelkemben.

Segítőn közelít
(V. állomás)


Fájdalmas, gyötrelmes az arca,
lábai már rogyadoznak.
Remegőn, félre biggyed ajka,
fohászát senki meg nem hallja.

Ott a hangos, csörtető tömeg,
itt a magába zárt őrület,
mit korbáccsal űz a vad gyűlölet,
hiába reszket, roskad, szédül el.

Simont eltölti a könyörület,
rádöbben, itt neki segíteni kell,
a tömegből kiválva, indul el,
egy azok közül, ki eddig kétkedett.

Nem érzi a felizzott gyűlöletet,
homályon át, szemében lebeg,
hogy menjen, ha mennie kell,
most erejében van az Isteni kegyelem.

A jel, amire vágyok szüntelen,
felismerni, mikor Isten közeleg.
Elfogadni, alázattal, és érdemtelen,
rábízva magam, egész életemet.
Bátoríts engem
(VI. állomás)

Még tart – kitart; mellettem – értem.
Még meddig tart vissza büszkeségem?
Kanyarog az út végestelen véges,
egy örökkévalóság - lenne már vége!
Nem, még tart ez az élet, vergődésben.

Meddig bírom még nyújtani szenvedésed?
Mert bűneim sora végestelen véges.
Fogadd el csekély jótéteményem,
észrevétlen, jókedvben szerzett kedvességem,
imáimat, melyek olykor Hozzád felérnek!

Enged megtörölnöm véres verejtéked,
hogy enyhítsem gyötrő szenvedésed,
s merítsen erőt bágyadt reménységem.
Irgalmam fogadd el gyötrelmek tengerében,
Tölts el egészen, Irgalmad erejével.

Újra, és újra
(VII. állomás)


Felkiáltva, földre huppan,
döng belé a föld, jajgat.
Hűs porában megnyugtat,
bátorítja, hogy lankad.

Mögötte a sokadalom,
közöttük a szerető apostolok,
kik látva, hogy kicsordul a fájdalom,
földre esnek, foguk vacog.

De visszatartja őket a hatalom,
a durva katonás borzalom,
kinek erejében a hatalma,
amivel ura felruházta.

Nem mozdulna, csak vicsorog,
megszorul benne a rágalom.
Kezeit tördeli, fecseg,
az Istenéhez esdekel.

A tömegben én is így teszek,
bár apostolod már nem leszek.
A hangos káromlásokba beleveszek,
csak félek, csak nem szeretek.

Akikért zokognak
(VIII. állomás)


Erőt gyűjtve újra útban,
fakeresztjét húzza, vonja,
szájából a verejtékek kifogytak,
nyomja vállát a súly egyre jobban.

De gyötrelmét most elnyomja,
hogy sápítozó asszonyok zokognak
fülébe, harsogva sajnálatot mutatva.
Szótlanul a fájdalmat eddig bírta.

Gyötri magát szívében indulattal,
léptei az úton egyre súlyosabbak.
Benne vegyülnek az aggodalmak,
megáll, kitekint oldalra, csalódottan:

’Miattam? Inkább sajnáljátok azokat,
kiknek bűneik felül múlnak,
szenvedéseken meg nem indulnak,
gondtalanul igazat káromolnak.

Kikhez a csendben el nem juthat,
bűnbánatnak mélységes kútja,
kegyelemnek, malasztnak bő alázatja,
megtérésnek üdvös hűs patakja.’

Harmadszor is kérdem
(IX. állomás)


Újra földön és vérben,
harmadszor is megvetéssel
sújtja őt erőtlensége,
rá roskadó keresztjével.

De a hatalom kéjjel
üti, rúgja, mert az érdek,
hogy elvigye terhét
a végső megszégyenítésre.

Megrendülten állok félre.
Még bírja hitét Istenében?
Én vacogok kétkedésben,
méltatlanul kegyelmére.

Látszik, számára sem érdem,
de a végén mit mutat a mérleg?
Két serpenyőjében mi fér meg?
Ki az, ki leszámol az eredménnyel?

Hagyom, hogy kikezdjen szenvedésed,
az én félelmem a hitetlenségem,
bűneim felsírnak a sötét éjben;
így leszek a kereszthalálban vétkes?

Lemeztelenítve
(X. állomás)


Ott, hol már a nap megvénhedt,
felérve a golgota hegyére,
mire keverednek már dühök,
és a kétségbeesések
- a kereszt súlyától,
megszabadították végre -,
szenvedése nem ért még véget.

A gőg, a hatalom erejével
összegyűlt, hogy a nép megértse:
hol a hatalom, ott erőnek erejével
győzelemre ittas, és éhes,
alázatot várva cserébe.
S hogy elérje, mindenre képes,
gyalázatra végtelenül kéjes.

Hasznát kutatja, mert látja, remélhet,
már csak darabnak tekinti az elítéltet.
Védekezésétől már nem félhet,
és van még ruhája, mi fényes.
Hát rá veti kezét,
és úgy van, ahogy remélte:
nem ágál, nem szól, nem is küzd érte.

Ott áll az ártatlan pőrén, megvetéssel,
lecsupaszítottan, csupa vérben,
fején a tövis csontig belevésve,
patakzik a vér, vegyülve a sós verejtékkel.
Benne vájkál értetlen tekintetével
mind, ki jobbsorsát tőle remélte.
Csak az igaz az, kinek szava ott cseng fülében.

Szegekbe verten
(XI. állomás)


„Ítélet van most a világon!”
Szegek harsogják az igazságot,
a fájdalmon túli valóságot:
Isten sír azon ki bűnt pártol!

Szakítják tagjait fájón,
ne keress ott igazságot,
hol a szenvedés e drága áron
váltja meg a világot!

Ki felfogja a kopácsolásból,
mivé lehet e világból,
az bűneiből visszatáncol,
és elindul a keresztfához.

Vére folyik, földre cseppen,
megszentelve e helyet,
mi testében szélsebesen
szétárad északnak, keletnek.

Minden kornak így hirdetve:
ne sírj Te nép, ne is reszkess,
csak véssed jól eszedbe,
megy Ő, ahogy meghirdette.

Hogy Isten népét így terelje
hegyeken túl, széllel szembe,
Prófétákon át tengernek vetve,
orkánok zajába belecsendesedve.

Míg a világ él, bűnében fetreng,
ki nem fordul négy sarkából egyszer,
farkasokból báránnyá nem lesznek
egy akolban mind örömére lelve.

Egyként az Atyával kell birokra a halállal.
(XII. állomás)


Benne gyűlik bűn keserve,
és Atyjának szerelme,
kinek halálig engedelmes.
Még végig fut tekintete,
utolsón anyjával szemezve:
’Asszony, ó a Te keserved,
János legyen melletted.
Jobbról, ki sírón esdekszel
fogadjanak be a fellegek.
Kik most, s örökkön sirattok,
megyek, helyet készítve előttetek.’

Kíméletlen mit szenvedett!
Belé sajog a szív és eped,
hogy könnyítsen terheden,
de én gyarló, kesergő életem,
ecettel csitítja keserved,
tört szúr át szent testeden,
melyből vér és víz lövell,
’ó miért hagytál el engemet?’
Kesergek, tehetetlen ténfergek,
rólam halálod lepergett,
hagyom, hogy e világ elfedjen?

Sikolyba fúló áldozat,
az éj függönye felszalad,
az ég mérgében felfakad,
idelenn sziklát morzsolgat.
Egyszerre megszakad a kárhozat.
Az Atya és a Fiú kitárt karokkal
kiáltott: ’én vagyok szabadulásod!’
A kereszt lett megnyugvásod,
örök időkre intőn ott álljon,
arra emlékeztessen halálod,
hogy elkezdődött megváltásom.

És anyja ölébe teszik
(XIII. állomás)


Az élőnek, ami a borzalom:
kezében tartani a kihűlt magzatot.
Már nem sír és nem jajong,
kérés sem eseng már ajkadon,
csak hinni tudom - mégis van irgalom.

Remény feszíti keblét, mi fáj nagyon,
hisz szavaiban eddig sem csalódhatott.
Testével melengeti, még utolsón,
mi szent akkor is, ha lélektől elszabott,
ereje a világtól elhagyott.

De újra nap kél az égen, és ragyog,
egyedül kezében a hatalom,
ki érdemeket vizsgál, jutalmazón,
időtlen tengerében enyhít a bajon,
sorolva azokat, az utolsó napon.

Magasztallak áldón, zengjen imádatom,
Neked, ki magad lettél égő áldozatom,
hogy utat nyissál nekem, rögös utamon.
Asszony! Engedd, had csüngjek nyakadon,
hogy élvezzem rád szabott kiváltságod!
Az élők nem felelnek
(XIV. állomás)

Félve, sűrű homályból árnyak osonnak,
a végtisztességbe belebotolnak.
Világ szégyenétől a földig hajolnak,
zavarodottan, elcsigázottan.

Élők szavai nem imádkoznak,
egyetlen igaztalant sem káromolnak,
csupán kezeik iparkodnak,
a holt körül a szokás szerint forgolódnak.

Mire a nap letér nyugovóra,
Krisztus teste hűvös barlang lyukban
nyugszik a világtól eltávolodva,
de e halált az örökélet nem neki fonta.

Aki ezt nem tudta, őröket állított oda,
hol a sír üregét egy szikla eltorlaszolta.
Csak az apostolok voltak, kiknek mondta:
„harmadnap feltámad”, a reményt most ez hozza.

Tudva tudom, nem csak remélem,
a mindenség fejedelmének egy hitével,
őrized életem, és halálom,
a sír után jön el feltámadásom.

Ó, kérlek, ne enged csüggedésem,
kegyelmeddel fonjál át egészen,
hogy bírjam megállni ezt az éltet,
igazságban, hűségben, kereszted jelével!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése