Nem
értem – eddig gyógyítottam, most hogyan kérheted tőlem, hogy embereket
rontsak meg és tegyek tönkre? Te Isten vagy, hogyan kérheted ezt?!
- Nem Isten, hanem én, az ördög álltam a gyógyításaid mögött!
- Micsoda?! Téged nem hívtalak, soha nem akartam veled beszélni!
- Ez nem számít – a markomban vagy. Két választásod van: vagy megteszed, amit kértem,
vagy meghalsz a fiaddal együtt…
E
szokatlan, hátborzongató párbeszéd hosszú évekkel ezelőtt zajlott,
amikor Han Pál a szellemvilággal kommunikálva rádöbbent, fehér mágusként
használt gyógyító ajándéka és szolgálata nem Istentől származik,
ahogyan hitte, hanem magától sátántól. A tét pedig igen nagy volt: vagy
meghal ő is, és a fia is, vagy átlép a fekete mágia, a rontás
területére. Ez ellen azonban a férfi minden idegszála tiltakozott, így a
súlyos fenyegetés hatására sem tudott másképpen dönteni: nemet
mondott.
A
válasz néhány órán belül megérkezett, s a hónapokon át tartó,
iszonyatos lelki, elmebeli gyötrések, lidérces, minden képzeletet
felülmúló, rémképekkel teli álmok, víziók megakadályozták az alvásban, a
gondolkodásban, az életét fenyegették. Rröviden így jellemezte ezt az
állapotot: a teste egészséges volt, és mégis meghalt. Szellemileg, ott
belül halt meg. Mintha a lelkét kaszabolták volna össze. Néhány hónap
múltán már az elmebetegség határára került, csak idő kérdése volt, mikor
„kattan át”.
Az
olvasó számára az eddigiek talán egy kitalált rémtörténetet sejtetnek,
pedig az okkultizmus, az ún. titkos, rejtett tudomány művelői közül nem
kevesen élték, élik át ezt – ki előbb, ki később. Aki a tiltott
területre téved, akár tudja, akár nem, a sátán hatalmába kerül. Egyetlen
kiút létezik – egyetlen egy. H. Pál megtalálta ezt az utat, ezért
maradt életben.
Csalétek
-
A történet 15 évvel ezelőtt kezdődött. Elegem lett abból, hogy a havi,
kéthavi rendszerességgel ismétlődő asztmarohamok során levegő után
kapkodó, fuldokló fiamat lássam, és tudjam: nincs megoldás – emlékezik a
szakállas, mackós testalkatú férfi. – Attila kisgyermek korában egy
allergiás megbetegedést követően lett asztmás, amely egyik pillanatról a
másikra jött, majd ugyanígy el is múlt. Ehhez persze orvosi segítségre
volt szükség, az injekcióval azonban csak azt érték el, hogy nem fulladt
meg, a betegséget nem tudták megszüntetni. Felkerestem a legjobb
doktorokat, de semmi jóval nem kecsegtettek. Megharagudtam a világra, és
nehezteltem Istenre is: „Miért nem engem büntetsz inkább? Miért a
fiamat?” – zakatolt bennem a kérdés. Végül úgy döntöttem, ha már senki
sem segít, más úton próbálkozom, de nem nézem tétlenül gyermekem
szenvedését. Akkoriban Zadar környékén praktizált Jugoszlávia
leghíresebb természetgyógyásza, aki bioenergiával gyógyított. A háza
előtt, az utcán aludtak akár egy hétig is az emberek, míg bejuthattak
hozzá, ráadásul nagyon sok pénz kellett volna a „kezelésre”.
Úgy
gondoltam, ő is csak olyan hús-vér ember, mint én, kettőnk között
legfeljebb az a különbség, hogy ő tudja, hogyan kell csinálni, én pedig
még nem. Beiratkoztam hát egy tanfolyamra, ahol megtanultam az ingázást,
és a szellemvilággal való kapcsolatteremtést. Eléggé szkeptikusan
fogadtam ezeket a dolgokat, ezért én lepődtem meg a legjobban, mikor
kiderült, hogy tényleg működik. Azt nem tudtam, hogy ki vagy mi
működteti, de működött. Van egy veszélyes elmélet ezekben a körökben –
már sokakat hamis biztonságba ringatott és tévútra terelt -, amely
szerint Istenhez sok út vezet, ahogyan a hegycsúcsra is sok úton lehet
felmenni. Ma már tudom, hogy csak egyetlen út van, amely valóban
Istenhez vezet.
Gyorsan
haladtam az új tudományban és messzire eljutottam. Amikor a
kommunikáció magasabb szintjére léptem, megkérdeztem, hogy kivel is
állok kapcsolatban. "Istennel." „És a Biblia?” – tudakoltam. „Ó azt te
már régen túlhaladtad” – jött a válasz. Végül elhittem, hogy Istennel
van kapcsolatom, mert jöttek a gyógyulások. Megnyugodva, ebben a szent
meggyőződésben tettem tovább a dolgom. Nagyon sok gyógyulásnak voltam a
tanúja, de sok más helyzetben is hasznosítottam a megszerzett tudást és
természetfölötti módon kapott információkat. Egy emberről majdnem
mindent megtudhattam, megmondtam az embereknek a betegségüket, és annak
okát, hol lehet vizet találni, hol kell az utat átfúrni, a tenyeremből
érzékelhető energiasugarak léptek ki… Nem büszkélkedni akarok, hiszen
mindez súlyos bűn volt – de ezek tények.
Ám
mindenekelőtt engem a fiam egészsége érdekelt. Érthetetlen volt
számomra, hogy míg a praktikáim következtében más emberek tartósan
meggyógyultak, addig nála csak átmeneti eredményt értem el, újból és
újból visszaesett. Ezért rendre új módszerekre, technikákra
kényszerültem, így vezetett az ördög alattomosan egyre beljebb és
beljebb a fehér mágia területén. Egy átvirrasztott éjszakán valami
háromszor körbeforgatott a hokedlin, amin ültem – rémületes érzés volt –
és átléptem a mágusi szintre. Kaptam egy kulcsot, egy varázsigét. Ha
csak erre gondoltam, már meg is gyógyult a beteg, anélkül, hogy
találkoztunk volna, akár levél útján vagy telefonon keresztül.
Csapdában
A
fekete leves ezután jött. Háromévnyi praktizálás után lett világossá
Pali számára, hogy pontosan mi is történik – amikor az ördög
bemutatkozott. Azt mondták „odaátról”, hogy mivel nagy anyagi
áldozatokkal járt eddig ez a szolgálat, és semmi sem térült meg, a mágus
megérdemli, hogy végre pénzt keressen. Ehhez a fekete mágia területére
kell lépnie, vagyis rontást hoznia az emberekre. Jön valaki, és
megfizeti őt azért, hogy tegyen egy rontást, majd jön a másik, ő meg
azért fizet, hogy levegye. Így duplán kerül majd pénz a zsebébe. Ekkor
hangzott el a cikk elején olvasható párbeszéd. A mágus elérte a hazug
világ határát. A továbblépéshez már tudatosan vállalnia kellett a
kapcsolatot. A férfi először nem akarta elhinni, gondolta, biztosan
véletlenül került az „információs körbe”. De néhány nap múlva, amikor
újra felvette a kapcsolatot a természetfölöttivel, a kijelentést
megerősítették a túlsó oldalról. Ahányszor „megnyomta a csengőt”, vagyis
kereste a kapcsolatot „Istennel”, az ördög jelentkezett, és megmondta,
hogy hiába is próbálkozik, ezután mindig ő fog jelentkezni. Már nincs
értelme a titkolózásnak – nyílt kártyákkal játszik. Túl sokat invesztált
belé – közölte még -, és nem fogja elengedni. Fizetnie kell mindazért,
amit eddig elvett sátán javaiból. Ha enged, véget ér a gyötrés, ha nem,
meghal.
Pali
nem állt kötélnek:” szörnyen frusztrált és becsapott állapotban voltam,
rettenetesen átvertek. Ez is erőt adott a dacos ellenálláshoz” –
mondta. Ezután egy szörnyű időszak következett, ami pokoli halállal
végződött volna, ha ki nem menti Isten.
-
Azt akkor már tudtam, hogy az ördög létezik, és azt is, hogy hová fogok
kerülni. De létezik-e Isten? Egy szörnyű belső támadás idején, a földön
fekve, szenvedve, sikoltozva így kiáltottam: „Isten, nem tudom, hogy
létezel-e, vagy sem, és számomra van-e mentség, vagy sem – de ha van,
akkor ments ki!” Arra kértem Istent, ha van számomra mentség, akkor
ragadjon meg, és tegyen félreérthetetlen szituációba, ahol lehetetlen a
tévedés. Nem akartam még egyszer tévútra kerülni.
Nemsokára
látogatóba érkezett a sógorom, aki Budapesten dolgozott a Műszaki
Egyetemen. Feltette a klasszikus kérdést: „na sógor, hogy vagy?” Mire
én: „Utazom.” „Hová?” – érdeklődött gyanútlanul. „Arra a másvilágra.”
„Miért, beteg vagy?” „Nincs semmi bajom, csak elkevertem a dolgokat, és
az ördögtől kijelentést kaptam, hogy végem van. Ha esetleg hallasz
valamit Istennel kapcsolatban, akkor telefonálj.” A hatás drámai volt, a
sógor a hallottakon ledöbbenve csak hebegett-habogott, hogy ő műszaki
ember, ezekhez a dolgokhoz semmi érzéke sincs. Forduljak a papokhoz –
javasolta. „A papokhoz?” – nevettem fel kínomban. – „Elmentem, de
majdnem én tanítottam őket ingázni, meg hogy egyáltalán elhiggyék, van
szellemvilág. Rá kellett jönnöm, a templomokban nincs számomra
segítség.”
A békesség ideje
Kis
idő elteltével már csörgött is a telefon, s mondja a sógor, hogy Billy
Graham, ismert amerikai evangélista Budapestre érkezik, ha úgy gondolom,
menjünk. Az utolsó pénzünkön felutaztunk, és a stadionban, a prédikáció
után ki is mentünk megtérni. A feleségemet megérintette Isten, de én
valahogy nem éreztem semmit. A sógor sajnálkozott a kudarcon, majd
eszébe jutott, hogy az egyetem kollégiumában, ahol megszálltunk, van
néhány fiatal, akik Jézusról beszélnek, és néha összejönnek imádkozni.
Nem örültem különösebben a lehetőségnek, mert mit kaphatok én a „rangsor
alján” levő, „egyszerű” hívőktől, ha a „beavatott” papok sem tudtak
segíteni? – gondoltam magamban. Némi vívódás után mégis úgy döntöttem,
veszíteni valóm nincs, hát felmentem hozzájuk.
-
Az egyetemisták között volt néhány hívő. Fiatal emberek, nagy részük
néhány hetes, hónapos keresztény volt, az egy évemmel még én voltam
közöttünk a „rangidős” – idézi fel a tizenkét évvel ezelőtt történteket
G. Tamás, gyülekezeti presbiter. – És akkor a mágus belépett a szobába.
Szörnyen zavaros tekintettel, össze-vissza beszélt, időnként a saját
szavába vágva. A mondottakat nem is nagyon lehetett érteni. Ilyet még
nem láttam. Gondoltam, most szabadulhatott a Lipótmezőről, valami
Seduxen injekció kellene neki, mert borzasztó állapotban van. De ő egyre
csak hajtogatta, hogy az ördög megöli őt és a pokolra fog kerülni, ha
nem segít valaki rajta. Ennyit lehetett kihámozni az egészből.
Kinyitottuk hát a Bibliát, és felolvastuk az okkultizmust tiltó igéket,
mint például a Mózes ötödik könyvének 18. fejezetéből ezt:
„Mikor
te bemész arra a földre, amelyet az Úr a te Istened ád néked: ne tanulj
cselekedni azoknak a népeknek utálatosságai szerint. Ne találtassék te
közötted, aki az ő fiát vagy lányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se
igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngősöktől
tudakozó, se titok-fejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki
ezeket műveli, és ez ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te
Istened te előled. Tökéletes légy az Úrral, a te Isteneddel. Mert ezek a
nemzetek, akiket te elűzesz, igézőkre és jövendőmondókra hallgatnak, de
tenéked nem engedett ilyet az Úr, a te Istened.” (5Mózes 18, 9-14.
Versek)
Palira
nézve láttam, hogy leesett állal, falfehéren, kigúvadt szemekkel ül a
széken, és mered a semmibe. Nem lehetett tudni, egyáltalán él-e? Majd
megkérdeztük: meg akar-e térni? Mire azonnal feléledt, és igent
mondott.
-
Amikor felolvasták az igéket, ezek belém hatoltak, s úgy éreztem magam,
mintha ott állnék Isten ítélőszéke előtt, és a halálos ítéletemet
olvasnák föl – éli át Pali újra azokat a súlyos perceket. – Eddig
halványan reménykedtem abban, hátha nincs Isten, de most világos lett
számomra, hogy Ő van. Az Igék alapján megtudtam azt is, mekkora bűnt
követtem el. Akkor borított el a legnagyobb sötétség, mert éreztem, hogy
vége. Most tényleg vége. Nemcsak az egyik, de a másik oldalon is. Ekkor
azonban Tamás folytatta: „de ha …” és beszélt Jézus Krisztusról, arról,
hogy Ő a Megváltó, a Szabadító. Beszélt a bűnbocsánatról, a
megtérésről, hogy ezeket az okkult dolgokat elhagyva és megbánva, van
mentség a számomra. Még sincs hát vége!- éledt fel bennem a remény.
Belekezdtünk a megtérés imájába, és leszállt Isten ereje.
-
A második szónál Pali leesett a földre és annyira zokogott, hogy nem
tudtuk tovább folytatni az imát – emlékezik tovább G. Tamás. – Ott
feküdt, rázkódott a földön, patakokban folyt a könnye, s egy szó sem
jött ki a száján. Négyen voltunk a szobában, s mindannyian próbáltuk
megőrizni a méltóságunkat, hogy tovább tudjunk szolgálni, de Isten
irgalmassága annyira kiáradt, hogy nem tudtunk mást tenni, mint sírni.
Sírdogáltunk ott a szobában, a földön zokogó Pali körül négyen. Amikor a
sírás kissé alábbhagyott, folytattuk az imát, majd megint sírtunk, és
így telt el egy jó félóra, amíg a néhány mondatos imát befejeztük. Majd
az elgyöngült férfit leültettük egy székre, körülálltuk, rátettük a
kezünket és imádkoztunk érte. Megtörtük az ördög hatalmát fölötte,
kinyilvánítottuk Jézus Krisztus győzelmét, és kértük a Bárány vérét az
életére. A Szent Lélek ereje mindvégig érzékelhető módon jelen volt.
Majd Pali fölállt, és közölte, hogy indulnak vissza, neki még 500
kilométert kell vezetni hazáig. S ugyanazzal az imbolygó-részeg
járással, zavaros tekintettel kiment a szobából. Mi egymásra néztünk, és
még azt sem tudtuk elgondolni, hogy a kijáratig eltalál, nemhogy beül
az autóba és levezet egy ekkora távot. Nyugtalankodtunk, mi lesz vele
ezután? Hogyan fogja hallani Isten Igéjét? Hogyan fog megszabadulni a
fogságból és a régi életétől?
Nos,
fél év múlva megkaptuk a választ. Ez az ember újra belépett a szobába,
de a különbséget nem lehet leírni: a szemei tiszták, a tekintete derűs, a
járása normális, érthetően beszél. „Jöttem megkeresztelkedni!” –
jelentette be. Isten csodája ő, bizonyság amellett, hogy Isten szuverén
módon képes megtartani az embert. Isten akart segíteni, és megtalálta a
módját. Láthattuk, hogy nem a tulajdon jámborságunkkal, hitünkkel
műveltük ezt. Persze, kellett ő is hozzá, hogy keresse az Urat, és
kiáltson, sikoltson Hozzá, szükséges volt, hogy mi merjük bátran az Igét
elétárni, merjünk imádkozni érte. De nem mi, nem egy felekezet, nem
bölcs beszéd tartotta őt meg – egyedül Isten.
-
Amikor eljöttem, csak annyit tudtam, Isten megérintett. Ebben azonban
bizonyos voltam. – veszi vissza a beszélgetés fonalát H. Pál. –
Hazajutva azonnal beszüntettem a kommunikációt a szellemvilággal. Persze
az ördög nem hagyta abba a támadást csak azért, mert átmentem a
sötétségből a világosságra, de már nem volt hatalma felettem. Előbb a
bizonytalanság kísértett: „itt vagyok most egyedül, mi lesz ezután?” –
gondoltam, és nem mertem közeledni az Úrhoz. Nagy volt bennem még a
tudatlanság, nem ismertem az Igét, és féltem is, hogy megint elrontom.
Majd az ördög azzal jött, hogy valóban meg vannak bocsátva a bűneim?
Bennem meg az volt: „Hát, talán. Remélem. Végül is már jobban alszom.”
Egy hónap elteltével azonban, épp a buszon utazva az Úr szólt hozzám:
„igen, meg vannak bocsátva a bűneid.” Olyan öröm töltött el, hogy
majdnem táncra perdültem, elkezdtem nevetni. Csak néztek az útitársak:
„mi történhetett ezzel az emberrel?” De nem érdekelt. TUDTAM, hogy meg
vannak bocsátva a bűneim.
Később
azokon a réseken támadott a gonosz, ahol bűn volt még az életemben.
Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy olyan embereket küldött hozzám, akik
által megfelelő táplálékot kaptam, és egyértelmű válaszokat, így a rések
száma egyre csökkent. Ilyen volt például a cigi: megtérésem után is
dohányoztam, három dobozzal szívtam el naponta. Tudtam én, hogy nem jól
van így, hogy ez bűn – de nem volt erőm abbahagyni. Telefonon beszéltem
erről egy hívő testvéremmel, aki azt tanácsolta: „Semmi gond, szívd
tovább nyugodtan. Ha megtörténik a víz- és Szent Szellem keresztség,
utána ellene tudsz majd állni, és le tudod győzni, ha te is akarod.” És
pontosan így történt.
Hálás
vagyok a fiam gyógyulásáért is. Valamivel megtérésem után rohant ki
Attila a szobájából, hogy fullad, és nem találja a sprayt – azt a
sprayt, ami gyors segítség volt a szükséghelyzetekben, megkönnyítette a
légzést -, most mi legyen? Hirtelen eszembe jutott, hogy Jézus neve
előtt meghajlik minden térd, s az Ő nevére a démonoknak távozniuk kell.
Elfogott ugyan a kételkedés is, de az idő sürgetett, így hát a fiú
homlokára tettem a kezem, s azt mondtam: „Gonosz asztma, elhagyod őt
Jézus nevében!” Megdöbbenve láttuk, hogy a fiam újból rendesen veszi a
levegőt. Később, ha jött a roham, ő maga is ezt tette, és mára nyugodtan
mondhatom, hogy az asztmarohamok gyakorlatilag megszűntek, orvosi
kezelésre azóta sem volt szükség. Amit nem tudtam elérni mágiával,
bioenergiával, azt az Úr megtette, amikor Őt választottam. Jézus
hatalmát, szeretetét és a csodákat látva a fiam, majd a lányom is
megtért és bemerítkeztek – hála Istennek. S bármi történik, tudom, hogy
meg is fogja tartani őket az Úr.
Visszavágó az ördögnek
A
házaspár tíz évvel ezelőtt felpakolta két gyermekét, és mint menekült
átjött Magyarországra. Most pedig az Úr arra indította őket, hogy
menjenek vissza Isten kegyelmének üzenetével abba az országba, ahol
szétszakított családok, gyűlölet, szegénység, romok és pusztulás van, s
ahol arat a félelem, az okkultizmus és a szellemi sötétség.
-
Ott van a rokonság, barátok, szomszédok – sorolja Pál, aki már az első
missziós út tanulságaival érkezett vissza. – Kértem Istent: „ragadd ki
őket!” És egyre nőtt a vágy a szívünkben, hogy menjünk. Nem tudunk mást
vinni, mint Isten szeretetét és Igéjét, de egyedül ez tudja őket
megszabadítani. Engem is ez mentett meg. Már ezen az úton az Úr
bizonyságot tett arról, hogy ez az akarata: tízen tértek meg. Nemsokára
újból menni fogunk, mert éhesek az Igére az ottaniak, vágynak a
vízkeresztségre is.
Kedves
élményem a többi között egy házaspár, akiknél betegségük miatt korábban
ingáztam. Amikor találkoztunk, rákérdeztek, hogy csinálom-e még?
Kiderült, az ágyuk azóta is úgy áll, ahogy akkor kijelöltem, és azóta is
egészségesek. Bizonyságot tettem az Úrról, és az ötórás beszélgetést
követően megtértek. Mondtam nekik, ezen túl oda teszik az ágyukat, ahová
jól esik – ezután ennek nincs már semmi jelentősége.
A
megtértek között van egy régi barátom, aki valamivel előbb kezdte az
okkult tudományokkal való foglalkozást, de ő más területet választott:
agykontrollt és meditációt. Megtérésem után – ezelőtt tizenkét évvel –
elmentem hozzá, hogy a szabadulásról beszéljek neki. Elmondtam a
történetemet, hogy milyen szörnyű állapotba kerültem. „Azért eshetett
meg, mert túl gyorsan haladtál. Mondtam akkor neked, de nem hallgattál
rám, s ez lett az eredménye. Én lassabban megyek, velem nem fordulhat
elő hasonló.” – válaszolta. „Lehet, hogy te csak húsz kilométeres
sebességgel haladsz, én meg kétszázzal robogtam el melletted.
Lehagytalak, és az út végén belezuhantam a szakadékba. – válaszoltam. –
De engem Isten kimentett, és most visszajöttem, hogy figyelmeztesselek:
ha ezen az úton mégy tovább, csak idő kérdése, és te is lezuhansz az út
végén a mélybe. Állj meg! Fordulj Jézushoz, Ő meg tud szabadítani
téged.” Felpattanva kiáltotta: „Megtiltom, hogy ezt a nevet még egyszer
kimondd a házamban!” – A kapcsolatunk akkor megszakadt.
Most
elmentem hozzá, és láttam, hogy ugyanolyan állapotban van, mint én
voltam annak idején. Megkérdeztem: „hogy vagy?” Ő felállt – nagydarab,
izmos fiatalember – és magára mutatva válaszolta: ”Látod, egészségesnek
látszom. De belül halott vagyok. Ha két nappal később jössz, lehet, hogy
már nem találkozhattunk volna.” Az állapota semmi jóval nem
kecsegtetett: nem tudott aludni, gyötrés alatt volt már egy ideje. Olyan
nyomás alá került, hogy már belefáradt a védekezésbe. Emlékezett rá,
hogy Jézusról beszéltem, meg a keresztről, ezért a szekrényükről egy
szörnyű állapotában letépte a lambériát, keresztet készített belőle, és
magára fektette, hátha így el tud aludni. Amikor rájött, hogy ennek
nincs eredménye, egyetlen kiutat látott csak, az öngyilkosságot.
Akkor
jöttünk mi, s ő – a feleségével és még egy jelen levő hölggyel együtt –
néhány perces beszélgetés után befogadta Jézus Krisztust. Mondtam, a
fegyvert már leteheti, ne a saját erejét használja, hiszen eddig sem ért
vele semmit. Mostantól Jézus Krisztus az ő megmentője és szabadítója,
és ettől a pillanattól Ő az, aki védelmezi, gondját viseli. Ő Isten Fia,
aki legyőzte sátánt és minden seregét, és most ott ül az Atya Isten
jobbján dicsőségben. Övé minden hatalom mennyen, földön és föld alatt.
Mivel befogadta Őt, már Isten gyermekeként nyugodtan támaszkodhat Rá.
Majd beszéltünk a további teendőkről, a víz- és Szent Szellem
keresztségről, amire szükség van ahhoz, hogy ellene tudjon állni az
ördögnek. Sőt, így tud felkészülni – ha eljön az ideje – a visszavágóra
is az ördöggel szemben. Arra, hogy elmondja: nem vezet sok út Istenhez.
Egyetlen kiút van, csak egyetlen egy: Jézus! Csodálatos volt másnap
látni, ahogy az az összetört ember megváltozott. A gyötrés nagymértékben
csökkent, újra tudott aludni is – és tele volt millió kérdéssel. „Ne
akarj most te annyira rohanni, lassíts. Menjünk csak sorban.” –
nyugtattam.
Nagy
az az erő, a levegőbeli hatalmasság ereje, ami levitt engem, a
barátomat, és még sokakat abba a mélységbe – összegzi Pali.- Ám dicsőség
az Úr Jézusnak, hogy Ő a legsötétebb mélységből, a legszorítóbb
csapdából is meg tud szabadítani. Számára nincs lehetetlen, nincs
megoldhatatlan probléma. Ő az ÚT, amely kivezet a legsötétebb helyzetből
is. S ezt az örömhírt vinnünk kell a nyomorúságban, fogságban levőknek.
És átsegíteni őket a sötétség hatalmából Isten országába. A halálból az
örök életre.
Egy keresztény újságban jelent meg, évekkel ezelőtt – igaz történet.
Papírra vetette: Orbánné K. Anikó
http://www.mindenlehetseges.hu/egy_magus_halala/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése