Beszélnünk kell a hit „ellenségeiről”, mert a
hitélet egy valóságos háború. Ezt mondja az összes próféta, apostol,
mártír, és a mi Urunk is.
Ennek ellenére mindig megpróbáljuk elkerülni, hogy ezekről az ellenségekről beszéljünk. Miért?
Részben azért, mert félünk, hogy összekeverjük a
lelki ellenségeket a materiális ellenségekkel; hogy a bűnöst is
meggyűlöljük a bűnnel együtt; mert elfelejtjük, hogy „nem a vér és a
test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok
ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég
magasságaiban lévő szellemei ellen.” (Ef 6,12).
Csakhogy ezek a félelmek sokkal alaptalanabbak ma
mint a múltban. Nincs olyan kor, amely bizalmatlanabb lenne a
militarizmus iránt, amely rémültebb lenne a fizikai háború szörnyűségei
miatt, mint a miénk. És nincs olyan kor, amely hajlamosabb lenne
összekeverni a bűnt a bűnössel, nem úgy, hogy gyűlöli a bűnöst a bűnnel
együtt, hanem úgy, hogy szereti a bűnt a bűnössel együtt, gyakran a
„szánalmat” az erkölcsi relativizmussal egyenértékűen használva.
Puhányok is vagyunk. Nem szeretünk harcolni, mert a
harc szenvedést és áldozatot jelent. A háború nem egészen pokoli, de
átkozottul kényelmetlen. És egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy
bármit megnyerünk a harccal. Talán azért vagyunk a bátorságnak híjával,
mert nincs ok a bátorságra.
A modern emberek így gondolkodnak, de nem egy
katolikus. Katolikusként tudjuk, hogy az élet egy lelki hadviselés, és
hogy vannak szellemi ellenségek. Ha ezt elfogadjuk, akkor ebből
szükségszerűen egy másik lépés következik. A hadviselésben
elengedhetetlen, hogy megismerjed az ellenségedet. Máskülönben kémjei
észrevétlenül tevékenykedhetnek. Ezért ezt a sorozatot - Peter Kreeft
egyik cikksorozata nyomán - annak szenteljük, hogy megismerjük szellemi
ellenségeinket a modern szívért folytatott küzdelemben. Hat modern
gondolkodót fogunk tárgyalni, akiknek óriási hatásuk van a mindennapi
életünkben, és hatalmas kárt is okoztak a keresztény gondolkodásban. Ők a
hitetlenség pillérei.
A nevük: Machiavelli, az „új erkölcs” feltalálója; Kant, az Igazság szubjektivizálója; Nietzsche, az önjelölt „Antikrisztus”; Freud, a „szexuális forradalom” megalapozója; Marx, a tömegek hamis Mózese; és Sartre, az abszurditás apostola.
Az igaz hit megrontói
Ezek után sorra vesszük azokat az eretnekségeket - a
The Rock hitvédelmi folyóirat segítségével -, amelyek a krisztusi hit
tisztaságát célozták meg, legtöbbször azért, hogy saját gyengeségüket ne
kelljen feladni. Ezek az eretnekségek már az első századokban
megpróbálták eltéríteni Krisztus hajójának irányát, ugyanakkor ma is
reneszánszukat élik. Így tárgyalni fogjuk a gnosztikusok, a markioniták,
a donatisták, az ebioniták, a nesztoriánusok, a szabelliánusok, a
kvietisták, a janzenisták, és a modernisták eretnekségeit. Ők a hit
pilléreinek aláásói, vagyis az igaz hit megrontói.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése