2013. augusztus 21., szerda

Szigorúan demokratikusan a pokolba

Az alábbi írásban C.S. Lewis egy tapasztalt főördög elképzelt ünnepi köszöntőjét írja le a Kísértők Főiskolájának évzáró vacsoráján. A helyszín a pokol. Csűrcsavar, a vacsora díszvendége, jó tanáccsal látja el a földi küldetésük előtt álló kísértőket. Ebből a beszédből következzen itt egy részlet:
Nyilván világos önök előtt, hogyan sikerült nekünk az emberi faj ilyen sok képviselőjét csupasz sorszámmá degradálni. Ez nem a véletlen műve volt. Ez a mi válaszunk volt – valóban nagyszerű válasz – az egyik legnagyobb kihívásra, amit valaha is elénk állítottak. Ellentámadásunk két síkon indult. Az egyiken sikerült ügynökeinknek egy olyan elemet áttöréshez segíteni, ami a forradalommal kezdettől fogva rejtetten együtt sodródott. E forradalom szívében, magjában ugyanis mély gyűlölet rejtőzött minden egyéni szabadsággal szemben. A számunkra felbecsülhetetlen értékű Rousseau fedezte fel először. Az ő „Tökéletes demokráciájában”, emlékeznek rá, csak egyetlen államvallás megengedett; egy olyan vallás, amelyben a rabszolgaságot újra bevezetve, minden egyénnek bebeszélik, hogy ő (anélkül, hogy ezt konkrétan tudná) elejétől fogva mindig azt akarta, amit a kormány neki megparancsolt. Innen indulva, Hegel segítségével (egy másik nélkülözhetetlen propaganda szakértő a mi oldalunkon) könnyedén kieszeltük a náci és a kommunista államformát. Még Angliában is igen sikeresek voltunk. Hallottam a minap, hogy abban az országban az emberek engedély nélkül nem vághatják ki a saját fájukat a saját baltájukkal, hogy saját fűrészükkel deszkákra szabják és abból szerszámos kunyhót építsenek a saját kertjükben.
Ez volt támadásunk az egyik oldalon, de önök, mint kezdők, ilyen bonyolult munkával nem fognak találkozni. Az önök munkája az lesz, hogy az egyes embereket megkísértsék. A támadás őellenük vagy őáltaluk egy másik síkon fog lezajlani.
Demokráciának hívják azt a szót, amivel őket az orruknál fogva tudják majd vezetni. Nyelvtudományi szakértőink kemény munkájának köszönhetően, amit az emberi nyelv tönkretétele terén elértek, szükségtelen figyelmeztetnem önöket, hogy nem engedhetik meg kezeltjeiknek, hogy ezt a szót egyértelműen definiálják a fejükben, hiszen nem is vennék a fáradtságot erre.
Ezt a szót nekünk csupán, mint varázsigét kell majd használnunk, egyedül a vonzereje miatt, ha úgy akarják. Természetesen ez szoros összefüggésben áll azzal a politikai ideállal, hogy minden embert egyforma bánásmódban kell részesíteni. Csak egy kis trükk kell hozzá, hogy azt is elhitessük velük, ezzel az is együtt jár, hogy minden ember egyforma, különösen az az ember, akin éppen önök dolgoznak.
Mert ha idáig eljutottak vele, akkor az a szó, hogy demokrácia, már csak arra szolgál önöknek, hogy a gondolataiban megjelenő egyik legmegalázóbb (és legutálatosabb) emberi érzést igazolja. Akkor ez a program úgy működik majd, ahogyan azt mi akarjuk, anélkül, hogy emberünk szégyellné magát közben, sőt, kifejezetten elégedett lesz magával, ami ha nem lenne ezzel a mágikus szóval fedezve, különben csak a gúny tárgyává tenné őt. Természetesen arról az érzésről beszélek, ami az embereket odáig viszi, hogy azt mondják: „Én pontosan olyan jó vagyok, mint te”. Ebből származik első és legfőbb előnyünk, amivel az embert rávezetjük, hogy életét egy szilárd, jól hangzó hazugságra építse fel.
Én ezalatt nemcsak azt értem, hogy ez az állítása hamis; hogy embertársaihoz jóságban, becsületességben és józan, egészséges értelemben pont annyira nem hasonlít, mint magasságban vagy vállszélességben, hanem sokkal inkább azt, hogy ezt ő maga sem hiszi el. Senki, azok közül, akik azt mondják: „én éppen olyan jó vagyok, mint te”, nem hiszi ezt valójában. Ha ezt hinné, nem mondaná. Soha nem mond ilyet egy bernáthegyi az ölebnek, pontosan olyan kevéssé, mint egy tanult ember az ostobának, egy dolgos ember a naplopónak vagy egy szép nő a csúnyának.
Az egyformaság tényét – a politikán kívül – kizárólag olyan emberek igénylik, akik valamilyen téren kisebbrendűnek érzik magukat. Ez saját gyengeségüknek gyötrő, fájó, kínzó tudatát bizonyítja, amit a beteg magának nem mer bevallani. És ami éppen emiatt válik számára problémává. Igen, ezért bosszantja mások értékesebb voltának minden formája; lebecsmérli, eltorzítja, és el akarja pusztítani őket. Ez odáig vezet, hogy már a puszta különbözőséget is fölényeskedésnek tekinti. Azt akarja, hogy senki ne különbözzék tőle, se a beszédében, se az öltözködésében, viselkedésében, kedvteléseiben és ízlésében. „Itt van valaki, aki érthetőbben és szebben beszél, mint én – milyen ellenszenvesen, visszataszítóan, beképzeltnek és affektáltnak hangzik ez. Másvalaki azt állítja, hogy nem szereti a hot dogot – nyilván túl előkelőnek tartja magát. Amaz nem üvölteti a diszkózenét, nyilván egy megjátszós értelmiségi. Ha ők is normális emberek lennének, akkor pont olyanok lennének, mint én. Semmilyen okuk nincs rá, hogy mások legyenek, mint én. Ez antidemokratikus.”
Mindazonáltal tudni kell, hogy ez a számunkra olyan jó szolgálatot tevő jelenség nem mai keletű. Az emberiség az irigység szó alatt már évezredek óta ismeri. Csak eddig mindig az egyik legundorítóbb, legförtelmesebb és igazából komikus bűnnek tekintette. Azok az emberek, akik tudatában voltak ennek a tulajdonságuknak, szégyenkeztek miatta, akik pedig úgy érezték, hogy mentesek tőle, elítélték azokat, akik ilyenek voltak. A lenyűgözően új ebben a mai helyzetben az, hogy mi ezt a bűnt a demokrácia szó varázserejével jogossá, sőt úgyszólván szalonképessé változtathatjuk. Ennek a varázsigének a hatása alatt mindenki, aki valamilyen formában alacsonyabb rendűnek érzi magát a többieknél, teljes szível és sikeresen ügyködhet, hogy az összes többi embert a maga alacsonyabb szintjére rántsa. De ez még mind nem elég. Ugyanennek a hatására azok, akik még közel állnak az igazi emberléthez, attól való félelmükben, hogy antidemokratikusnak bélyegzik őket, önszántukból távolodnak el saját emberségüktől. Biztos forrásból hallottam, hogy akikben felébred az érdeklődés a klasszikus muzsika vagy a klasszikus irodalom iránt, ezt az érzésüket inkább elnyomják, nehogy hátráltassa őket abban, hogy „olyanok lehessenek, mint a többiek”.
Emberek, akik szívesen lennének becsületesek, tiszták, mértékletesek – és akiknek a kegyelem, hogy ilyenek lehessenek, megadatott – inkább lemondanak ezekről az erényekről, hiszen ezzel megkülönböztethetőek lennének a tömegektől. Ezzel a most divatos életforma ellen vétenének, kiemelkednének a tömegből, és ezzel a beolvadásukat veszélyeztetnék. Ezzel (ó, mily borzalmas gondolat) személyiségek – individuumok – lehetnének.
Elsősorban arra a folyamatra szeretném felhívni a figyelmüket, ami mindenfajta középszerűségből kiemelkedő emberi teljesítmény lebecsmérléséhez, majd eltörléséhez vezet, legyen ez erkölcsi, kulturális, szociális vagy intellektuális jellegű.
Vajon nem tölt el bennünket elégtétellel, ha látjuk, miként teszi meg nekünk ezt a szolgálatot a demokrácia, amit ezelőtt csak a régi diktatúrák erőszakos módszerei értek el? Biztosan emlékeznek arra a történetre, amikor a görögök egyik diktátora (akkor még tirannusoknak hívták őket) küldöncöt eresztett egy másik diktátorhoz, azzal a megbízatással, hogy az uralkodás alapvető módszereire tanácsot kapjon tőle. Ez a diktátor kivezette a küldöncöt egy gabonaföldre, ahol végigsétálva sétapálcájával minden szárnak, ami akár csak egy centiméterre kilógott a többi szár közül, leütötte a végét. A példa világos volt: alattvalóid között ne engedjél meg semmi kiemelkedőt. Ne engedjél senkit bölcsebbnek, jobbnak, ismertebbnek vagy szebbnek lenni, mint a tömeget. Mindegyiket vágd egyformára; csupa rabszolga, csupa szám, csupa nulla. Mind egyforma. Így tudták a tirannusok bizonyos értelemben a demokráciát megvalósítani. De most a „demokrácia” szó önmagában el tudja végezni ezt a munkát. Amihez annak idején egy zsarnokra volt szükség, ahhoz most elég maga a szó zsarnoksága. Most már senkinek sem kell egy sétabottal a mezőkre mennie, hogy a kiálló fejeket leüsse. A kisebb szárak maguk levágják a nagyobbak fejét. És a nagyok elkezdik a saját szárukat megrágcsálni, hogy „olyanok lehessenek, mint a többi szár”.
Ebben a számunkra oly sokat ígérő világban az „én pontosan olyan jó vagyok, mint te” szelleme már több mint általános szociális befolyás. Már a nevelés- és oktatásrendszernek is egyik eleme lett. Az új nevelés alapelve abban áll, hogy a tökfilkóknak és a semmittevőknek nem kell az intelligensebb és szorgalmasabb tanulóknál magukat rosszabbnak, gyengébbnek érezniük. Ez ugye antidemokratikus lenne. Ezeket a különbségeket el kell tüntetni a diákok között, ami különböző módokon történhet. Az egyetemeken a vizsgákat úgy kell kigondolni, hogy majdnem minden diák jó jegyet kaphasson. A felvételi vizsgákat úgy kell megtervezni, hogy mindenki, vagy csaknem mindenki egyetemi hallgató lehessen, függetlenül attól, hogy megvan-e benne a képesség erre vagy egyáltalán igényli-e. Az iskolákban azokat a gyerekeket, akik túl buták vagy túl lusták ahhoz, hogy nyelveket, matematikát vagy fizikát tanuljanak, olyan dolgokkal kell elfoglalni, amiket normálisan a szabadidejükben csinálnának. Hagyni kell őket például homoksüteményeket formázni, és ezt művészetnek nevezni. Soha semminek nem szabad arra utalnia, hogy ők rosszabbak, mint azok a gyerekek, akik tényleg dolgoznak. Teljesen mindegy, hogy milyen ostobasággal foglaljuk le őket, a lényeg az, hogy „értékegyenlőség” uralkodjon. Ennél drasztikusabb módszert még kitalálnunk sem lehetett volna. Azokat a gyerekeket, akiket már magasabb osztályokba lehetne küldeni, mesterségesen vissza kell fogni, mert különben a többiek visszamaradottaknak érezhetnék magukat, és traumát – Belzebubra mondom, micsoda csodálatos szó! – szenvednének. Így marad egy okos, tehetséges diák egész tanulmányi ideje alatt demokratikusan a saját korcsoportjához láncolva, és egy ifjú, aki képes lenne arra, hogy megbirkózzon Aischylosszal vagy Dantéval, csak lesi a vele egykorúak próbálkozását a „Peti olvas” mondat kibetűzésére. Egy szóval kifejezve, teljes joggal számíthatunk a nevelés szó szerinti összeomlására, ha az „én is pontosan olyan jó vagyok, mint te” véglegesen győzelmet arat. Minden tanulásra való ösztönzés, minden büntetés, amit a házi feladatok nem teljesítésére adtak valamikor, el fog tűnni. Azokat a keveseket, akik talán mégis tanulni szerettek volna, meg kell ebben akadályozni; hogyan merészelnek kitűnni társaik közül? Különben is a tanítók – vagy mondjuk inkább, ápolók – annyira el lesznek foglalva, hogy a tökfilkókat nyugtatgassák, és a vállukat veregessék, hogy úgysem lesz már elég idejük a valódi tanításra.
Természetesen ehhez fontos, hogy minden iskola állami iskola legyen. Ezek gondoskodnak majd arró, hogy a középosztályt, amely síkra száll gyerekei magasabb szintű neveltetéséért, likvidálni lehessen. Ennek az osztálynak a megsemmisítése, összekapcsolva a nevelés megszüntetésével, szerencsés módon egyik kivédhetetlen következménye annak a viselkedési normának, amelyik állandóan azt mondja: „én pontosan olyan jó vagyok, mint te”. Ez volt az a társadalmi réteg, amelyik az emberiségnek a legtöbb tudóst, orvost, filozófust, teológust, költőt, művészt, zeneszerzőt, építészt, jogászt és közgazdászt ajándékozta. Ha valahol létezik egy köteg hosszabb szár, amelyiknek a fejét le kell ütni, akkor az az övék. Ahogy egy angol politikus nemrégen megjegyezte: „A demokráciának nincs szüksége nagy férfiakra”.
Mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy a „demokrácia” a szó ördögi értelmében (vagyis én pontosan olyan jó vagyok, mint te) a legrafináltabb eszköz, amivel rendelkezünk. Mert a „demokrácia” vagy a „demokratikus szellemiség” (az általunk használt értelemben) olyan nemzetek létéhez vezet, ahol nincsenek nagy, értékes emberek; csak képzetlen, erkölcsileg gyenge néptömegek, akiknek nem kellett fegyelemhez szoknia fiatal korában, és elbizakodott, mert állandóan hízelegtek neki az ostobaságáért, elpuhult, mert egész életén át kényeztették. A pokol éppen ilyennek kíván minden népet.
A szabad államok eltűnése, és a rabszolgaállamok terjedése számunkra azonban csupán eszköz (eltekintve attól, hogy ez a folyamat milyen szórakoztató), de a valódi cél az egyén tönkre tétele. Mert csak embereket lehet megmenteni vagy kárhozatra juttatni, csak az egyes emberek válhatnak az ellenség fiaivá vagy a mi eledelünkké. Számunkra minden forradalomban, minden háborúban, minden éhínségben az egyes ember gyötrelme a legfontosabb; az árulás, a gyűlölet, a düh, az őrület és a kétségbeesés, mindaz a rossz, amit előidéznek. De a jelentősége, mint cél, mint szellemi irányzat, sokkal nagyobb, mert ezzel törvényszerűen minden szerénység, emberiesség és megelégedettség, minden öröm, a hála vagy csodálat minden érzése megszűnik, megsemmisül, és ezzel az emberi nem minden úttól, lehetőségtől elfordul, ami végül mégis a mennyországba vezet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése