Szent kereszt és a választás szabadsága

 

A napokban kivívtam valaki rosszallását, aki bár nyelvre áldozik, mégis szükségét érezte hevesen védeni az ahhoz való „jogot”, hogy a kézreáldozók is dönthessenek a kézreáldozás mellett. Nem mintha most nem ez lenne az általánosan elterjedt gyakorlat, de talán kényszerítő erejűnek érezte az általam felhozott érveket, és nem akarta, hogy szegény másként gondolkodók ki legyenek téve az ilyen gyakorlat ellen szóló érvek „nyomásának”. Mert virágozzék száz virág és ezer, és mivel minden virág szép, hadd dönthesse mindenki el, hogy milyen módon veszi magához az Úr Testét…

Nos, amellett, hogy ebben van egy nagy adag érték-relativizmus, mintha az embereknek azt az állítólagosan meglévő jogát védené, hogy szabadon választhassák a rosszat vagy a kevésbé jót. De ez kétezer évig nem katolikus felfogás volt, mitől vált volna most azzá?

A választás és döntés szabadsága azért adatott meg az embernek, hogy a rossz és a jó közül a jót válassza, a jó dolgok közül pedig a jobbat. Minden ezzel ellentétes használata ennek a képességnek ellenkezik az isteni szándékkal: “Tanúul hívom ma az eget és a földet, hogy elétek tártam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd az életet, hogy élj te is, és utódaid is!” (Kiv 30,19)

Az a vélemény, amely a választás szabadságát úgy értelmezi, mint jogot a rossz választására, súlyosan téves viszonyulás, mert ellenkezik a kinyilatkoztatással, az igazsággal és a józan ésszel – és persze az ezen alapuló katolikus tanítással. A rossz vagy a kevésbé jó választása rendellenes cselekedetek, és ezek rendellenességüknek megfelelő arányos kártételt okoznak az emberben, mert a rendellenességük az emberi természettel való ellenkezésükből is fakad, illetve megvalósítják és fokozzák a bűnbeesés utáni természetünk romlottságának megnyilvánulását.

A zsinati vallásszabadság fogalmában ugyanez a téves nézet nyilvánult meg, mert az egybehangzó katolikus hagyomány ellenében nem úgy értelmezte a vallásszabadságot, mint a vallás állami vagy bármely más külső szereplőtől való független gyakorlásának elvét, hanem mint az ember jogát arra, hogy szabadon válassza meg a vallását. Ez viszont egy relativista világi szempont, és nem Istentől származó elv. Az embernek a magát kinyilatkoztató Istent kell elfogadnia és azt a vallásgyakorlatot, amelyre maga Isten vezetett. Minden más vallás és gyakorlat hazugság, amelynek a hazugságokhoz és tévedésekhez hasonlóan nincsenek jogai. Persze ez nem az ember rosszat megvalósító képességének hiányát jelenti, hanem a választás képességének rossz, rendellenes, bűnös használatát. A vallásszabadság új értelmezése, akárcsak a rossz gyakorlatok védése, ellenkezik Isten jogaival, és az erényekkel, amelyek megvalósításával viszont megvalósul Isten helyes tisztelete.

A napokban két hír is érkezett Franciscusról, amelyek talán rámutathatnak ennek a téves nézetnek széleskörű elterjedtségére. Hallhattunk arról, hogy Franciscus Szent Kereszt ereklyét adományozott Károly király koronázási szertartásához, illetve, hogy megengedte egy csapat anglikán papnak és püspöknek, hogy a lateráni bazilika főoltáránál „misézzenek”. És ennek kapcsán ismét megvalósult az, amiről Szent János beszélt, amikor azt mondta, hogy „e szerint a világ szerint beszélnek, és a világ hallgat rájuk”. Mert a világ úgy ünnepli ezeket a „gesztusokat”, mint a szeretet megnyilvánulásait, noha ezek súlyosan ellenkeznek a szeretet természetfölötti erényével, és egy sor más erénnyel is. És nemcsak azért, mert a királyt és a lateráni bazilikában miséző püspököt az anglikanizmus mellett még a szabadkőművesség is összeköti (az istentiszteletet celebráló püspök saját bevallása szerint szabadkőműves, anglikánként pedig alárendeltje a londoni püspöknek – aki történetesen nő. És ez utóbbi „Éva átkának”, azaz a bűnbeesés okának és a bűnbeesettség megnyilvánulásának együttes ünneplése is, tehát cseppet sem kinyilatkoztatás szerinti helyzet).

A szent ereklyék iránti tisztelet Istenre, minden szentség forrására irányul, és ez különösen is megvalósul a Szent Keresztből származó eme nagy méretű ereklye esetében, hiszen itt nem is egy Istennek kedves szentről van szó, hanem annak a keresztnek darabjáról, amelyen a második isteni személy odaadta életét értünk. Egy ilyen ereklyét odaajándékozni egy olyan vallási közösségnek, amely nincs hitegységben velünk, megvalósítja a gyöngyök disznók elé vetésének sajátos esetét, mert ők az eltérő hit miatt nem tudják megvalósítani azt a tiszteletet, amely megilleti Istent. Ebben az esetben tehát az Istennek kijáró tisztelet csorbul: megvonja azoktól az ereklyét, akik megfelelően tisztelik, odaadja azoknak, akik egyáltalán, vagy nem katolikus hittel tisztelik, ezáltal megfosztja Istent attól a dicsőségtől és tisztelettől, ami ezen ereklye miatt is járna neki. Ez tehát vétek az igazságosság erénye ellen, és az igazságosság erényéhez tartozó vallásosság ellen is.

És mivel már sokadszorra láthatjuk az ilyen ereklyék Rómából való elküldését, beindulnak a nyughatatlan agysejtek, és a morfondírozás, hogy ugyan mi lehet ennek az oka és a célja? Mert az világos, hogy a hitetlenség fiai saját logikájuk szerint rombolni akarnak, de valahogy mégis mindig közelebb visznek Isten uralmának megvalósulásához. Lehet, hogy most is ez történik? Talán éppen megmentik ezeket az ereklyéket…

De a világ által szeretetnek tartott gesztus sem igazi értelemben vett szeretet. Mert a szeretet azt jelenti, hogy a másik javának megvalósulását akarjuk. De az a jó, amit a másiknak kívánunk, hierarchiába rendezett jó, és nem az Isten által kinyilatkoztatott és abból fakadó rendtől független. Vannak tehát magasabb rendű javak, amelyeket elhanyagolni az alsóbb rendű javak érdekében szintén az igazságosság elleni vétek. Ezt megvilágító példa lehet a gyereknevelés, amelynek során megtagadunk alacsonyabb rendű javakat gyerekektől annak érdekében, hogy magasabb rendű javakra törekedjenek, és azokat valósítsák meg. Például a pihenéshez való „jogosnak tartott érdeket” adott esetben felülbírálva késztethetünk egy lusta gyereket a kötelességei teljesítésére, és ezáltal közelebb segíthetjük a lustaság bűnének legyőzéséhez, valamint a vele ellentétes erény kifejlesztéséhez. És ennek a nevelésnek elmulasztása nem szeretet, hanem hamis szeretet és/vagy bűnös mulasztás.

Ha az említett ajándékozás a remélt egység előmozdítása érdekében történt, nem megfelelő eszköz volt, és nem is megfelelő cél érdekében történt. A szent dolgok disznók elé vetése talán könnyen belátható módon nem jó eszköz, de itt a cél sem volt rendben. Mert egy ilyen tett nem eredményezhet hitbeli egységet, csak emberi egységet: már csak azért sem, mert a hit természetfölötti adomány, ami nem emberi és világ által ünnepelt gesztusok révén születik meg. Ez a gesztus tehát legfeljebb a világ felfogása szerinti egységet célozhatja meg, ami a javak hierarchiáján belül sokkal alacsonyabban helyezkedik el, mint az Isten iránt minden körülmények között megadandó tisztelet, és az ebből fakadó hitbeli egység.

Az anglikánoknak adott „misézési” engedély ellenkezik Isten jogával a helyes tiszteletre, a neki szentelt templom szentségének, azaz az Istennek szenteltségnek megsértése, mert teret enged szent helyen nem Isten által kívánt „istentiszteletnek”. A bemutatott anglikán istentiszteletet ellenkezik az Isten által kívánttal, mert nem a kinyilatkoztatásnak megfelelő hiten alapszik. És aki nem a kinyilatkoztatásnak megfelelően hisz, az nem természetfölötti hittel hisz, és „aki nem hisz Istennek, az hazugnak tartja őt” (1Jn 5,10). Így az erre szolgáló engedély sem a kinyilatkoztatás hite szerinti, és nem a katolikus hagyományba, hanem inkább a Pachamama oltárraemelésének szentségtelen gyakorlatába illeszkedik. És ugyanolyan botrányos lehet, mint az.

https://invocabo.wordpress.com/2023/04/20/szent-kereszt-es-a-valasztas-szabadsaga/