„Róma el fogja veszíteni a hitet és az Antikrisztus székhelye lesz” (La Salette-i Szent Szűz)

A vatikáni szóvivő, Lombardi páter március 9-én közölte az újságírókkal a konklávé napjainak pontos időbeosztását.
     Eszerint kedden, március 12-én 16:30-kor a Capella Paulina-ból körmenettel mennek a bíborosok a Sixtusi kápolnába. Másnap, március 13-án, szerdán 8:15-kor misét mutatnak be a Capella Paulina-ban, és utána vonulnak be a Sixtusi kápolnába.

Mint ismert, március 13-án nem sokkal 19 óra után megválasztották az új pápát (?).

Ezzel kapcsolatban újra fel szeretném hívni a figyelmet Malachi Martin, azaz Malakiás Martin könyvére (Windswept House, 1996), melyben azt az 1963. június 29-én elkövetett súlyos szentségtörést írja le, mely a vatikáni Cappella Paulina-ban játszódott le, s melynek során e szavak hangzottak el:
     »Mindnyájan végignézték, ahogy a küldött az oltárhoz ment, a táskából kivette a levelet, és erős akcentussal felolvasta a felhatalmazást.
     „A gyülekezet és a szentséges öregek megbízásából ezt a kápolnát [Cappella Paulina] e pillanattól fogva a belső kápolnává nevezem ki, hatalmazom és szentelem, a fejedelem jogos, megszerzett és tulajdonba vett kápolnájává, akit mi emberi sorsunk uraként és mestereként intronizáltunk. Bárkit is választanak eme belső kápolna segítségével a Péter-hivatal utolsó utódává, annak hivatali esküje szerint magát és mindazt, amit tesz, az Egy – aki az embereknek a földön és mindenütt az emberi kozmoszban otthont készít – szófogadó eszközévé és összeesküvőjévé kell szentelnie. A régi ellenségeskedést barátsággá, türelemmé és alkalmazkodássá kell változtatnia, mely a születés, a nevelés, a munka, a pénzügy, a kereskedelem, az ipar, az oktatás, a kultúra, az élet és az életnemzés, a halál és a halálhoz való kapcsolat számára mintaként szolgál. Így lesz az emberiség új korszaka kialakítva.” „Úgy legyen!”«

(Lásd Malachi Martin „Az utolsó pápa” című című könyvének részletét és a következő cikket

A „Chiesa viva” (a Don Villa olasz pap alapította újság) 2012. július-augusztusi száma foglalkozott a Malachi Martin által leírt borzalommal, és képeket is közölt, mind a kápolnáról, mind a feltételezett résztvevőkről.

A cikket Ing. Franco Adessa írta, aki Don Villa munkatársa volt évtizedeken keresztül, és ő folytatja Don Villa munkáját, mind a honlapjukon, mind kiadványaikon. A honlappal kapcsolatban lásd a következő írást, melyről ez az idézet is származik:
     »A http://padrepioandchiesaviva.com/ címen található honlapjuk a tavaly novemberben 95 évesen elhunyt olasz, hagyományhű pap, Luigi Villa atya munkáit teszi közzé. Nem aktuális híreket tartalmaz, hanem egy-egy, a zsinati pápák életével, tetteivel, ruházkodásával, illetve modern templomokkal kapcsolatos elemzést. A honlap bemutatása szerint Villa atyát XII. Pius pápa bízta meg az Egyházon belüli szabadkőművesség elleni küzdelemmel, melyben 3 bíboros, köztük Ottaviani bíboros támogatta őt. Tavalyi halála előtt is küldött egy levelet Villa atya az összes bíborosnak, amiben VI. Pál boldoggá avatása ellen tiltakozott, részletesen felsorolva – az ördög ügyvédjének szerepében – mindazon dolgokat, amik ismeretében hihetetlen, hogy ez a kanonizációs folyamat egyáltalán elindulhatott. Ezen tényekről könyvet is megjelentetett. Hasonló könyvet írt II. János Pálról, annak boldoggá avatása ellen. Több dolgozata foglalkozik a „modern” pápák ruházatán, egyes modern „katolikus” templomok felépítésében, díszítésében található szabadkőműves, sőt sátánista szimbolikával. Egy külön dolgozat szól Malachi Martin atya nyomán a Sátán Egyházba való behatolásáról, az 1963-as borzalmas trónra emelési szertartásról.«

Ez a bizonyos dolgozat először a Martin-könyv idevonatkozó fejezetét közli, majd így folytatódik:

Miért választotta VI. Pál 1972-ben pont június 29-t, amikor beszédében arról szólt, hogy a „Sátán füstje benyomult az Egyházba”? Miért pont június 29-én tartották a VI. Pál pontifikátusának 15. évfordulójára rendezett ünnepségeket 1978-ban? Miért pont Lucifer trónra-emelésének napját, ahelyett, hogy VI. Pál megválasztásának vagy beiktatásának napját választották volna?

A Vatikáni Múzeumok igazgatója, Antonio Paolucci a Cappella Paulinaról úgy beszél, mint a kereszténység „szívéről”, melynek jelentőségét így írja le: „Bizonyos értelemben a Pál-kápolna, még jobban, mint a Sixtusi-kápolna, a katolikus Egyház identitásának helye, és ha a Legméltóságosabb Oltáriszentség ki van téve az oltárra, ez a kápolna az, ahol a pápa szerepe, mint Krisztus Testének őrzője érvényesül, az apostoli utódlás legitimitásában és az igazhitűséghez való hűségben; akkor ennek abszolút jelentősége van.” [Sajnos, ez a mondat nyelvtanilag érthetetlen, ezért szó szerint fordítottam, hogy nehogy kihagyjak belőle valamit.]

2009 nyarán a sajtó erről a hírről számolt be: „A a vatikáni palota szívében fekvő restaurált Pál-kápolnát 2009. június 30-án mutatják be a sajtónak. A kápolna sok éven át zárva és használaton kívül volt, holott két nagy művészi jelentőséggel bíró Michelangelo freskó is található benne. [Számukra ez volt a legfontosabb funkció.] Évekkel ezelőtt az oltárt is eltávolították belőle, most újra felállították. A Pál-kápolna annak is a helyszíne, ahol a bíborosok a klauzúra-napok [konklávé] kezdetén találkoznak, mielőtt az ünnepélyes esküt leteszik és az elkövetkezendő eljárás kezdetére a Sixtusi-kápolnába bevonulnak.
     Pont e grandiózus, de a többség számára ismeretlen helyről, pont arról a tényről, hogy az oltárt eltávolították, majd újjal helyettesítették, különböző találgatások kaptak szárnyra, köztük az is, hogy az egész kápolnát egy hosszú rítussal XVI. Benedek újra szentelte.”

Ezeket a sorokat olvasva, az ember elcsodálkozik, hogy a kereszténység „szív”-kápolnája, a „katolikus Egyház identitásának helye”, az a „kápolna, ahol a pápa szerepe, mint Krisztus Testének őrzője érvényesül”, a „hely, ahol a bíborosok egy konklávé kezdetekor gyülekeznek”, „hosszú évek óta használaton kívül” volt.
     Végül az a megjegyzés is több mint meglepő, miszerint az, hogy a kápolnát XVI. Benedek újra szentelte, azzal a felfedezéssel, hogy a gyertyákat, a feszületet és a Madonna képét korábban eltávolították, csak „egy a találgatások között, melyek a sajtóban keringtek”.
     Mindez csak azt a sejtést erősíti meg, hogy a „vatikáni titkok” lassan elvesztik a „misztériumok auráját”, és ezzel egy borzalmas valóságot tárnak fel, mely egyre gyorsabban és súlyosabban beigazolódik és bebizonyosodik a klérus romlottságáról, mely a test és a lélek korrupcióján is túlmegy, hogy a szellem korrupciójában vesszen el!

---

A három kép a Cappella Paulina-t mutatja három különböző évben:
     Az első képen a Pál-kápolna olyan, ahogy 1960-ban látható volt. Az oltáron ott vannak a gyertyák, a feszület és a Szűzanya képe. Ez – még – az a hely, melyben a katolikus Egyház magát identifikálja, és ahol a pápa személye, mint Krisztus Testének őrzője van jelen.
     A második kép 1978-ban mutatja a Pál-kápolnát, a II. János Pált megválasztó konklávé idején, amikor a bíborosok az üres kápolnán keresztül bevonulnak a Sixtusi-kápolnába. Az oltár üres, hiányzik a feszület és a Szűzanya képe.
     A harmadik kép a Pál-kápolnáról az újraszentelés után készült, tehát 2009-ben. „Az oltárt elválasztották a faltól” (szól a szöveg), vagyis népoltárt helyeztek az igazi oltár elé. A gyertyák, a feszület és a Szűzanya képe azonban újra látható.

E képek tehát azt bizonyítják, hogy I. János Pál, II. János Pál és XVI. Benedek pápák megválasztása előtt a kápolna „nem volt használatban”. Vagyis a konklávéval kapcsolatos különleges szerepét csak pár nappal ezelőtt, 2013. március 13-án Jorge Bergoglio megválasztásakor tölthette be először ama bizonyos 1963. június 29-e óta!

Rajta teljesülhet be tehát a Martin könyvben idézett eskü:
     Bárkit is választanak eme belső kápolna segítségével a Péter-hivatal utolsó utódává, annak hivatali esküje szerint magát és mindazt, amit tesz, az Egy – aki az embereknek a földön és mindenütt az emberi kozmoszban otthont készít – szófogadó eszközévé és összeesküvőjévé kell szentelnie.

Természetesen ezek – eddig még – csak spekulációk, de nekem a nagypénteki Adoratio crucis alatt hangzó karéneket juttatja az eszembe, melynek versszakai az Úr fájdalmas kérdésével kezdődnek, melyet választott népéhez intéz: „Mit kellett volna még veled cselekednem, amit meg nem cselekedtem?”
     Ha a végén mégis kiderül, hogy ezek az egyre sokasodó jelzések az Úr üzenetei voltak, akkor azoknak, akik elvetették ezeket, az Úr méltán teheti fel ugyanezt a kérdést: „Milyen jelet kellett volna még neked küldenem, amit el nem küldtem?”