A keniták, a gibbeoniták, az edomiták, a kazárok, stb.
Már
a bemutató sorokban szeretnénk leszögezni, hogy az Isten
Gyülekezeteinek nem célja sem Júda házának, sem az őket kitévő valós
zsidóságnak a támadása vagy becsmérlése. A zsidókat majdani
testvéreinknek tartjuk, ahogyan egész Izrael házát, az olajfát, amelybe
beoltattunk, hogy részesei lehessünk a nekik megadott ígéreteknek.
Nemcsak tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy Izrael háza és Júda háza
hamarosan megtér, majd egyesülni fog az eljövendő Messiás uralma alatt,
Aki egybegyűjti és helyreállítja őket hazájukban, de - csaknem egyedül -
erőteljesen hirdetjük is ezt az igazságot az egész világ előtt.
Ugyanakkor, az igazság keresőiként és hirdetőiként nem söpörhetjük a
szőnyeg alá a Szentírás kényesebben hangzó üzeneteit, már csak azért
sem, mert ezek csupán a világias "politikai korrektség" szemszögéből
kényesek – amire őszintén szólva nem adunk. Ez az írássorozat tehát egy
kényes témával foglalkozik: azokkal a Jelenések könyvében
található szövegrészekkel, amelyek a magukat zsidóknak nevező, de hazug,
és a sátán gyülekezetéhez tartozó egyéneket említi meg (Jel. 2:9: 3:9). Az
igaz hívőknek az egyház két történelmi korszakában is szembe
kellett/kell nézniük egy láthatóan erős és befolyásos érdekcsoporttal,
akik nem zsidók, csak annak mondják magukat, hatalommal bírnak, s az
emberek legtöbbje tévesen el is hiszi, hogy ők zsidók, holott valójában
nem is azok! Olyan elemekről van szó, akik bár nem részei Júdának,
beékelődtek oda, és a zsidó név mögé rejtőzködve visszaélnek azzal.
Isten választottaiként ékeskednek, miközben elkötelezetten Sátánt
szolgálják! Mert Sátán zsinagógájához az ő hívei, szolgálói tartoznak,
akik az ő céljaiért küzdenek. Sátán ezen szolgái nem megtévesztettek,
hanem tudatos és megátalkodott megtévesztők, akik segítségére vannak
abban, hogy elhitethesse az egész világot (Jel. 12:9). Kikről van tehát szó?
Előszó a sorozathoz:
Júda,
illetve a zsidók történelmét egyszerűen lehetetlen úgy elemezni, hogy
ne kerüljünk igen gyorsan ingoványos talajra. A témát csak átfogóan és
elfogulatlanul lehet megközelíteni, arra hagyatkozva, hogy a Biblia
megmagyarázza önmagát. A Szentírás őszinte tanulmányozói számára nem
lehetnek "kényes kérdések", csak feltárandó igazságok, amelyek nem
véletlenül kerültek bele az Írásba. Két, sokak számára titokzatos
igerész a Jelenések 2:9 és 3:9 versei:
Jelenések 2:9 Tudom
a te dolgaidat és nyomorúságodat és szegénységedet (de gazdag vagy), és
azoknak káromkodását, a kik azt mondják, hogy ők zsidók, és nem azok,
hanem a Sátán zsinagógája.
Jelenések 3:9 Ímé én adok a Sátán zsinagógájából, azok közül, a kik zsidóknak mondják magukat és nem azok, hanem hazudnak;
A
fenti idézeteken sokan megütköznek, és vagy bele sem mennek a
magyarázatába, vagy letudják annyival, hogy ezeket a sorokat
szimbolikusan kell érteni. Hogy mit szimbolizál, azt már nem magyarázzák
meg. Mivel korunkat a "politikai korrektség" irányelve vezérli,
bizonyos dolgokat nem illik feszegetni, így számos bibliai témakör
szinte tabu témának számít. Az ilyen részeket általában vagy
elallegorizálják, vagy pedig egyszerűen a szőnyeg alá söprik, minden további
magyarázat nélkül. Tény az is viszont, hogy vannak olyan nyíltan
"antiszemita" körök, amelyek készégesen magyarázattal szolgálnak,
hirdetve, hogy az egész zsidóság egy ördögtől és Káintól származó
fajzat.
Mindettől függetlenül az idézet mégis ott van a Bibliában, és jobb, ha felismerjük, miről van valójában szó, mi a jelentősége, és miként érint bennünket.
Az idézet két alkalommal fordul elő, először a Jelenések 2 fejezetének verseiben, a szélesebb szövegkörnyezetben idézve:
Jelenések 2:8-11 8 "A szmirnai egyház angyalának ezt írd: Ezt mondja az első és utolsó, aki halott volt, de életre kelt: 9 Tudok szorongattatásodról, arról, hogy szegény vagy, de valójában mégis gazdag. Tudom, hogy gyaláznak, akik zsidónak vallják magukat, noha nem azok, hanem a sátán zsinagógája. 10 Ne
félj a rád váró szenvedésektől! A sátán néhányotokat fogságba vet, hogy
próbára tegyen benneteket. Megpróbáltatásotok tíz napig tart. Légy hű
mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját. 11 Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: A győztesen nem vesz erőt a második halál."
A
"gyaláznak" szó szerint: káromolnak, vagyis ezek a "zsidók" káromolják
Krisztust és a kereszténységet, és mivel Sátán általuk vet fogságba igaz
hívőket, így hatalommal bírnak. A "rád váró szenvedések" üldöztetést
érzékeltet, amit szintén hatalmukban áll véghez vinni. Majd ugyanez
megismétlődik a Jelenések 3 fejezetében is, ezúttal a filadelfiaiakhoz szóló üzenetben:
Jelenések 3:7-13 7 "A
filadelfiai egyház angyalának ezt írd: Ezt mondja a Szent, az Igaz,
akinél Dávid kulcsa van, aki ha valamit kinyit, senki be nem zárja, s ha
valamit bezár, senki ki nem nyitja: 8 Ismerem
tetteidet. Nézd, ajtót nyitottam előtted, senki nem tudja bezárni. Bár
nincs sok erőd, mégis megtartottad tanításomat, és nem tagadtad meg
nevemet. 9 Nézd,
hozok néhányat a sátán zsinagógájából, olyanokat, akik zsidónak mondják
magukat, noha nem azok, hanem hazugok. Kényszerítem őket, hogy
jöjjenek, boruljanak lábad elé, és tudják meg, hogy téged szerettelek. 10 Mivel
megtartottad a kitartásra vonatkozó tanításomat, én is megszabadítlak a
megpróbáltatás órájától, amely az egész világot éri, hogy próbára tegye
a föld lakóit. 11 Hamarosan eljövök. Ragaszkodjál ahhoz, amid van, hogy senki el ne vegye koszorúdat. 12 A
győztest oszloppá teszem Istenem templomában, és többé nem kerül ki
onnan. Ráírom Istenem nevét és Istenem városának nevét, az új
Jeruzsálemét, amely Istenemtől száll alá az égből, és az én új nevemet. 13 Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak."
A
szövegkörnyezet az egyháznak, pontosan annak hét gyülekezetének adott
üzenet, azon belül is a filadelfiai gyülekezethez szóló üzenet. A
gyülekezeteknek adott üzenetek közismerten többrétegűek, eredetileg a
kisázsiai gyülekezetekhez szólt, de egyetemesen szól minden egyéni
keresztényhez is, s emellett van egy progresszív, egymást követő
egyházkorszakokra vonatkozó aspektusa is. A filadelfiai gyülekezet az
utolsó előtti, és hozzávetőlegesen a korunkra, illetve a közeli jövőre
tehető ennek a gyülekezetnek a működése. A filadelfiai a
leghűségesebbnek mondható gyülekezet, amely kezében tartja Dávid kulcsát
(a helyreállítás igazságait).
A görögben a Ioudaiosz szó
szerepel, ami zsidót, azaz Jehúda törzséhez tartozó egyént jelent, s
ily módon nem lehet allegorikusan értelmezni. A szövegben tehát olyan
emberekről van szó, akik zsidóknak - Ioudaiosz-nak -, azaz Yehudim-nak
mondják magukat, de nem azok, hanem hazudnak, és valójában Sátán
zsinagógájába (gyülekezetébe) tartoznak. A Sátán zsinagógájához tartozók
tehát zsidóknak mondják magukat, de vajon miért éppen zsidóknak?
Itt
tehát Istent zsidókként követő, magukat az igazság képviselőinek
mutató, de sátáni meggyőződésű emberekről van szó. Amíg az isteni
vallást a zsidók képviselték, addig a sátán zsinagógája köztük rombolt,
majd a kereszténység eljövetelével az egyház lett az elsődleges célpont.
Láthatóan, sátán zsinagógája beépült az igaz egyházba is. Ez oknál
fogva egy erős konfliktus érzékelhető, az egyik oldalon azok állnak,
akiknek bár kicsiny erejük van önmagukban, de megtartják Jézus szavait,
és nem tagadják meg nevét. A másik oldalon pedig azok állnak, akik
zsidóknak mondják magukat, de sátán emberei, káromolják és üldözik
Krisztus követőit. A konfliktust tehát Jézus igéjének megtartása és a
nevéhez való hűség okozza, amit ezek az álzsidók hevesen elleneznek, és
erős hatalommal rendelkeznek a hívőket megpróbáltatni. Kivehetjük azt
is, hogy a filadelfiaiak felismerik és feltárják ezeknek a hevesen
támadó álzsidóknak a kilétét, és mindennek ellenére hűek maradnak
Istenhez. Éppen emiatt fogja majd Isten azt okozni, hogy leboruljanak az
igazak előtt, hiszen az igazak hűek maradtak az igéhez és Jézushoz az
álzsidók támadásainak közepette. Ezek után már csupán arra kell fényt
deríteni, hogy kik ezek az álzsidók, s miért éppen zsidóknak mondják
magukat.
Az általános
közfelfogás szerint a zsidóság egy homogén népet képez, s csupán egy
elenyésző számú "betért" keveredett közéjük, így aki zsidó, az tisztán
az. Ez nagyon távol áll a valóságtól, s ezt látni fogjuk az alábbiakban.
Júdában él egy nemzetidegen réteg, amely sátánt szolgálja, hatalma van a
földön, és a zsidó név mögé bújva rombolja az Isten igazságát. Ez a
konkoly, amely a búza között nő az aratásig (Mát. 13:25-30), az egyházban
is jelen van. A konkolyt az "ellenfél" ülteti be, és részben azonos a
sátán zsinagógájának tagjaival, amely együtt nő a búzával, amíg fel lesz
égetve Krisztus visszatérésekor. Lássuk, miként lettek zsidók.
I. A keniták, a gibbeoniták, az idumeiták és kazárok
Keniták
Nem
sokkal az izraeliták honfoglalását követően − tehát a korai bibliai
időktől kezdve −, Júda törzséhez csatlakozott egy rendkívül enigmatikus
népcsoport, a keniták. A keniták később a zsidóság részévé lettek, de
mindvégig megtartották sajátos szokásaikat, s egy teljesen külön kasztot
képviseltek Júdán belül. Számos elmélet született és terjeng róluk a
kutatók közt, gyakran keverve a tényeket erősen fikciós elemekkel és
konspirációs elméletekkel. A terjedelem miatt nem térhetünk ki
részletesen a különböző elméletekre, és inkább a tisztán bibliai
utalásokat tárjuk fel, véleményünk szerint azok önmagukban is elegek
ahhoz, hogy levonjuk a helyes következtetést.
Kik tulajdonképpen a keniták?
A
kenita megnevezés szó szerint káinitát jelent, azaz egy Káin nevű
személynek a leszármazottait jelöli. Az eredeti Káin neve a héber qanah szótőből
származik, aminek jelentése [pl. mesterséget] 'elsajátítani', vagy
[valamit] 'létrehozni'. Amikor Éva megszülte Káint, így szólt: "Nyertem (qanah) férfiat Jahovától." Magának a Káin névnek (héb. Qayin) a jelentése pedig kovács, vagy fémműves. A [Strong's # 6969] quwn szótő gyors mozdulatra utal, de ezzel a szóval fejezik ki, ha valaki zenébe fog (zenébe vág), kántál éssiralomban jajgat. A qeni arám nyelven szintén kovácsot jelent. Káin története és nemzetségtáblája az 1Mózes 4. fejezetben található meg, ahol néhány tömör sorban vázolva vannak a káiniták jellegzetességei is.
Történetesen
az özönvíz után feltűnő keniták nem csupán a nevükben hasonlítottak az
eredeti kenitákra, hanem életmódjuk és jellegzetességeik is szinte
teljesen azonosak voltak. Az özönvíz után kialakuló társadalmakban a
fémművesség rendkívül ritka és nagyrabecsült mesterség volt, olyannyira,
hogy a korai istenek közt számos fémművest (pl. Hephaestus) tartottak
számon. Az ilyen mesterembereknek mágikus erőt tulajdonítottak az ókor
hajnalán, és a közösségek annyira igyekeztek megtartani ezeket a
mestereket, hogy gyakran nyomorékká tették őket, ezáltal megakadályozva
azt, hogy elhagyják a törzset. A Critical Interprations of the Biblical Data pl. az alábbiakat írja a kenitákról:
A
keniták egy olyan klán volt, amely az izraeliták honfoglalása után Júda
törzsének déli területein telepedett meg, és ekkor a művészetek és ipar
területén fejlettebbek voltak a hébereknél, akik sok mindent tőlük
tanultak el. Dávid idejében a keniták végleg megtelepedtek Júda déli
területein (1Sám. 30:29, vö. 27:10). Mivel kovácsok
és kézműves mesteremberek voltak, még Isten Templomának felépítéséhez is
hozzájárultak. Ősük neve egy bizonyos Káin volt, de a Szentírásból nem
bizonyítható egyértelműen, hogy ő megegyezik-e Káinnal, Ábel
gyilkosával, annak ellenére sem, hogy az 1Mózes 4-ben megírt,
Káin fiaira utaló jellegzetességek (nomád életmód, fémművesség, zenei
képességeik, művészetek stb.) hajszálpontosan rájuk illettek.
Annyit
viszont egészen biztosra mondhatunk, hogy a keniták valóban egy
bizonyos Káin nevű személy leszármazottai voltak, s mi több, a
végidőkben is szerepet kapnak, erről ugyanis maga a Szentírás tesz
bizonyságot a Bálám próféciáiként ismert részben:
4Mózes 24:21-22 21 Azután meglátta a kenitákat, s rájuk ezt a mondást alkalmazta: "Szilárdan áll a házad Kain, sziklába épült a fészked, 22 Mégis Beoré lesz a fészek - mennyi időd van még, mikor hurcol fogságba Asszur?"
A
fenti próféciában említett keniták (káiniták) és az özönvíz előtt élő
káiniták teljesen megegyező jellemzői miatt természetesen vannak, akik
az eredeti Káinhoz vezetik vissza az itt említett kenitákat is. Mások
pedig eléggé felületesen a midianiták egyik alelemének tartják a
kenitákat. Való igaz, Mózes idejében a keniták már a midianitákkal
voltak asszociálva, viszont amíg a midianiták Ábrahám utódai voltak
Kéturah nevű feleségétől (1Móz. 25:4), addig a szóbanforgó,
Káintól származó kenitákról már említés van Ábrahám elhívásának
kezdetén, amikor természetesen Midián még meg sem született, nemhogy
nemzetté lett volna.
1Mózes 15:18-21 18 Azon
a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal és így szólt: "Utódaidnak
adom ezt a földet, Egyiptom patakjától egészen a nagy folyamig, az
Eufráteszig: 19 a kenitákat [kainíj] és kenizitákat, a kadmonitákat, 20 hetitákat, perizitákat és refaitákat, 21 az amoritákat, kánaániakat, girgasitákat és jebuzitákat."
Az 1Mózes 10 fejezete
felsorolja az összes ma élő nemzet családfáját, de furcsa módon ott a
kenitákról nincs említés. A fenti idézetből láthatóan Ábrahám idejében a
kánaáni, refaita törzsekkel vannak asszociálva, de ez a vándor
életmódjuk miatt nem jelenti azt, hogy testvérnépek voltak. A
refaitákkal való kapcsolatuk viszont egy árulkodó kulcs, mivel a második
nefilim berontás a kánaáni nemzetek közt történt meg, s mint tudjuk,
Sátán általuk kívánta megakadályozni azt, hogy a választott nép az
Ígéret földjére települhessen. Az, hogy később, Mózes idejében Midiánnal
voltak asszociálva, csakis azon okból történhetett, mert a keniták
vándorszokásuk szerint más népek közé telepedtek – ebben az esetben
Midiánba. Egyetlen közvetett utalás a 4Mózes 12:1-ben található, miszerint Mózes felesége (a kenita Jetró lánya (Bír. 1:16)) kusita (héb. kúshí azaz
Kús leszármazottja volt). Ez alapján a keniták kapcsolatban lehettek a
kúsitákkal is, de kérdéses, hogy milyen módon, hiszen megvan a
lehetősége annak is, hogy ahogyan a midianitákhoz (majd később Júdához)
csatlakoztak, úgy korábban a kúsiták között is élhettek.
A
keniták furcsa módon a jahvista vallást (illetve kultuszt) gyakorolták,
vagyis Azt nevezték Istenüknek, Aki később Izrael Isteneként
nyilvánította ki magát. Mélyen megvetették a földművelést, és soha nem
is foglalkoztak azzal. Ez a jellemvonásuk pedig az özönvíz előtti
Káinnal és annak utódaival hozza őket kapcsolatba, akik, mivel átok
alatt álltak a földművelést illetően, inkább örökre felhagytak azzal, és
a szórakoztatásban, zenében, továbbá a fémművességben – és
nyilvánvalóan a vallással – keresték megélhetésüket:
1Mózes 4:12 Ha a földet műveled, nem adja többé neked termőerejét. Bujdosó és kóborló leszel a földön.
A
Káinra kimondott átok szerint, ő és utódai vándorló (kóborló), nomád
életmódra lettek ítélve. Az özönvíz utáni keniták pedig történetesen
szintén egy olyan nomád népséget képeztek, amely soha nem szűnt meg
igazán vándornépként (kóborlókként, hazátlanul) élni, és akik
jellegzetesen megvetették az állandó hazával, otthonnal és termőfölddel
rendelkező embereket. Mások közt éltek, de soha nem illeszkedtek be,
soha nem váltak az adott nemzet részévé, és a maguk társadalmi
törvényeit soha nem hagyták el. Habár ezzel az életmóddal csakis a mások
által felépített társadalmakban lelhettek megélhetést, mégsem váltak a
befogadó ország részévé, és nem is éreztek elkötelezettséget sem
aziránt. Soha nem foglalkoztak földműveléssel, helyette inkább mások
munkájából és verejtékéből gyarapodtak. Mondanunk sem kell, mivel a
keniták (káiniták) ennyire megvetették a földművelést, s a már felsorolt
további jellemzők miatt is, igen nehéz az ellen érvelni, hogy
semmiképpen nincsenek kapcsolatban a gyilkos és kiátkozott Káinnal. Már
csak azért is, mert egyetlen Káin nevű személyt sem találhatunk az 1Mózes 10 fejezetének nemzetségtábláiban, ahol pedig minden Noétól
származó nemzet pátriárkája fel van sorolva. Mivel a káiniták ilyen,
másokra szinte egyáltalán nem jellemző életmódot éltek, így ezek egyféle
azonosító jegyek is, amelyekre érdemes alaposabban kitérni.
A káinita árulkodó azonosító jelek:
Bár maga Káin még épített városokat, ennek ellenére otthonában is "üldözöttként" élt. Az 1Mózes 4:20 vers
pedig rámutat, hogy Káin egy Jabal nevű leszármazottja a sátras
életmódot folytatók ősapja, testvére pedig a zenészek és fémművesek
ősapja volt:
1Mózes 4:17-22 17 Kain megismerte feleségét, az fogant, és Hénochot szülte. Várost épített, és azt fiáról Hénochnak nevezte. 18 Hénoch fia Irád lett. Irád fia Mechujael, Mechujael fia Metusael, Metusael fia pedig Lámech. 19 Lámech két feleséget vett. Az egyiknek Ada volt a neve, a másiké Cilla. 20 Ada a világra hozta Jabalt; ő lett az ősatyja azoknak, akik sátrakban laknak nyájaikkal. 21 Testvérét Jubalnak hívták, ő lett az ősatyja azoknak, akik gitáron és fuvolán játszanak. 22 Cilla Tubalkainnak adott életet; ő az őse a bronz- és vaskovácsoknak. Tubalkain húga Naama volt.
Természetesen,
amikor a Bibliában átok került egy ősapára, az az utódaira is kihat. A
Biblia gyakran nevez meg földterületeket az ott lakók után, de − nem
véletlenül − soha nem találkozunk olyan területtel, amely Káin vagy
leszámazottai után lenne megnevezve. Nem találhatunk ilyet, mert az
adott átok folytán a káiniták mindig mások földjén éltek, idegenekként.
Amikor Isten megkérdezte Káint, "hol van Ábel, a testvéred"? Káin azt válaszolta: "Nem tudom. Talán bizony őrzője vagyok a testvéremnek?" (1Móz. 4:9-10). Az őrző a héber shamar [#8104]
fordítása, jelentése: ügyelni, pásztorolni, oltalmazni, stb.
Olyasvalami, amit egy testvérnek alapvető kötelessége lenne megtenni, ám
Káin nem érezte ezt testvére iránt. Káin lényegében azt mondta, nem
vergődök vele, semmi közöm hozzá. Amennyiben Káin Sátán magja volt, s
így csupán anyai ágon testvére Ábelnek, megérthető a kijelentése. Aki
nem érzi, hogy ügyelnie kell testvérére, az azért nem érzi, mert nem
szereti őt, mert nem tartja magáénak. Ha szerette volna, nem gyilkolta
volna meg! Vesztét okozni a jónak, mert tudja, a rosszhoz tartozik,
végülis ez váltotta ki a gyilkosságot! Káinita jegyként vehető tehát ez a
jó iránt érzett kegyetlen, nemtörődöm hozzáállás, az elkülönültség, és
természetesen a gyors hazugság. Káin ugyanis hazudott Istennek, amikor
azt mondta: nem tudja, hol van testvére, akit nem sokkal azelőtt
meggyilkolt.
Genun/Jubal és a zene imádata
Azt
láttuk, hogy a Szentírásban Jubal (jelentése: örömteli zene,
kapcsolatban van a Jubileum szóval) volt a zenészek ősapja. Egy, az Ádám
és Éva élettörténetét lejegyző apokrifban további érdekes információkat
találhatunk a káinitákkal kapcsolatban, amint vázolja, hogy a káiniták
miként próbálták elcsábítani zenével, tánccal és tarka ruháikkal Seth
utódait. Itt Jubál a Genun (a káin, mint cím egy változata) névvel van
említve:
II. Ádám és Éva élete 20:2-14 2 Ez
a Genun volt, akibe Sátán bement még gyerekkorában; és ő készítette a
hangzatos harsonákat és trombitákat, és a húros hangszereket,
cimbalmokat és citerákat és lantokat és hárfákat és furulyákat, és
azokon játszott a nap minden órájában. 3 És amikor játszai kezdett rajtuk, Sátán megszállta azokat, és szívet megrendítő, gyönyörű és édes hangokat árasztottak ki. 4 Ezután
csoportot csoport után szervezett, hogy játsszanak azokon; s amikor
játszottak, Káin gyermekeiből nagy tetszést váltott ki, akik
felperzselődtek maguk között a bűnökre, és égtek attól, mint a tűz; mert
Sátán hozta szívüket lángba egymás iránt, és felszította köztük a
vágyakat .... 11 De
ez a Genun olyan csoportokat szervezett, akik játszottak a dudákon és
minden más korábban felsorolt hangszeren, a Szent Hegy lábánál; és ezt
azért tették, hogy Seth gyermekei, akik a Szent Hegyen laktak,
hallhassák azt ... 14 És
Káin gyermekei, akik ezeket tették, gyönyörűséges ruhákban ragyogtak,
összegyűltek a hegy lábánál ékesen, dudákkal és tarka ruhákban,
lóversenyeket rendeztek és mindenféle utálatosságot követtek el.
Tudjuk, hogy Sátán egykori dicsőségében a mennyei imádat vezetője ("karmestere") volt, az Ezékiel 28:13 verse
pedig rámutat, hogy a zene ajándéka és zenei hangszerek a bensejébe
lettek teremtve, létéhez tartozott. Sátán szó szerint képes volt zenét
árasztani önmagából, tisztában volt a zene hipnotikus rendkívüli
erejével, hatásával, és elbukása után mindezt gonosz célokra fordította.
Tény,
hogy az özönvíz után megjelenő keniták egy olyan, csak egyedül rájuk
jellemző, elkülönült életformát képviseltek, amit csupán Káin utódainak
életformájával lehet összehasonlítani. Számos ókori forrás tesz említést
az ilyen vándorló kovács, kézműves törzsekről, sőt az arabok még ma is
számon tartanak ilyen vándortörzseket, akire ők aszleib névvel
utalnak. Amint azt többször is kihangsúlyoztuk, ezeknek a kenita vándor
törzseknek sajátos jellemzői, illetve jegyei voltak: nomád életmódot
folytattak, sátorokban laktak, a kereskedelmi karavánutakon vándorolva
kerestek ideiglenes munkákat, emellett nagyon értettek a
szórakoztatáshoz, jó zenészek voltak, az asszonyaik pedig jóslással és
mágiával egészítették ki a férfiak bevételét. Egy korai, Káinnak
nevezett kenita törzs tagjai tetoválást (azonosító jegyet) viseltek
magukon, és halálos kötelességüknek tartották a megölt tagjaik miatti
bosszúállást (vö. 1Móz. 4:24),
s emiatt természetesen sokan magától következően az eredeti Káinnal
asszociálják őket. Számos eredetkutató a cigányságot is a keniták egy
ágazatának véli, éppen a jellemzően sajátos életmód és szokások miatt.
Érdekes még az, hogy az arabok közt élő szleib elemek életmódja megegyezik a cigányságéval.
Ezek
után nem véletlen, hogy egyre több kutató az eredeti Káin utódait látja
a kenitákban, különösen annak fényében, amit később a zsidók közé, majd
az egyházba beférkőzve tettek. A fentiek logikus magyarázatot adnak a
keniták e sátáni világban kivívott sajátosan "méltányos" helyzetére is. Mindemellett
felvetődik két lényeges kérdés: egyrészt az elérhető bibliai
információk alapján lehetetlen bebizonyítani azt, hogy nevüket az után
az eredeti Káin után kapták, aki megölte testvérét, Ábelt. Másrészt
pedig kérdéses az is, hogy miként élhették túl a vízözönt? Ehhez ugyanis
vagy meg kell tagadnunk az egyetemes vízözön tanát (amit mi nem
teszünk), vagy pedig elfogadható magyarázatot kell adnunk arra, hogy
miként került Káin családfájából valaki a bárkába. Mivel ezen a
területen nem hivatkozhatunk hiteles forrásokra, így a megfelelő
bizonyítékok hiányában Isten Gyülekezeteinek nincs határozott
álláspontja arról, hogy Káin utódai miként élték túl a vízözönt, vagy
egyáltalán túlélték-e. Megalapozottan tartjuk viszont azt, hogy az
özönvíz után élő, Káinról elnevezett keniták életmódja, szokásai és
jellegzetességei megegyeznek az eredeti káinitákéval, és kapcsolatban is
vannak egymással. Valljuk azt is, hogy ezek a káiniták beékelődve az
igaz vallásba, azt belülről rombolták, ami szintén a gonosz, Sátántól
való Káinnal hozza őket kapcsolatba. E témakörrel kapcsolatban további
fontos rálátást nyújt a Sátán magjai című írás.
A földművelés kizárva, bujdosó (héb. nuwa [#5128] menekülő, állandóan vándorló,
beilleszkedni nem akaró, erre képtelen), öntörvénykező életmód, egy
erős üldözöttség (üldözési mánia) érzésével párosítva, mind a keniták
jelei, ami párosul a zenei adottságokkal, és az aziránti túlzott
elfogultsággal. A zene és szórakoztatás nemcsak megélhetést biztosít,
hanem az igazak elcsábításának egyik módszerét is jelenti. És itt nem
csupán a vándorzenészekre kell gondolni, hanem azokra, akik a
szórakoztató (film, zene) ipart a kezükben tartják és irányítják. Akik
többsége korántsem mellékesen zsidónak mondja magát, de mindenben a
keniták azonosítójeleit viselik.
Miután
amennyire lehetett, behatároltuk a misztikus keniták származását,
térjünk rá arra, hogy miért is volt ennyire fontos utánanézni
eredetüknek és szokásaiknak. Azért, mert mint látni fogjuk, Káin
leszármazottai, a keniták Izrael, majd Júda vallási életének
meghatározóivá váltak, sőt később az egyházba is beépültek.
A keniták beépülnek Izraelbe
A
bibliai lexikonok összefoglalásai szerint tudjuk, hogy a keniták az
i.e. 13. és i.e. 9. századok közt az Arabah-nak elnevezett területen (a
Galileai-tenger és az Aqaba-öböl közt fekvő völgy) vándoroltak. Nevüket
egy Káin után kapták, az Ószövetségben több utalást találhatunk rájuk.
Vándorlásaik alatt éltek Kush földjén, majd a kánaániak, amalekiták, s
végül Izrael területén is, ahol egy idő után Júda törzsébe szívódtak
fel. A bírák idejében egy kenita asszony, Jáel ölte meg a támadó kánaáni
seregek vezérét. A keniták szigorúan megtartották nomád életmódjukat
hosszú idővel a Júdába való beépülésük után is, amit a rekhabiták
klánjának története is bizonyít. A rekhabiták harcoltak Jehu oldalán az
Omri dinasztia és a Baál vallás követői ellen, ami pozitív tettnek
tűnik.
Mózes meglehetősen soknevű apósa, Jetró/Reuel/Hobab/Raguel (s ha minden igaz, a Káin címet is viselte) egy Midiánban élő kenita volt:
Bírák 1:16 Mózes apósának, a kenita Hobabnak
fiai fölmentek a Pálmák városából Júda fiaival Júda pusztájáig, amely a
Negeben, Árád lejtőjénél terül el, és letelepedtek az amalekiták
körében.
Bírák 4:11 A
kenita Héber elvált Kain törzsétől és Hobabnak, Mózes apósának fiaitól,
és a Szaannaim tölgy mellett ütötte fel sátrát, nem messze Kedestől.
A
Szeptuaginta verzió azt érzékelteti, hogy Mózes apósa a Káin nevet is
viselte, a Jethro és Hobab nevek mellett, ami szintén megerősíti, hogy a
Káin név egyféle titulus volt a keniták közt, és vezetőjüket e címmel
illették. Jetró Midián papja volt, s a keniták ekkor már jó ideje papi
funkcióban szolgáltak a midianiták között. Sokak véleménye szerint a 2Mózes 18:12 azt
bizonyítja, ő vezette rá Mózest és Áront JHVH Isten imádatára. Való
igaz, JHVH egy kenita istenség volt (Kánaánban ismert volt egy bizonyos
JHVH kultusz), és sokak szerint a keniták vezették rá Izraelt Mózesen
keresztül Jahveh vagy Jahova imádatára. Egyes kutatók véleménye szerint
Káinnak az 1Mózesben vázolt
geneológiája kenita orális tradíciókra épült. Láthatóan, már puszta
jelenlétük is értelmezési ellentéteket okoz, ami nem lehet egészen
véletlen.
Jetróval
kezdődően, a keniták igen mélyen befolyásolták az izraeliták közéletét.
Jetró amikor látta, hogy Mózest mennyire leterhelte az
igazságszolgáltatás, azzal állt elő, hogy ossza meg ezt a munkát, és
létrejött a szanhedrin a maga 70+2 tagjával! Többek véleménye az is,
hogy mivel a Biblia leírásai szerint Jetró asszisztált Mózes mellett a
szanhedrin (törvényszék) létrehozatalában, ezért az ókori izraelita
igazságszolgáltatás legalábbis részben a kenitáktól származott. A
szanhedrin a földet uraló szellemi fejedelemségek mintájára lett
megalkotva (a hetven + két fő, ((vö.
5Móz. 32:8-9) és lásd még
Az elohim, vagy Isteni Tanács című írást). Az eredeti szanhedrin létrejöttével a két próféta, Eldád és Medád jelképezte a "két Jahovát"
(4Móz. 11:24-29).
Nelson’s Bible Dictionary továbbá
rámutat, hogy a kenita szó kovácsot jelent, és hozzáfűzi, hogy a jelek
szerint a keniták segítettek Áronnak az aranyborjú megöntésében a nagy
eleséskor, míg Mózes a hegyen tartózkodott, hogy átvegye Isten
parancsolatait.
Mint
láttuk, a keniták már Ábrahám idejében is Kánaán földjén éltek, így el
lehet mondani, hogy nem a "legjobb társaságban", hiszen ezeket a
környező népeket később Izraelnek teljesen ki kellett irtani (ennek
pontos okait
A Nefilim és a Démonok című
írás tárja fel). Mégis, Izrael a honfoglaláskor nemcsak nem pusztította
el a kenitákat, de szinte bennfentes baráti viszonnyal voltak irántuk.
A már korábban idézett 4Mózes 24:21-22 versek Bálámnak a végidőkre vonatkozó próféciáit tartalmazzák, ahol bizonyos népek sorsa van megjövendölve: "Szilárdan áll a házad Kain, sziklába épült a fészked, Mégis Beoré lesz a fészek - mennyi időd van még, mikor hurcol fogságba Asszur?"
A
prófécia szerint a káiniták bár szilárd helyre fészkelték magukat (a
szikla az szelah, Izrael sziklája) a végidőkben leomlik erejük, és a
fenevad fogságba viszi őket. De hová és hogyan fészkelték be magukat a
keniták? Miután az izraeliták elfoglalták Arád városát, azt
később a kenitáknak adták, amit pedig maradandóan el kellett volna
pusztítaniuk.
Bírák 1:16 A Kéninek (héb. qeyníj, vagyis a kenita), Mózes sógorának a fiai is elmentek a pálmák városából Júda fiaival a Júda pusztájába, amely a Délvidéken van, Arádnál, és ott telepedtek le a néppel együtt.
Arád Júda területéhez tartozott, s ez a terület a kenitáké lett. Arád városának neve történetesen bujdosót, menekültet jelent, ahogyan Káin és utódai is vagabondok voltak.
Izraelben valóban szükség volt a gyakorlott fémművesekre a sátorszentély építésekor, vagy akár a rézkígyók öntésekor (4Móz. 21:8-9), de ugyanakkor Isten megadta a képességeket ezekhez a mesterségekhez az izraelitáknak is (2Móz. 31:2-4), nem volt nélkülözhetetlen a keniták közreműködése.
Hosszú
évszázadokkal Ábrahám után, Saul idejében a keniták még mindig Izrael
területén éltek, sőt, meglehetősen baráti viszonyban velük, mert Saul
figyelmeztette őket a veszélyre:
1 Sámuel 15:5-6 5 Amikor Amálék városáig hatolt Saul, lesbe állt a folyó völgyében. 6 De
a kenitáknak ezt üzente Saul: Menjetek el innen, távozzatok el az
amálékiak közül, hogy titeket is ki ne irtsalak velük együtt, mert ti
szeretettel bántatok Izráel fiaival, amikor kijöttek Egyiptomból. Erre
eltávoztak a keniták az amálékiak közül.
A
keniták igen jelentős eleme az amalekiták közt élt Saul idejében, aki
megkímélte őket a veszedelemtől. A keniták Saul által említett "jósága"
koránt sem volt teljesen önzetlen, hiszen ők életmódjuknál fogva más
nemzeteken függöttek, nem volt saját hazájuk, saját földjük, így
hazafias érzelmeik sem; ha magukért nem tették, másokért harcolni még
kevésbé volt ínyükre, és egyszerűen a nyertesek oldalára állltak. Amikor
Izrael felülkerekedett a kánaáni népeken, akkor a fennmaradásuk érdekét
szolgálta a velük való jó viszony, de számukra mindegy volt, mely
győzteshez csatolják magukat. Így az izraeliták iránti "jóság" inkább az
önfenntartási ösztön működése volt, mintsem valós, mélyről jövő
érzelem.
Egy másik bibliai
szövegrész, amely rámutat arra, hogy a keniták megvetették lábukat
Júdában, és láthatóvá teszi, mely területeken éltek ekkor már Dávid
idejében:
1Sámuel 30:26-31 26 Amikor
megérkezett Dávid Ciklágba, küldött a zsákmányból Júda véneinek, az ő
barátainak, ezzel az üzenettel: Nektek szóló ajándék ez JHVH
ellenségeinek a zsákmányából. 27 Küldött a Bételben, Rámót-Negebben és Jattírban lakóknak, 28 az Aróérban, Szifmótban és Estemóában lakóknak, 29 a Rákálban, a jerahmeéliek városaiban és a keniták városaiban lakóknak, 30 a Hormában, Bór-Ásánban és Atákban lakóknak, 31 a Hebrónban és mindazokon a helyeken lakóknak, ahol megfordult Dávid az embereivel.
Az
itt felsorolt helységek Júda délebbi vidékein voltak megtalálhatók,
pontosan azon a területen, ahol, mint már láttuk, korábban helyet kaptak
a keniták, tehát maradandóan e területhez kötődtek.
1Krónikák 2:55 A Jabécban lakó írástudók nemzetségei voltak a tirátiak, a simátiak és a szúkátiak. Ezek voltak a kéniek, akik Hammattól, Bét-Rékáb apjától származtak (Újfordítású).
1Krónikák 2:55 A szofriták nemzetsége, akik Jábecben laknak, a tireatiták, a simeatiták és a szuchatiták. Ezek a keniták, akik Hamatból jöttek, tőlük származik Recháb házanépe (Katolikus fordítás).
A rövid terjedelem ellenére ez az idézet nagyon sokatmondó és fontos számunkra, időnként felelevenítjük az írásban. A Krónikák könyvét
mai formájában Júda babiloni fogsága után írták meg, s itt rámutatást
látunk arra a tényre, hogy a rekhabiták (a keniták egy nemzetsége) az
írástudók, a szoferim kasztját képezték. Azt tudjuk, Krisztus
hogyan viszonyult az írástudókhoz és farizeusokhoz, akiket egyébként
mindig egyszerre említett, amivel rámutatott kapcsolatukra.
A keniták beékelik magukat Izrael vallási életének vezetésébe
Természetesen
egy dolog Izrael területén élni, egy másik dolog Izrael nemzetébe
felszívódni, de a keniták esete rendkívül különös. Ők nem kívántak sem
letelepedni igazán, sem Izrael részévé lenni, de kívánták a választott
nép vallási életének irámyítását, és a velejáró magasztos állapotot!
A fentebb idézett 1Krónika 2:55 említést tesz a Júda törzsébe beolvadt rekhábiták elődjéről, aki Hammán, a kenita volt.
Ne fussunk át felületesen az idézeten, hasznos elemezni és
emlékezetünkbe vésni a kiemelt részeket, amelyek elárulnak néhány fontos
dolgot: a rekhábiták egy kenita klán volt, nem izraelita, nem zsidó.
Ennek ellenére, ezek a kasztba tömörült keniták tettek az írástudók
(szoferim), s ezzel Izrael, majd később Júda egyik legbefolyásosabb
rétegévé lettek. Amikor tehát az írástudókról (vagy törvénytudókról)
beszélünk, az nem csupán az írásokat kezelő, másoló egyénekre utal,
hanem arra a nagyrészt kenita eredetű kasztra, amely mintegy
"szakmaként" kisajátította magának az írások kezelését! Ezt véssük
emlékezetünkbe, mert amikor Jézus oly gyakran megrótta az írástudókat,
akkor erre az elkülönült kenita kasztra, és az őket vakon követő
zsidókra utalt. Ugyancsak ehhez szervezethez szól az egész Máté 23. fejezete, ahol Krisztus rendkívül kemény és fenyegető szavait a következő mondatok foglalják legjobban össze:
Máté 23:13 "Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni."
A
fenti sorok egyértelműen rámutatnak arra, hogy a törvénytudók és
farizeusok nem jutnak be Isten országába, sőt tanításaik kizárják azokat
is, akik hallgatnak rájuk, mert azt gondolják: ők képviselik az
igazságot. Nem magával az írástudással volt baj, hiszen Krisztus maga
ígérte, hogy küld híveinek bölcseket, írástudókat, stb. (Mát. 23:34),
hanem ezzel a hamis, a Szentírást kiforgató renddel, akiket a
köznyelvben írás- vagy törvénytudóknak neveztek. A keniták már Mózessel
kezdődően egy olyan befolyásos csoportot képeztek, akik gyakran
előterjesztettek bizonyos gyakorlatokat az Isten imádatát illetően,
később pedig már Mózes székébe ültették magukat (Mát. 23:2), ahol elvetve Isten parancsolatait, emberi törvényekkel terhelték a népet. A Krónikák könyvét
a zsidók fogságbamenetele után írták meg, tehát erre az időre a keniták
már szinte teljesen kisajátították az írások kezelését, ami később azok
értelmezésére is kihatott. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a
keniták már a midianiták közt is papi szolgálatot végeztek, s ha ezt
párosítjuk azzal, hogy Izraelben is gyorsan beépültek a vallási életbe,
ez bizonyos aspirációról árulkodik. Röviden szólva, bárhol is éltek, az
adott helyen a vallási élet irányítói és meghatározói lettek, ami az
igazság elferdítéséhez és az Isten országából való kirekesztéshez vezet.
Nem véletlenül épültek be az igaz vallásba, és tévedés lenne azt hinni,
hogy csupán az Ószövetség ideje alatt voltak erre képesek, és a
kereszténységre nem voltak hatással. Lehet-e a tudatlan véletlenek
halmaza egy ilyen szisztematikus és világméretű megtévesztés, vagy
inkább alantas és tudatos szándék rejlik mögötte? A következtetést nem
nehéz levonni a rekhabiták történetéből.
A
legismertebb kenita klán, a rekhábiták, ősi nomád kenita
hagyományaikhoz ragaszkodva továbbra is sátrakban laktak, amire Jeremiás
is rámutat (Jer. 35:6-10, vö. 1Móz. 4:20). A
rekhabitákról egy különös, első látásra pozitívnak tűnő bibliai
történetet olvashatunk: Isten utasította Jeremiás prófétát, hogy hívja
össze Rekháb házanépének tagjait, a templom egy helységébe (Jer. 35:1-2), ahol borral kellett kínálnia őket:
Jeremiás 35:5-10 5 Aztán borral telt kancsókat és poharakat tettem a rechabiták nemzetségének tagjai elé és felszólítottam őket: Igyatok bort! 6 Ők
azonban így válaszoltak: "Nem iszunk bort, mert ősatyánk, Rechab fia,
Jonadab ezt a parancsot hagyta ránk: Sohase igyatok bort, sem ti, sem
fiaitok; 7 ne
építsetek házat, ne vessetek, szőlőt ne telepítsetek és ne is
birtokoljatok; inkább lakjatok sátrakban egész életetekben, hogy soká
élhessetek azon a földön, amelyen idegenként éltek. 8 S
mi hűségesen megtartjuk Jonadab ősatyánknak, Rechab fiának parancsát;
valóban nem iszunk bort, sem mi, sem asszonyaink, sem fiaink, sem
lányaink. 9 Nem építünk lakóházakat; nincs sem szőlőnk, sem szántóföldünk, 10 hanem sátrakban lakunk. Szót fogadunk Jonadab ősatyánk parancsainak, pontosan úgy, ahogy meghagyta nekünk.
A
rechabiták nem ittak bort egy, az ősapjuknak adott ígéret folytán, amit
bizony kitartó hűséggel követtek, ahogyan kenita szokás szerint házakat
sem építettek és nem műveltek földet sem, szintén annak az ígéretnek a
részeként. Lényegében tehát azt a vándor életformát élték, amit Káin
utódai (1Móz. 4:20), de ezúttal már
Izrael földjén voltak idegenek! A történet jóval több, mint egy érdekes
bibliai történet, mert egy fontos leckét nyújt. Isten panaszt emelt
Izreal ellen, és a keniták példájával hivatkozott Izrael hűtlenségére (Jer. 35:12-17). Ugyanakkor
a történet úgy képletesen, mint szószerint is választ ad arra, hogy
miként kerülhettek a kenita rekhábiták Isten házába:
Jeremiás 35:14 Jonadabnak,
Rechab fiának azt a parancsát, hogy ne igyanak bort, pontosan
megtartják utódai; ősatyjuk parancsának engedelmeskedve valóban mind a
mai napig nem isznak bort; ti azonban nem engedelmeskedtek nekem, noha
olyan fáradhatatlanul, olyan kitartóan beszéltem hozzátok.
Itt
Isten szándéka korántsem annyira a rekhábiták dicsérete, mint inkább az
izraeliták megrovása volt, azáltal, hogy rámutat a rekhábiták atyjuk
parancsolatait komolyan vevő hűségére, az Isten iránt annyira engedetlen
Izraellel szemben (lásd a 15. verset).
Jeremiás 35:18-19 18 Akkor
Jeremiás ezt mondta a rechabiták nemzetségének: "Ezt mondja a Seregek
Ura, Izrael Istene: Mivel engedelmeskedtetek Jonadab ősatyátok
parancsának, megtartottátok minden rendeletét és megtettetek mindent,
amit meghagyott nektek, 19 ezért ezt mondja a Seregek Ura, Izrael Istene: Jonadab, Rechab fia soha nem lesz híjával olyan férfi utódoknak, aki színem előtt áll minden időben."
A
szokásoknak, amit a keniták az atyjuknak adott ígéretek részeként
megtartottak, semmi közük nem volt Isten igaz parancsolataihoz, viszont
példamutató volt az iránta való elkötelezett hűségük. A fenti idézet
szintén egy különösen fontos rész, ugyanis Isten Izrael
megszégyenítésének érdekében ígéretet tett arra, hogy ezek közül a
keniták közül mindig lesz olyan, aki állni fog előtte minden időben, így
nem csupán testi Izralben, hanem később az Isten egyházában is. Más
szóval, mindenkor Isten színe előtt fog állni ez a bizonyos kenita
ágazat, Isten népe közé vegyülve. Jeremiásnak nem véletlenül kellett a
rekhabitákat az Isten templomának egy helységébe vinnie, s ott bort
eléjük adnia! A templom képletesen az egyházat is jelenti, léven az az
Isten szellemi temploma (1Kor. 6:19; 2Kor. 6:16),
ahol tehát szintén jelen van ez az elem, amely nem vesz bort magához.
Milyen bort szolgálnak fel az egyházban? A Újszövetség borát, ami
Krisztus testének részévé tesz bennünket, de aki azt szándékosan nem
veszi magához, annak nincs része Krisztusban, illetve az örök életben (vö. Ján. 6:53-54).
Bár a rekhábiták e szokásukkal hűek maradhatnak káinita ősapjukhoz, de
idegenek maradnak az örök életet adó szövetségtől. Isten tehát beengedte
a szent helyre ezeket az elemeket, ahogyan a Jelenések is így fogalmaz: "Adok a sátán zsinagógájából" (Jel. 3:9). A választottak, az igazak annak ellenére is igazak maradnak, hogy Sátán és hívei belülről, közöttük tevékenykednek!
Érdekes a rekhabita név jelentése is: a rakab [Strong's
#7392] szótő valaminek a meglovaglására utal (úgy valamilyen állatot
meglovagolni, mint valamin utazni). A rekhabiták csakugyan "ráültek",
"meglovagolták" és "utaztak" az igaz rendszeren, a maguk céljaiért.
Feltétlenül meg kell jegyezni, a rekhabiták bortól való tartózkodásának
semmi köze nem volt a nazír eskühöz, mint azt számos értelmező véli a
fentebb elhangzott valós okok ellenére.
Mivel az 1Krónika 2:55 később
íródott meg, mint a Jeremiás által lejegyzett esemény, így a rekhabita
írástudók minden bizonnyal azután nyerhettek igazán befolyást, miután
Isten "behívta" őket a házába. Ez magyarázatot adhat arra is, hogy miért
éppen attól az időtől kezdődően indult hanyatlásnak az igaz vallás.
A
keniták egy szinte fanatikus küldetésérzéssel épültek be az izraelita
közélet vezetésébe, és váltak az írástudók/törvénymagyarázók befolyásos
kasztjává. Az írástudók hatalma különösen a két testamentum közötti
időkben növekedett meg, aminek folyamatát egy külön fejezetben
tárgyaljuk meg.
Az arádi templom és a párhuzamos vallásrend
A bibliai Arád városa a modern időkben került feltárásra, egy Jack Campbell nevű régész vezetésével. Az
ásatások során egy hatalmas templomot is feltártak, ami rendkívüli
módon hasonlított a Salamon által felépített templomra. Ez első látásra
egy odaadó vallásosságra utal, viszont határozottan megszegték vele a
templomi imádattal kapcsolatos parancsolatokat. Isten ugyanis a
jeruzsálemi templom felépítése után a templomhoz kötötte az imádatot és a
szertartásokat, itt kellett megjelennie Izrael férfi tagjainak évente
három alkalommal.
Az árulkodó jelek
szerint, úgy hatszáz esztendő elteltével az Arádban megtelepedett
keniták utódai felállítottak egy párhuzamos vallásrendszert, mellőzve
Isten parancsolatait a Jeruzsálemben fekvő, centralizált
istentisztelettel kapcsolatban. Ugyanakkor tény, hogy az izraeliták
megtűrték ezt, szintén a törvényük ellenére. Később az ország
kettészakadásakor Jeroboam, Izrael királya ezt a példát követte, amikor
Izrael-szerte felállította a bálványokat, nehogy népe Jeruzsálembe
menjen, és visszapártoljon Júda mellé (1Kir. 12:26-30). A
keniták tehát a farizeusi judaizmus kialakulását megelőzően, eképpen
osztották meg a vallási egységet. Remélhetően a kutatások további
érdekességeket fognak feltárni az arádi templomimádattal kapcsolatban.
A Gibbeoniták és a Nefilim kapcsolat
Egy a témához szorosan fűződő, rendkívül érdekes és tanulságos történet a
Józsué 9.
fejezetében olvasható. Izrael honfoglalásakor a kánaáni törzsek
szövetségre léptek egymással, abban a reményben, hogy együttesen képesek
lesznek megakadályozni Izrael betelepedését a Szentföldre
(Józs. 9:1-2). A Nefilim és a Démonok című
írás részletesen bemutatja, hogy a kánaáni törzsek a bukott angyalok és
Kánaán fiainak a keveredéséből létrejött nefilim, vagy óriások
nemzetségei voltak. Ezek a kánaáni törzsek a hettiták, periziták,
amoriták, jebuziták, stb.
,
(1Móz. 15:19-20) és
az amoriták egyik alága a gibbeoniták nemzetsége volt. A többet ésszel,
mint erővel elve alapján a kánaáni gibbeoniták nem csatlakoztak a
törzsszövetséghez, ehelyett inkább cselhez folyamodtak: úgy adták elő magukat
az izraeliták előtt, mint egy messzi földről jött vándornép, akik
békében és szövetségben kívánnak élni Izraellel, sőt, szolgálni kívánnak
nekik
(Józs. 9:3)! Izrael elkövette azt a nagy hibát, hogy nem kérték ki JHVH akaratát a dologgal kapcsolatban, és békére kötelezték magukat, amit egy JHVH nevére adott esküvel erősítettek meg
(Józs. 9:14-15,19). Amikor
kiderült a gibbeonitákról, hogy valójában egy kánaáni népelem, az
izraelitákat kötötte az adott eskü, és nem bántalmazhatták őket. A
kényszerhelyzetnél fogva egy olyan megoldást választottak, ami később
szintén visszaütött rájuk, ugyanis megátkozták a gibbeonitákat, de
aképpen, hogy azok állandó szerepet kaptak a templomi szolgálatban
(Józs. 920-24). Hogy
Isten mennyire komolyan vette a nevéhez kötött esküt, mi sem mutatja
jobban, hogy amikor Saul ki akarta irtani a gibbeonitákat, nem tehette
meg, sőt saját gyermekei pusztultak el emiatt a terve miatt
(2Sámuel 21:2-9). A Gibbeon név közeli rokonságban van azzal a
gibbor névvel, amellyel az özönvíz előtti
Nefilim, illetve az óriások híres-neves hőseire
(gibbórim) utalt
a Szentírás, és ezzel Izraelbe egy olyan nefilim vérvonallal
kapcsolatos elem került, ami a templomi szolgálatban segédkezett!
A
gibbeoniták maradandóan a templom körül szolgáltak, bár csakis úgy,
mint vízhordók, favágók és egyéb kétkezi szolgálók. Amikor a Józsué könyvét újrajegyezték (Ezdrás idejében a babiloni fogság után), a gibbeoniták még mindig jelen voltak a templomi szolgálatban (Józs. 9:27) s ez így is maradt, végig a templomi periódusban. Az 1Krónika 9:22versből láthatóan a templom őrzésének szolgálatát is ők végezték.
Babilonból
– az elhurcoltak számához viszonyítva – aránylag kevés zsidó (zsidó,
levita és benjáminita) tért vissza, mindössze
negyvenkétezer-háromszázhatvan fő (Ezdr. 2:64). Köztük voltak olyanok, akik nem tudták bizonyítani izraelita származásukat (Ezdr. 2:59-62), emellett a hazatérő zsidók közt még mindig jelen voltak a gibbeonita templomszolgák (és a keniták) leszármazottai a nethinim (Ezdr. 2:43,58; 7:7,24; 8:17,20; Nehem. 3:7; 10:28; 11:21). A hazatérők közt hétezer-háromszázharminchét idegen volt számontartva (Ezdr. 2:65), ami arányokban nézve nem kis szám. A holt-tengeri tekercsek közt szintén található olyan irat, ami listázza a netinim-et (4Q340).
Ebből
a durván ötvenezer emberből alakult aztán ki annak a Judeának a
lakossága, amit az átlagember a zsidók nemzeteként ismer. A legtöbb
emberben fel sem merül a kérdés, hogy mi történt azzal a további három
millió zsidóval, akik a fogságba mentek, de nem tértek vissza Ezdrás és
Nehemiás alatt, hanem továbbra is Babilóniában maradtak? Ez a kérdés
fontos, mert legtöbben csupán a judeai, majd az onnan szétszóródott és
erősen keveredett zsidóságot tartják az igaz Júdának, sőt az egész
Izrael házának.
Az Edomiták
Az
Ezdrással és Nehemiással visszatérő zsidók aránylag kis népelemének
gyors szaporodása eredményezte azt a zsidóságot, amely Júdeát lakta
Krisztus és az apostolok idejében. Nem igazán közismert, de jól
dokumentált történelmi tény, hogy a Makkabeusok ideje alatt a János
Hyrcanus (i.e. 135-105) által vezetett zsidók uralma alá került egy
jelentősebb edomita népelem, amely ekkor egészében felvette a zsidók
vallását, szokásait, és ily módon bekeveredett a zsidóságba. Josephus
pontos leírást nyújt erről a zsidó-edomita keveredésről.
Hyrcanus
bevette az idumaeai Dóra és Marissza városait és alattvalóivá tette az
összes idumeait [edomitát], azonban megengedte nekik, hogy azon a
területen maradjanak, abban az esetben, ha körülmetélik nemiszervüket,
és felveszik a zsidók törvényeit; és ők annyira kívántak megmaradni
elődeik földjén, hogy alávetették magukat a körülmetélésnek és a többi zsidó életszabályoknak ... hogy mindezek után nem mássá, mint zsidókká váltak." [Josephus, Antiquities of the Jews: Book XIII. Könyv. 9. fej.]
Ezt
a történelmi tényt számos további zsidó leírás is megerősíti. (lásd.
Antiq. XIV. könyv. viii. fej. 1.rész.; XV. könyv, vii. fej. 9. rész; A
zsidók háborúi, II. könyv, iii. fej. 1. rész; IV. könyv, iv. fej. 5.
rész). A modern Encyclopaedia Brittannica (11.kiadás), 14. köt. 210. old. "Hyrcanus" címszava alatt pl. ez áll:
János
Hyrcanus, zsidó főpap i.e. 135-től i.e. 105-ig. ... lerohanta
Szamáriát, és behatolt Idumaeá-ba, amit teljesen elfoglalt, és az ott lakókat arra kényszerítette, hogy körülmetélkedjenek és felvegyék a zsidó hitet... (kiemelés hozzáadva)
Ammonius, a nyelvész megerősíti Josephus idumeaiakról írt szavait egy i.sz. 129-ben írt írásában:
"A
zsidók [jahuditák], azok természetüknél és kezdettől fogva zsidók
voltak, amíg az idumeaiak nem voltak zsidók az eredetükre nézve, hanem
egy főníciai és szír keverék; de miután a zsidók leigázták őket és
véghezvitték rajtuk a körülmetélést, velük egy nemzetté váltak,
ugyanazon törvényeknek engedelmeskedtek, így zsidóknak nevezik őket is."
Dio pedig az alábbiakat írta Júdeáról és a zsidókról:
Azt az országot Júdeának nevezik, a népét zsidóknak; s ezt a nevet viselik azok a más népekből hozzájuk csatlakozott elemek is, amelyek felvették az ő vallásukat(Dio, XXXVI. könyv. p. 37. old.).
Hyrcanus János idejében (az i.e. második század végén) ... az edomiták a zsidó nép részévé váltak. (Encyclopaedia Judaica "EDOM" cómszó alatt (Jerusalem, Israel: Encyclopaedia Judaica Company, 1971) Vol. 6. kötet 378. old.)
A [nem izraelita] edomiták beleolvadtak a zsidó nemzetbe ... "EDOM, IDUMEA", The Jewish Encyclopedia "EDOM, IDUMEA" címszó alatt (New York & London: Funk and Wagnalls Company, 1904, V. kötet, 41. old).
Onnantól kezdődően [az edomiták] a zsidó nép részévé váltak, Heródes [Júdea királya] pl. az ő leszármazottjuk volt. The New Standard Jewish Encyclopedia"EDOM (Idumea)" címszó alatt, (Garden City, NY: Doubleday & Company, Inc., 1977) p. 589. old.).
Innentől aztán [az edomiták] nem mássá, mint zsidókká lettek. Flavius Josephus, The Antiquities of the Jews (Grand Rapids, MI: Dregel Publications, 1960) XIII. Könyv, IX. fejezet, 279. old. 1. vers.
Antigónusz
pedig, aki Heródes ádáz ellensége volt, "fél-zsidónak" nevezte
Heródest, aki köztudottan egy ilyen, nemzedékekkel azelőtt betért
idumeai prozelita családból származott (XV. könyv xv. 2. rész). A tények
tehát tények, és a zsidók között a mai napig nincs teljes egyetértés a
betértek állapotát illetően, illetve azzal kapcsolatban, hogy ki
fogadható el "valóban betértnek", vagyis teljesen zsidónak a judaizmus
elvei szerint. A Biblia idevágó elvárásaival egy alábbi fejezet
foglalkozik majd.
Mint láttuk,
Hyrcanus, aki leigázta az edomitákat, kötelezővé tette azok számára a
körülmetélkedést és a zsidó szokások felvételét. Ez természetesen a
gyakorlatban azt jelenti, hogy az idumeiak a judaizmus akkori
változatába és hagyományaiba oltódtak be, nem pedig az eredeti, Mózes
által lefektetett vallásrendbe, amitől maguk a zsidók is eltértek már
ebben az időben. A lényeg azonban az, hogy zsidóvá lett egy nagyobb,
idegen népelem.
Térjünk csak ki az
Ézsautól származó edomiták etnikai felépítésére is. Ézsau, Jákob
testvére szemita fehér ember volt, aki viszont hettita és hivvita
(kánaáni törzsek, Kánaán fiától Het-től, Hivvi-től (héb. Kheyt és Hivvíy, lásd. 1Móz. 10:15,17), és egyéb kánaáni és ismaelita asszonyokat vett el feleségül – szüleinek nem kis szomorúságára és elégedetlenségére (1Móz. 26:34-35; 36:2-3). Ézsaunak tehát öt fél-kánaáni fia volt, s az ő egyik unokája volt a hírhedt és megátalkodott Amálek (1Móz. 36:12) is,
akinek utódai Izrael legádázabb ellenségeivé váltak. Amálek Ézsaú
fiának, Elifáznak és az ő kánaáni ágyasának, Támnának volt a gyermeke.
Maga Támna a horiták közül való aszony volt (1Móz. 36:20-22), a
horiták pedig a refaim (a nefilimek egyik ága) törzsek egyikeként volt
számontartva, akiket Ézsau utódai pusztítottak ki Szeír földjéről, s
ahová aztán maguk telepedtek be, keveredve a maradék horitákkal (v.ö. 1Móz. 14:6; 5Mózes 2:12,20,22).
Az
idumeiak tehát Ézsautól származtak, akiket a kreolabb bőrszín és sötét
haj jellemzett, s a velük való keveredés tovább hozzájárult a júdeai
zsidók etnikai karakterisztikájának kialakulásához, amit már a korábbi
zsidó/kánaáni keveredés is befolyásolt. Ez az oka annak, hogy bár a
zsidók eredetileg egy szemita/fehér nép, mégis nagyon gyakori köztük a
kreol bőrszín, a sötétebb hajszín, és az egyéb khámita jegyek. Ézsaut a
Biblia a megátalkodottak és kárhozottak prototípusaként említi (Róm. 9:11-18).
A kazárok
A
felsorolás semmiképpen nem lenne teljes a kazárok említése nélkül,
hiszen ez a nép is jelentős mértékben hozzájárult a zsidóság etnikumának
lassú, de következetes átalakulásához. A kazár népet egy közép-ázsiai,
török népekből álló törzsszövetség tette ki, akik az i.sz. 7. és i.sz.
10. századok közt egy erőteljes birodalmat hoztak létre, erejük teljén
huszonhárom nép adózott nekik. Teljesen egyedinek mondható történelmi
tény, hogy i.sz. 740 körül Bulan kagán, és vele a kazár uralkodóréteg
felvette a zsidó vallást, és ezzel Kazária lényegében egy zsidó állammá
vált. Máig sokat vitatott kérdés, hogy pontosan milyen okok vezethették a
kazárokat a zsidó vallás felvételére, de bármi is legyen az oka, tény,
hogy e mellett a vallás mellett döntöttek. Egy későbbi, az Obadiah nevet
viselő kagán célul vette, hogy a judaizmust a kazár társadalom
egészének vallásáva tegye, emiatt talmudista tanítókat hívott
Babilóniából és Krimeából (ahol ekkortájt erős és szervezett talmudista
zsidó jelenlét volt). Obadiah zsinagógákat és iskolákat alapított, ahol a
talmudi judaizmust oktatták a köznépnek. Ez hatékony megoldásnak
bizonyult, és egyre többen tértek át a judaizmusra a köznépből is. A
kazár birodalom erősen kereskedelmi jellegű volt, ahol sok zsidó
kereskedő működött, s ahová sok zsidó menekült máshonnan az üldözések
elől. A nagy arab utazó, Ibn Maszudi a következőket írja egy i.sz.
954-ből származó beszámolójában:
"
A kazár főváros lakosai közt találhatók muszlimok, keresztények, zsidók
és pogányok. A király, az egész udvara, és a kazár törzs tagjai, mind a
zsidó vallást gyakorolják, ami országuk fő vallása. Haroun al-Rashid kalifa idejétől kezdődően sok zsidó telepedett a kazárok közé, akik
a muszlimok csaknem minden városából képviselve voltak, mások pedig
Bizáncból jöttek, innen az oknál fogva, mivel a bizánciak királya erősen
üldözte a zsidókat, s birodalmában rájuk akarta erőszakolni a
keresztény vallás felvételét."
Bár
Maszudi idejében a kazár bidodalom már felbomlóban volt, leírása
rálátást nyújt nemcsak arra, hogy a kazárok felvették a zsidó vallást,
hanem arra is, hogy hosszú időn át nagyszámú zsidó élt köztük, akik a
talmudista judaizmus elvei szerint elfogadták a kazárokat betért
zsidókként, így keveredtek is velük.
Meglehetősen
jól ismert az utolsó kazár király, József kagán, és a spanyolországi
Hasdai Ibn Shaprut közt folyt levelezés, amelyben egymást zsidóknak
tekintik, annak ellenére is, hogy a kazárok jól tudták, ők Gómer fiának,
Tógarmának voltak a leszármazottai (1Móz. 10:2).
Nem sokkal e levélváltás után a gyengülő kazár birodalmat egyre
hevesebb támadások érték az oroszok részéről, és a kazárok egyre nagyobb
területeket vesztettek el. Amikor i.sz. 1016-ban az oroszok
szövetkeztek a bizánciakkal, akkor ez a maradék kazár birodalom is
összeomlott. Az oroszok kegyetlenül elpusztították a kazárok városait,
amelynek lakosai vagy vállalták az erőszakos keresztséget, vagy
elmenekültek. A menekülők elsősorban a mai Lengyelország, Magyarország,
Litvánia és Latvia területén, vagy pedig a Krím-félszigeten
találtak menedéket, később pedig sokuk Németországba telepedett be. A
továbbiakban aztán más zsidó elemekkel keveredve lényegében beolvadtak
az európai zsidóságba. A Lengyelországban, Litvániában és
Krím-félszigeten élő (bár elsősorban karaita) zsidók közt a mai napig él
a kazár zsidók csagatáj nyelvjárása, ami a török nyelvek egy
dialektusa. A kelet-európai ortodox zsidók hagyományos fekete kaftánja
és prémes kucsmái szintén a kazárok viseletéből vált "zsidó" viseletté.
Vannak
bizonyos anti-judaista körök, akik az európai (vagy askenázi) zsidóság
egészét a kazárok leszármazottainak tartják, akiknek semmi közük a valós
zsidókhoz. Ez azonban mindenképpen túlzás, arányukat eleve lehetetlen
lenne számokban meghatározni; kétségtelen viszont, hogy a kazárok,
csatlakozva a korábban betért idegen népelemek hosszú sorához, jelentős
számban jelen vannak a mai zsidóságban, illetve talán korrektebb lenne
azt mondani, hogy a judaizmusnak nevezett vallás gyakorlói között.
A
kazárok sajátos módon uralták birodalmukat, ugyanis két "királyuk" volt
egyszerre: az első, a látszólagos király a bég volt, s bár ő ült a
trónon, a valós uralkodó király a kagán volt, aki a háttérből diktált a
bégnek.
Ez egy elgondolkodtató
jelenség, hiszen sátán zsinagógája szintén egy háttérhatalom, amely
vagy kezében tartja, vagy befolyásolja az uralkodókat. A híres
Rothschild bankárcsalád pl. az újkori történelem csaknem minden uralkodója
mögött ott állt, és mivel ők finanszírozták a háborúk többségét
(gyakran mindkét oldalét), a háttérből diktáltak az uralkodóknak. A
(kazár?) Rothschildok pénzelték többek között az Illumináti rendet,
amelynek megalapítója, Adam Weishaupt egy (kazár?) zsidó, és ők
pénzelték a cionista mozgalmat is, továbbá az ő határozott befolyásuknak
köszönhető annak a cionista Izrael államnak a megalakulása is, aminek
létjogosultságát az igaz (és igazi) Tóra-hű zsidók sem fogadják el.
Úgy
az idumeiak, mint a kazár vagy "vörös zsidók" a politikai
hatalomszerzésben látták a magukféle judaizmusnak a jövőjét, s ahogyan
az idumeai Heródes, úgy a sátán zsinagógájának cionistái sem tartották
különösebb problémának feláldozni az igaz zsidók tömegeit a céljaik
érdekében − lásd még a
Virágzik-e már a fügefa? című írást)
III. A farizeusi rend kialakulásának körülményei és hatása
Az aknamunka kezdete: a farizeusok kisajátítják a levitáktól a vallási élet irányítását
Korábban
már kitértünk arra, hogy miként lettek a keniták az izraelita vallási
élet befolyásos rétegévé azáltal, hogy az írástudók és írásmagyarázók
(törvénytudók) kasztjává lettek. Az idevágó bibliai idézetet itt
helyénvaló megismételni:
1Krónika 2:55 Az írástudók (szoferim) nemzetsége, akik Jábecben laknak, a tireatiták, a simeatiták és a szuchatiták. Ezek a keniták, akik Hamatból jöttek, tőlük származik Rekháb házanépe.
A Krónikák könyvét
a zsidók fogságból való visszatérése után írták meg, és még tisztában
voltak azzal, hogy a szoferitákat a keniták, azok közül is elsősorban a
rekhabiták klánja tette ki.
A
keniták, a gibbeoniták és az idumeiták nem lehettek papok, legfeljebb
szolgákként végezhettek munkát a templom körül (azt is törvényellenesen,
és az izraeliták hanyagságának köszönhetően). Papi szolgálatot még az
izraeliták közül is csak a leviták végezhettek. Röviden, a vallás
területén korlátozva voltak, ami pedig az izraelita társadalom szíve és
lelke volt. Viszont a két Testamentum közötti zűrzavaros időkben a
szoferim (kenita írástudók) képesek voltak egyre nagyobb teret nyerni,
amivel formáját kezdte venni a farizeusi rendszer, a maga zsinagógai,
majd rabbinikus felépítésében. Ez már jóval szabadabb utat és
megfelelőbb körülményeket biztosított számukra. Emellett a keniták
láthatóan még annak is megtalálták a módját, hogy a leviták közé
férkőzzenek, ami rámutat, mennyire céltudatosan törekedtek Izrael
vallási életének irányítására! A Targumok szerint a rekhábiták leányait levita papokhoz adták feleségül! (lsd. pl. a Nelson's Bible Dictionary kommentárját).
Isten megtiltotta Izraelnek az idegenek szentélyben való szolgálatát,
annak ellenére, hogy tisztában volt vele, meg fogják szegni ezt a
rendeletét. Az izraeliták gyakran hoztak olyan ostoba döntéséket,
amelyek aztán visszaütöttek rájuk, és hosszú távon az elbukásukhoz
vezetett. Az ilyen döntésektől egyébként az egyház sem mondható teljesen
mentesnek.
Jól tudjuk,
a sötétség gyermekei leleményesebbek és rámenősebbek a világosság
gyermekeinél, így lassan, de biztosan elérték céljukat, először
beékelődtek Izrael vallási életébe, majd egyre jobban kisajátították
annak irányítását. Természetesen gondjuk volt rá, hogy ez az új rendszer
már ne legyen függő egy adott vérvonaltól, vagy a templomi
szolgálattól. A törvénytől idegen elgondolások megjelenése lehetőséget
adott az idegen származásúak vallási életben való aktív részvételére,
immár a törvénynek ellentmondó módon. Természetesen ehhez az
átalakuláshoz idő kellett, és mivel az előírt templomi imádat még
fennállt, annak az árnyékában kellett manipulálniuk, ami nem kis
megoszlást okozott a zsidók között. Nem véletlenül nevezik a két
testamentum közötti időket a vallási anarchizmus időszakának, ami
végülis azt a farizeusi vallást eredményezte, amivel az Újszövetség
oldalain találkozunk. Krisztusnak nem sok jó szava volt a farizeusokkal
kapcsolatban, mint később látni fogjuk, gyakran "atyjuknak, a Sátán ivadékának" (János 8:44)nevezte
őket. Az adott háttér felfedésének ellenére sokan máig azt hiszik, hogy
a farizeusok az ószövetségi vallást képviselték, s amikor Krisztus
megítélte őket, azzal az Ószövetséget ítélte el. Holott maguk a
farizeusok is elismerik, hogy ők voltak, akik számos rendeletet
megváltoztattak a maguk határozata szerint. Ez bizonyos vallási
viszályokat keltett Júdában, amiről Josehpus is említést tesz:
"A
farizeusok nagyon sok olyan gyakorlatot vettek át atyáiktól [a korai
farizeusoktól], amelyek nincsenek benne Mózes törvénykönyvében; és ez
okból a szadduceusok ellenzik őket, mondván, csak azokat kell kötelezően
elfogadnunk, amik az Írásban vannak, és nem szükséges az atyák
hagyományait gyakorolni. Ezek miatt aztán nagy viták és ellentétek
kerekedtek köztük, s amíg a szadduceusok csupán a gazdagokat voltak
képesek megnyerni maguk mellé, a nép nem alázkodott meg előttük, a
farizeusok viszont maguk mellett tudhatták a tömegeket " (Antiquities of the Jews, XIII, 10, 6).
A
farizeusi rend az általuk felépített módszerekkel sikeresen a
legfontosabb vallási irányzat vezető rendje lett, pontosabban a
judaizmus azon ágazatának, ami a mai rabbinikus rendszer közvetlen
elődjének mondható.
Az átalakulási folyamat főbb állomásai
Érdemes
alaposabban kitérni arra, hogy miként történt meg ez a paradigmaváltás a
választott nép vallási életében. A korai írástudók (kenita szoferim)
első lépésként lényegében vitatni kezdték a levita papi rend célját és
funkcióját. Érzékelhetően saját érdekből terjesztették elő azt a
nézetet, hogy a vallási élet nem korlátozódhat kizárólag a papi
szolgálatra. Mivel a törvény ezzel kapcsolatban egyértelmű volt, azt
elismerték, hogy egyedül a levita papok szolgálhatnak a templomban, és
egyedül ők végezhetik az ottani szertartásokat. Szerintük azonban ez
csupán egy mellékes, rituális szolgálat volt, és a mindennapi, a
gyakorlati vallási élethez nem túl sok köze volt! Mesterfogásként
hivatkoztak a próféták küldetésére, akiket − bár nem voltak léviták −
Isten hatalommal és erővel ruházott fel, gyakran a papságot is
megfeddve. Ezért magukat a próféták jogutódainak nyilvánították ki, s e
nézet terjesztésével befolyásukat már nagyobb ütemben növelhették, addig
a pontig, amíg magukat tekintették a vallási élet meghatározó
hatalmaként.
Ezek nehéz tények,
feltárásuk miatt sokan az antiszemitizmus vádjával illetnek bennünket,
holott célunk éppen az, hogy rámutassunk, a zsidók nem annyira okozói,
mint maguk is áldozatai a közéjük beférkőzőtt "sátáni ivadék"
gonoszságainak. Akiben esetleg aggályok merülnek fel az eddig
elhangzottakkal kapcsolatban, nos, lássuk, mit mond a farizeusok etnikai
eredetéről egy i.sz. első században élő farizeus, a jól ismert és
hitelesnek tartott Josephus:
Mert
a zsidók közt három filozófiai irányzatot képviselő szekta létezik. Az
első, amelyet a farizeusok követnek; a második a szadduceusoké; a
harmadik szektát pedig, amely jóval szigorúbb életmódot kíván követni, azt esszénusoknak nevezik. Ez utóbbiak zsidók (jehudim) születésüknél fogva, és láthatóan nagyobb odaadást mutatnak egymás iránt, mint a többi szekta. (Flavius Josephus, A zsidók háborúi 2:8:2).
Egyedül
az esszénusok voltak szín zsidók! Ne feledjük, ekkortájt közismert tény
volt az idumeaiak és más nem vérzsidó elemek létezése Júdában, ahogyan
ismert volt a korábban beépült idegen elemek léte, sőt, vallási
hovatartozásuk is. Ha emlékszünk, még Ezrás is számontartotta a nem
zsidó geneológiával rendelkező nettinim elemet, akik visszatértek Júdába
a babiloni fogságból. Mindenesetre Josephus valami oknál fogva
fontosnak vélte a fenti megjegyzés leírását, és csak hálásak lehetünk
érte, hogy megtette. Láthatóvá teszi ugyanis azt, hogy ezzel az első
században ennyire tisztában voltak, s egyben azt is, hogy mindez nem egy
zsidóellenes fabrikáció, hanem tény. Ennek fényében folytassuk a
keniták aknamunkájának részletesebb bemutatását.
A farizeusok, miután sikeresen a próféták helyébe emelték magukat, prófétákként és a nép ítélőiként állították be magukat:
"Az biztos, hogy kisajátították maguknak
a zsidóság vallási életének irányítását, magukat a próféták örököseinek
tekintetve, s nem úgy, mintha a helyzet hozta volna ezt, hanem mint
akiknek eleve joguk volt ahhoz" (kiemelés hozzáadva, Herford, Talmud and Apocrypha, 71. old).
A
farizeusok úgy adták elő magukat, mint akiknek megadatott a prófétaság
szelleme, ahogyan egykor a prófétáknak, s kihangsúlyozták: erre ők "a
választottság elve alapján" jogosultak. Annyi hibával, hogy a
választottságot nem Istentől kapták, s a bennük élő szellem nem a
prófétaság szelleme volt, hanem atyjuké, az ördögé. Nem csoda, hogy
hamarosan a vallási kérdéseket eldöntő bírákként ültek a nép nyakán.
Minden nehézség nélkül nyomon követhető az, ahogyan egyre nagyobb
hatalmat sajátítottak ki maguknak. A Talmud a farizeusi zsidóság által
egy több száz esztendőn át (cirka i.e. 300-i.sz. 400 között)
összeállított mű, ami tanúskodik arról, hogy a farizeusok kisajátították
a prófétaság szolgálatát. A talmudi Baba Bathra 12a részében pl. a következő áll: "A prófétaság elvétetett a prófétáktól, és a bölcseknek [farizeusoknak] adatott." Továbbá: "És ezektől nem vétetetett el."
Ez
természetesen nem az egyedüli ilyen utalás, Herford kutatása számos
talmudi idézetet említ, amelyekből az alábbi következtetéseket vonta le:
"Ennek
a [talmudi] szövegnek a jelentősége szerint ... a rabbik [a farizeusok
utódai] nemhogy kevesebb, de még a prófétáknál is sokkal nagyobb isteni
fennhatósággal bírtak a tanításaikat illetően, és ez azután adatott meg
nekik, miután a próféták megszűntek funkcionálni. Mindezzel az abba
vetett hitüket kívánták nyomatékosítani, hogy a kinyilatkozások nem
szűntek meg a próféták elmúlásával" (Herford, Talmud and Apocrypha, 72. old ).
Az
egyre messzebb menő, és vakmerőbbé váló farizeusok a maguk rendeleteit
és szabályzatait hamarosan nagyobb súlyúnak vélték, mint a próféták
ihletett szavait! Mivel magukat a próféták jogörököseinek tekintették,
szerintük a farizeusok lettek a próféciák, illetve isteni
kinyilatkozások felkent eszközei a továbbiakban. Így minden, amit ők tanítottak, az Isten akarata és rendelete volt - annak ellenére is, hogy számos tanításuk szöges ellentétben állt JHVH parancsolataival vagy kijelentéseivel. Hatalmuk és befolyásuk csak egyre növekedett, hiszen aki ellentmondott nekik, az Isten akarata ellen emelte fel hangját!
Mindezt
azzal a logikával magyarázták meg, hogy a prófétáknak nagyobb hatalma
volt, mint a levitáknak; és nekik, mint a próféciák és isteni
kinyilatkozások hordozóinak messze lényegesebb szerepük és nagyobb
hatalmuk van, mint a templomi papoknak, akik csupán a rituálékat végzik.
A
farizeusok szerint Jehova ugyanúgy nyilatkoztatja meg Önmagát általuk,
mint egykor a próféták által tette, így nem csupán az ősi szövegek által
üzen, hanem az emberek szívéből, lelkiismeretéből hallatja hangját,
azokéból, akik érzik kezének vezetését, amikor "minden igazságra
elvezeti őket." (uo. 69. old).
A
farizeusok tehát JHVH szócsövének tulajdonították magukat, aki "bennük
és általuk nyilvánítja ki további akaratát", így többé már nem csupán az
ősi, leírt igék által szól az emberekhez, hanem az ő szívükön és
lelkiismeretükön keresztül is, ami a teljes igazságig vezet! Ha valaki
hasonlóságot vél felfedezni a farizeusok fenti felfogása és a modern
keresztények felfogása között, az nem a véletlen műve. Mindkettőt egy
szellemiség vezeti és ezt nyomatékosan ki kell hangsúlyozni, mert
árulkodó jelként tanúskodik azok ellen, akik a kígyó ivadékai, akik
zsidóknak mondják magukat, de Sátán zsinagógájához tartoznak. A
farizeusok tanítása hitelesítette először azt az elgondolást, hogy a
bibliai igazságok nincsenek lezárva, ahhoz lehet hozzáadni, mert általuk
[farizeusok/modern keresztény tanítók], az ő szívükbe, elméjükbe veti a
további kinyilatkozásokat, amit kötelezően követni kell – még ha ellent
is mond a Szentírásnak! Egy olyan mélyen vallásos társadalomban, mint
Izrael, a vallási élet meghatátrozói és irányítói természetesen
korlátlan hatalmat és befolyást élvezhettek, hasonlóan, ahogyan a
kereszténység mai "nagy tanítói".
Vádalom-e
az az állítás, hogy a Szentírást elvetve a maguk gondolatait
terjesztették, vagy inkább egy jól dokumentált és elismert tény? A
progresszív kinyilatkozásba vetett hitük szerint a régebbi
kinyilatkozások érvényüket vesztették az ő újabb "kinyilatkozásaik"
fényében:
"Isten
folytatódó és progresszív kinyilatkozásai, továbbá hatalmának és
akaratának megnyilvánulása azok értelme és lelkiismerete által tárul
fel, akik szorgalmasan keresik az Ő akaratát, és nem csupán az írott
Tóra szövegeiből." (uo. 73. old).
"[a
farizeusok] Fenntartották, hogy a hagyományok erősebb hatalommal
bírnak, mint az egyéni értelem, s így a Szentírást nem szabad attól
eltérően, szabadon és egyéni módon értelmezni." (Conder, Judas Maccabaeus, 203. old).
Ez
a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Szentírás önmagában nem elégséges
a teljes igazság megismerésére, nem lehet azt a "hivatalostól" eltérő
módon értelmezni, már csak azért sem, mert a körülmények mindig
változnak. Mivel a Szentírást az adott helyzethez és körülményekhez
kellett igazítani, emiatt szükséges volt hozzáadni a vének hagyományait,
akik végülis Isten jelen helyzetben elvárt akaratát kozölték a
néppel. Természetesen erre csak egyedül ők voltak felhatalmazva. Ennek
egyetlen szépséghibája, hogy a farizeusok tanai és elgondolásai az
önmaguk emberi gondolatai és tanai voltak, nem Istené a Szent Szellem
által kinyilatkoztatva, amire Jézus Krisztus oly nyomatékosan rámutatott
a számos, velük lezajló konfrontációja alkalmával.
A
farizeusok fentebb vázolt nézetei közvetlen hatással voltak a
kereszténységre is. A szmirnai egyházkorszak közvetlenül az apostoli,
őskeresztény korszakot követte, hozzávetőleg azt a periódust, amikor a
római katolikus egyház már erőteljessé és befolyásossá vált. Csupán merő
véletlen egybeesés lenne az, hogy ez az egyház kapott figyelmeztetést a
sátán zsinagógájához tartozó álzsidók működésére (Jel. 2:9)?
Vagy ez esetleg kapcsolatban van azzal a ténnyel, hogy történetesen
ennek a katolikus egyháznak az alapvető tana szerint a Szentírás
önmagában nem elegendő a teljes igazság felismeréséhez a hagyományok és
az egyházatyák (vének hagyománya), továbbá az olyan progresszív
kinyilatkozások nélkül, ami egy adott hierarchián keresztül nyilvánul
meg. A párhuzamot egyszerűen nem lehet nem észrevenni.
A Szentírástól független új tanok bevezetése – József, az "engedékeny"
Az
tény, hogy Jézus idejére a tiszta ószövetségi vallást felváltotta egy
szűk réteg által irányított, emberi tanokra és törvényzetekre épült
vallásrendszer, amit a judaizmus kutatói is elismernek. Ebben a
fejezetben ennek az átalakulási folyamatnak egyik fontos mérföldkövét
tárgyaljuk meg. Mivel az írástudók úgy tartották, hogy bármilyen
határozatot hoznak, azt JHVH Szellemének sugallatára teszik, így egyre
merészebben rendeltek el új szabályokat, gyakran minden bibliai alap nélkül. Ennek az irányvonalnak az első jól dokumentált vezéregyénisége egy Joseph ben Joezer nevű
farizeus volt (i.e. 170 körül). Ez az időszak volt az, amikor a
rendszeresített emberi tradícióikra − megtévesztő módon − az "orális
mózesi törvény" névvel kezdtek utalni. Krisztus idejében maguk a
farizeusok ezt a vének hagyományaiként nevezték, aminek "megszegését"
bűnnek minősítették, amint ezt a Máté 15:2-ben
is láthatjuk. Hogy ezeknek a tradícióknak semmi közük nem volt Istennek
a Mózes által átadott, valós bibliai parancsolataihoz, azt könnyen
levonhatjuk Krisztus megfeddő válaszából: "Ti pedig miért szegitek meg a ti hagyományotokért az Isten parancsolatát?" (Mát 15:3). Krisztus
a "ti" hagyományaitoknak nevezte a farizeusi rendeleteket, amelyeket
Joseph ben Joser idejétől kezdődően kezdtek tételesíteni. Ki volt ez a
Joseph ben Joser? Joseph-re úgy utaltak, mint Joseph az engedékeny, ő
volt ugyanis az első olyan farizeus, aki nyíltan is engedélyezett olyan
dolgokat, amelyeket a zsidók korábban tiltottnak tartottak.
Joseph
ben Joezer három olyan új szabályzatnak a bevezetését rendelte el,
amelyek figyelmen kívül hagyták a Szentírás utasításait. Mint látni
fogjuk, ezek önmagukban nem voltak egy világot rendítő újítások, ám
elkezdtek egy olyan folyamatot, aminek a vége az Istentől való teljes
elszakadás lett.
Az első
törvénye engedélyezte egy olyan, a szöcskék fajához közel álló rovar
fogyasztását, amit addig fogyasztásra alkalmatlannak, vagyis
tisztátalannak tartottak a zsidók. Emellett engedélyezte a feláldozott
állatokból származó folyadékok fogyasztását (amelyben valószínűleg vér
is lehetett). Ez már határozottan ellentmondott a 3Mózes 3:17-ben
és egyéb helyeken elhangzott utasításoknak. A harmadik rendeletét a
halottak és tetemek érintésével kapcsolatban hozta meg. Ő rituálisan
tisztának minősítette azokat az embereket, akik állandó és közeli
kapcsolatban voltak olyan egyénekkel, akik tetemeket érintettek (3Móz. 11:27, 31, stb.). Mindhárom pontban megsértette a törvényt azáltal, hogy elengedett abból. Innen kapta becenevét:
"Józsefet
'az engedékenynek' nevezték, láthatóan azon oknál fogva, mert mindhárom
határozatban olyan változásokat hozott, amelyek engedélyeztek bizonyos,
korábban tiltottnak tartott dolgokat." (Lauterbach, Rabbinic Essays, 219. old).
Herford szintén kitér az "engedékeny" munkásságára, és az új szabályzatok jelentőségére:
"A
Mishna [a Talmud egy része] három olyan hallachát jegyez le, amire ő
utasított ... bár ezek láthatóan némi megütközést keltettek, ami abból
is látható, hogy farizeus társai az 'engedékeny Józsefnek' nevezték. Ezt
az váltotta ki, hogy olyan dolgokra adott utasítást [felhatalmazást],
amelyekre az írott szövegekben (a Szentírásban) egyetlen olyan sort nem
találunk, amelyekre hivatkozhatott volna a döntését illetően." ("Talmud and Apocrypha," 67. old).
"Engedékeny
József"-nek köszönhetően felgyorsulhatott a folyamat, eddig a pontig
ugyanis senki nem merte a törvényt nyíltan kikezdeni, de innentől egyre
merészebb és egyre több törvénymódosítást eszközöltek ki. Később aztán
ezeket a parancsolatokat nevezte Jahoshúa az emberek parancsolatainak (Márk 7:7), a farizeusi, majd rabbinikus judaizmus pedig halakhah-nak, vagy többesszámban halakhot-nak (határozat/ok, szabályzat/ok).
E
három új törvény tehát csak a kezdet volt, s bár először tapasztalható
volt némi vonakodás, de az hamar alábbhagyott, hiszen túl csábító volt a
velejáró hatalom. Ez látható abból is, hogy innentől kezdve egyre több hallachah látott
napvilágot. Rávilágít viszont arra is, hogy ezelőtt nem volt erre
precedens, még a "vallási anarchia" korszakában sem, így nem lehetett
része valamiféle "elbeszélt Mózesi törvény"-nek sem, amire a farizeusok
hivatkoznak. Így csakis az emberi elme szüleményei lehetnek, kezdve az
engedékeny Józsefével.
Még a témában igazán szakértőnek számító Lauterbach is ezt mondja:
"Tény tehát, hogy a Halakot [szabályzatok]
... nem voltak olyan ősi tradíciók, amelyeket József csak átadott,
hanem az ő maga tanításai voltak, azok, amelyekre ő adott engedélyt, s
ami miatt kiérdemelte a nevét [az ‘engedékeny']." (Lauterbach, Rabbinic Essays, 218. old).
A
farizeusok is tisztában voltak azzal, hogy Mózes könyveiből nem
támaszthatták alá tanításaikat, s ez okból kifolyólag egyedüli érvként
csak azt hozhatták fel, hogy őket Isten a próféták jogutódainak
tekintve, a továbbiakban általuk nyilvánítja ki akaratát.
A körülmények megfelelőek, és a farizeusok továbbviszik az "Engedékeny" gyakorlatait
Ezt
a nagyfokú átalakulási folyamatot külső hatások is befolyásolták. Nagy
Sándor görög birodalmának létrejöttével egy új civilizáció érkezett
Palesztínába, és kezdetét vette a hellenizmus korszaka. Nagy Sándor
agresszív módon egy olyan új világrendet kívánt létrehozni, amit a görög
kultúra, görög nyelv és filozófia dominált. A leigázott népeknek
kötelező volt felvenni a görög nyelv használatát és a görög szokásokat.
Felismerve a vallásban rejlő erőt, illetve azt, hogy a különböző vallási
nézetek megosztják a birodalmat, szándékában állt a vallást úgy
uniformizálni, hogy annak alapjait a görög teológiai irányelvek tegyék
ki. Ennek hatására a hellenizmus egy idő után egyre nagyobb teret nyert a
Közel-Keleten is. A zsidók kezdetben természetesen ellenálltak neki, de
Simon, "az igaz" nevet viselő főpap halálával (i.e. 280 körül)
véglegesen megszűnt az a vallás, amit még hitelesen az Ószövetség
vallásának nevezhettünk.
Nagy Sándor
halálával (i.e. 323) Palesztína a különböző hadjáratok színterévé vált,
majd i.e. 301-től az egyiptomi/görög ptolematák uralma alá került. A
ptolematák i.e. 198-ig uralták Palesztínát, s ennek a periódusnak a
kezdetén volt főpap Simon, az Igaz. Ő volt az utolsó képviselője az
Ezdrás és Nehemiás által helyreállított igaz vallásnak, amit ekkortájt a
"Nagy Gyülekezetnek" neveztek. Simon halálát követően megszűnt a
rendszeres vallásélet, és az elkövetkező nyolcvan esztendő hozta meg a
legnagyobb változást a zsidók vallásgyakorlataiban. Professzor Jacob
Lauterbach, a judaizmus kutatója kihangsúlyozza, hogy Simon halálától
kb. i.e 190-ig nem tudunk egyetlen vallási vezetőről sem, és ebből az
időszakból egyetlen olyan dokumentációt sem találni, amely a szervezett
vallási élet jeleire utalna. Ez csaknem páratlanul az egyedüli fehér
folt a zsidók vallási történelmében, ami mindenképpen arról árulkodik,
hogy valóban alábbhagytak az ilyen irányú tevékenységek. Ugyanakkor a
hellenizmus térnyerése még folyamatban volt:
"Nyugodtan
azt mondhatjuk, hogy senki, legyen főember, vagy közember, nem
kerülhette el egészében a hellenizmus befolyását, ha Judeában élt
ezalatt az i.e. harmadik és második századokat átfogó periódusban.
(Herford, Talmud and Apocrypha. 77. old.).
Ironikusan,
legelőször pont a vezető réteg, a nemesek, s köztük a papok voltak
azok, akik behódoltak a hellenizmusnak, mert érdekükben állt megtartani
befolyásos társadalmi helyzetüket. A köznép természetesen követte őket,
és nem véletlenül nem találni olyan referenciát ebből az időszakból, ami
a hitéletre utalna. Ezt az időszakot nevezik a "vallási anarchia
időszakának":
"Felütötte
fejét a vallási anarchia állapota, ahol az emberek gyakorlati életét
már nem az ősapák törvényei irányították, ahogy azt a vallási vezetők
továbbadták nekik, de még a tanítók sem hivatalosan tanítottak, és nem
egy szervezett testületen keresztül. Ez a kaotikus állapot nyolcvan
esztendőn át tartott (Lauterbach, Rabbinic Essays, 200. old.).
Ez
a "vallási anarchia" az i.e. 280 és i.e. 198 közötti években
uralkodott. I.e. 198-tól Palesztína a szintén görög Szeleukid dinasztia
által uralt szír birodalom igája alá került. A szeleukidák már sokkal
erőszakosabb módon próbálták a görög kultúrát ráerőszakolni a zsidókra.
Bár a ptolematák alatt a zsidók aránylag átitatódtak a hellenizmussal, a
szeleukidák eszközei ellenhatást váltottak ki, és önmaguk
hagyományaiban keresték az egységüket. Így a vallási élet és a Szentírás
ismerete új lángra kapott, bár inkább a nacionalizmust felszító
eszközként szolgált, mintsem az igazsághoz való teljes visszatérésként.
Részben a hellenizmus hatására, és részben a vallási anarchia
eredményeként, ebben az időben kezdtek megjelenni a Szentírástól eltérő
tanítások, amelyeknek már nem volt kinek ellenállnia. A szanhedrin és az
ekkor színrelépő farizeusi rend nem helyreállította a törvényt, hanem
korukra, helyzetükre formálták azt, és mindinkább felváltották saját
hagyományaikkal.
Engedékeny József közvetlenül a Makkabeusok lázadása (i.e. 168-165) után volt a farizeusi rend egyik jeles elöljárója.
Nem véletlenül e zavaros idők után, egyre több további farizeus követte
a példáját, akik szintén előadták a maguk halacháit. Ezt a metódust
aztán minden farizeus követni kezdte, annyira, hogy egy nemzedék
elteltével teljesen átálltak erre a tanítási módszerre.
Amennyiben
a farizeusok nagy többsége egyetértett az új szabályzatokkal, akkor
azokat JHVH szavainak nyilvánították, még akkor is, ha ellentmondott a
Szentírás tanításainak. Az így kieszközölt tanok aztán hivatalossá
váltak, és elvárták, hogy a nép kövesse azokat. Számukra az idők
változásával csupán általuk volt megismerhető Isten jelenlegi akarata:
"A
Jóseph ben Joezer általi irányvonalat követni kezdték, először csak
mértékletesen, és az "íratlan törvény" [értsd szóbeli hagyományok]
elméletére hivatkozva, de végülis teljesen elfogadottá vált, s abba
torkollott, aminek a Talmud lett a végeredménye. De ennek a
felépítésnek még a legszilárdabb hívei is tisztában voltak azzal, hogy
mennyire gyenge alapokra épült. Tudták, hogy ezzel kettészakítják a
halachah [farizeusi rendeletek] és az írott Tóra kapcsolatát, és tudták,
ez nyíltan azt a látszatot keltette, hogy a tanítók [írástudók] szabad
kezet kaptak általa ahhoz, hogy azt tanítsanak, amit akarnak. (Herford, Talmud and Apocrypha, 68. old.).
A farizeusi tanítás szerint a Szentírás önmagában "elavulttá" vált
A
farizeusok meggyőződése szerint, ahogyan az idők és a körülmények
változnak, úgy Isten korábban kinyilatkoztatott törvényeit azoknak
megfelelően át kell értelmezni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy
bizonyos törvények vagy érvénytelenné válnak, vagy pedig megváltoznak,
az adott helyzethez és körülményekhez mérten. Mivel mindezt prófétai
hatalmuknak tulajdonították, így magától értetődően a régi törvények
elvetésével, és az új, a helyzetnek megfelelő törvények beiktatásával
sem volt gondjuk, függetlenül attól, hogy az ellentmond-e vagy sem a
Szentírásnak. Herford a következőképpen fogalmazta meg a farizeusi önjelöltség indokait:
"Az
írott törvény megfelelő volt arra a korra nézve, amikor az megadatott,
vagyis akkor, amikor azt először felolvasták; de az írott Tóra önmagában
már nem elégíti ki a későbbi korok igényeit" (Talmud and Apocrypha, 113. old).
Az
örök törvényt idő- és helyzetfüggővé tették! Pontosan úgy, ahogy a mai
keresztények tömegei is teszik. Végülis ez egy zseniális megoldás,
hiszen ha a törvény pontjait másképpen kell érteni az idők elteltével,
valakiknek meg kell magyarázni azt, hogy az adott időben éppen hogyan
értsék azt. És természetesen ki más magyarázná el, mint a törvény- és
írástudó farizeusok, akik Isten közvetlen képviselői.
Csak
a vak nem látja azt, hogy ugyanez a felfogás és filozófia itatja át és
vezeti a modern kereszténységet is. A kereszténységet magas teológiai
iskolákat elvégzett, kiképzett teológusok (írástudók) és sikerpásztorok
vezetik, akik egyedül hivatottak helyesen értelmezni a "szövegkörnyezetet",
a "hermeneutikát", és egyáltalán a Biblia mondanivalóját. Ők azok, akik
képesek és hivatottak korunknak, helyzetünknek megfelelően
interpretálni, megváltoztatni annak üzenetét, ellentmondva Krisztus
szavainak, Aki szerint Isten mindenigéje által kell élnünk (Mát. 4:4).
Tehát,
ezek a kb. i. e. 165-től kezdődő tendenciák voltak a közvetlen
előzményei annak az Újszövetségben vázolt szélsőséges farizeusi
judaizmusnak, amit Krisztus olyan élesen bírált. Nekünk pedig mindezek
ismeretében több rálátásunk van a Krisztus és a farizeusok közt lezajló
ellentétek okaival kapcsolatban. Jézus soha nem emelte fel szavát Isten
törvénye ellen, csupán az olyan rendeleteket vetette el, amelyek
elviselhetetlen teherré tették Isten parancsolatait pl. a
szombattartással kapcsolatban, vagy hozzátettek ahhoz, pl. a rituális
kéz- és edénymosások formájában. A szoferim talán egyik leghírhedtebb és
legkárosabb szövegmódosítása a JHVH név Adonáj-ra való átírása volt. A
mazorák (a korai héber tekercsek margójegyzetei) azt bizonyítják, hogy
JHVH nevét legalább 134 helyen írták át a Szentírásban, ami a mai napig
zűrzavart okoz sok bibliaolvasó számára. A bevett "magyarázat" szerint
ezt a név iránti tiszteletből tették, holott a Szentírás nem elfedni,
mint inkább felfedni kívánja JHVH nevét!
Ha
megértjük, hogy kik voltak a farizeusok, hogy mit képviseltek és
mennyire eltorzították a tiszta bibliai üzenetet, akkor érthetővé válik
Krisztusnak a farizeusok és gyakorlataik iránt mutatott szigorú
bírálata.
Krisztus halálát követően a
rabbik léptek a farizeusok nyomdokába, akik valami négyszáz esztendőn
át rendkívül kínos gondot fordítottak arra, hogy ne kerüljön napvilágra
sem az orális törvények eredete, sem pedig az, hogy milyen folyamatok
vezettek a Szentírásban fel nem lelhető szabályzatok bevezetéséhez. Nem
mintha maguk nem lettek volna tisztában mindezzel, de hitüknek, az
általuk gyakorolt judaizmus jövőjének védelmében sötétségben kívánták
tartani az átlagembereket afelől, hogy hagyományaiknak semmi köze nem
volt Mózes törvényéhez. Ma természetesen már más a helyzet, és utána
lehet járni a judaizmus pontos történelmének, bár sajnos nem sokat
változtat a közhidelemben kialakult nézeten.
A
farizeusok által "Szóbeli Tan"-nak nevezett, általuk bevezetett
törvényzeteket aztán a Talmud nevű törvénykódban rendszerezték, s a mai
napig ez, nem pedig a Biblia határozza meg a judaizmus tételeit. A
Talmud angol nyelvű fordítása valami harmincnégy kötetet tesz ki, s ezek
a szóbanforgó "Szóbeli Tan" tételeit és azok magyarázatait tömörítik
egybe, de egyetlenegy sor sem mutat arra, hogy pontosan honnan
származnak ezek a hagyományok, és miképpen váltak elvárásokká. Csupán a
nagy rabbik vitáit és döntéseit jegyzi le. A farizeusok úgy vélték – s
ez az álláspontjuk megintcsak a modern kereszténységgel hozza őket
kapcsolatba –, hogy képtelenség betartani azokat a törvényeket,
amelyeket Isten Mózes által átadott. A számukra nem praktikus
gyakorlatokat azután az igényeik szerint módosították:
"az
írástudók ... nagyon is tisztában voltak az általuk tett lépések
súlyával. Szándékuk az Írott Parancsolatok több módon való
megváltoztatása volt, amit az idők elteltével véghez is vittek számos
alkalommal. Tették ezt annak ellenére, hogy előttük állt a határozott
utasítás:"Semmit se tegyetek ahhoz az igéhez, amelyet én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból!" (5Móz. 4:2) (Herford, Talmud and Apocrypha, p. 113).
A konfrontáció: Isten Fia vs. az ördög fiai
Krisztus ezt mondta magáról: "a világ világossága vagyok" (Ján. 8:12; 9:5).
Máté 4:16-17 16 A
nép, amely a sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a
halál földjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt." 17 Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: "Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa."
A
világosság elveti a sötétséget, és ennek fényében már érthetőbbé válik,
hogy amit a farizeusok tanítottak, az a sötétség oldalának tanítása
volt. Amit fel kell ismerni annak, ami, majd attól meg kell térni és el
kell fordulni. De mi váltotta ki ezt a heves konfrontációt? Talán az,
amit oly sokan gondolnak, hogy a farizeusok az ószövetséget képviselték,
amit Jézus eltörölni jött? Ellenkezőleg! Krisztus azzal vádolta az
írástudókat, hogy elvetették az Isten parancsolatait, és a maguk
parancsolatait tették annak helyébe, s igaként a nép nyakára:
Máté 15:3 "Ti pedig miért szegitek meg a ti hagyományotokért az Isten parancsolatát?
Máté 15:6 Így tettétek érvénytelenné Isten igéjét a ti hagyományotokért.
Máté 23:13 "Jaj
nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek
országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem
engeditek be, akik be akarnak menni."
Máté 23:27-28 27 "Jaj
nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a
meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele
vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. 28 Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel."
Máté 23:31-32 31 Így hát magatok tesztek tanúságot magatok ellen: ti azoknak fiai vagytok, akik a prófétákat meggyilkolták. 32 Ti is betöltöttétek atyáitok mértékét.
Máté 23:34-35 34 Azért úgy lesz, hogy én prófétákat, bölcseket és írástudókat fogok hozzátok küldeni, s ezek közül ti némelyeket meg fogtok ölni, és meg fogtok feszíteni, közülük egyeseket zsinagógáitokban meg fogtok ostoroztatni, és városról városra fogtok üldözni, 35 hogy az igazságos Ábel vérétől Barakiás fiának Zakariásnak véréig, kit a templom és az oltár között gyilkoltatok le, rátok szálljon minden igazságos vér, melyet a földön kiontottak.
Máté 15:13 Ő pedig így válaszolt: "Minden palántát, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, ki fognak gyomlálni.
A
fentiek igen szigorú szavak, mert a farizeusok, mint vallási rend,
Isten és az igazság megátalkodott ellenségeiként vannak bemutatva! Egy
nagyszerű példa a hegyi beszéd alkalmával hangzott el, ahol Krisztus a
következő kijelentést teszi:
Máté 5:43 "Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.
A
Szentírást oda-vissza olvashatjuk akárhányszor, de ezt a utasítást nem
fogjuk megtalálni abban, azért, mert nem is volt benne soha. Ez a
parancsolat a farizeusi halakhah része volt, aminek egy
változata máig fennmaradt a Talmudban. Amikor Krisztus az Isten szavára
utalt, vagy abból idézett, akor általában a "meg van írva" szavakkal
vezette be, míg a szóbeli hagyományokra általában a "megmondatott"
kifejezést használta, mint tette a fentebbi idézetben is. A farizeusi és
talmudi judaizmusban pedig nemcsak nem elvárás az idegenek szeretete,
de határozottan engedélyezett az irántuk való ellenséges viselkedés és a
kettős mérce alkalmazása. Nem véletlenül volt elégtelen Krisztus
számára a farizeusok emberi értelemre alapozott "igazságossága":
Máté 5:20 Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába."
Ez
tiszta beszéd; kétségtelen, hogy valami nagyon nem volt rendben a
farizeusi tanításokkal és lelkülettel. Némi jóhiszeműséggel azt
mondhatnánk, hogy sajnálatos módon a tévtanok és rossz következtetések
áldozatai voltak, ám Krisztus határozottan egy más képet fest elénk.
Jahoshúa ugyanis rámutatott, hogy a farizeusok nem az Isten palántái
voltak, s az ördög fiainak nevezte őket! Ugyanakkor a megtévesztett
zsidó népre őszinte szeretettel és szánalommal nézett, mint juhokra,
akiknek nem volt [igaz szellemi] pásztoruk (Máté 9:36; Márk 6:34). De ehelyett voltak nekik farizeusaik és írástudóik, akik "súlyos
és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára
rakják, de maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani." (Mát. 23:4).
Krisztus különböző módon bírálta el egyik oldalon a farizeusokat,
írástudókat, írásmagyarázókat, a másikon pedig az egyszerű népet, vagyis
a megtévesztőket és a megtévesztetteket. Ennek természetesen mélyebb
okai voltak, hiszen mint már láttuk, a sátán zsinagógája aktívan
működött Izraelben is, s céljuk a zsidóság megtévesztése, igazságtól
való elterelése és elpusztítása volt. A megtévesztést egy
szisztematikusan felépített tanrend által vitték véghez:
Máté 16:11-12 11 ...Őrizkedjetek a farizeusok és szadduceusok kovászától!" 12 Ekkor értették meg, hogy nem azt mondta, hogy a kenyér kovászától óvakodjanak, hanema farizeusok és szadduceusok tanításától (gör. didakhe, azaz doktrinális tanítás, instrukció).
Krisztus
tehát nem csupán hamisságaikat fedte fel, de rámutatott arra is, hogy
mi a forrása a hamisságuknak, s kinek a fiai ők valójában, akinek
tételesített tanait hirdetik. De ha Krisztus szerint a farizeusok nem
voltak Isten palántái (fiai), akkor ki másé lehettek? Valójában nem kell
sokat találgatnunk, de hogy egészen biztosak legyünk a válaszban,
lássuk, mit mondott maga Jahoshúa, amikor a farizeusok kevélyen Ábrahám
utódainak mondták magukat:
János 8:33 "Ábrahám utódai vagyunk, és soha nem voltunk szolgái senkinek: hogyan mondhatod hát, hogy szabadokká lesztek?"
Érdekes kijelentés a farizeusok részéről ez a "nem voltunk szolgái senkinek". Izrael
és Júda Egyiptomban rabszolgák voltak évszázadokon át, majd Júda a
babiloniak fogságában volt hetven éven át, mi több, Júda ekkortájt
éppenséggel Róma igája alatt nyögött. Hogy Ábrahám utódainak mondták
magukat, nem feltétenül igaz, annak ellenére sem, hogy bizonyos fokig
keveredtek az izraelitákkal, s ezt Jézus is figyelmükbe hozza (Ján. 8:39), viszont Jézus minden köntörfalazás nélkül rámutat nemcsak tanításaik, de lényük valós eredetére:
János 8:38,41 38 Én azt mondom, amit az én Atyámnál láttam, és ti is azt teszitek, amit a ti atyátoktól hallottatok." 41 Ti ugyanazt cselekszitek, mint atyátok."
Krisztus
tehát nem csupán a farizeusok tanításait és cselekedeteit
tulajdonította az ördögnek, hanem a farizeusoknak magát az eredetét is,
közvetve utalva egyben Káinra, aki maga is az ördög fia és az első
embergyilkos volt (1Ján. 3:12):
János 8:44 Ti atyátoktól, az ördögtől származtok,
és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt
kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne
igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a
hazugság atyja.
A korai
keresztények tisztában voltak Jézus szavainak jelentésével és
jelentőségével, aminek nyomait fellelhetjük a kánonon kívüli irodalomban
is. A Nikodémusz evangéliumaként ismert ókeresztény írásban pl. Sátán
feleleveníti a Hádesz angyalának azt, hogy miként használta fel a zsidók
közé beépített ősi népét a Messiás elpusztításához:
Nikodémusz Evangéliuma 4:2 Én kipróbáltam őt és fölkavartam ősi népemet a zsidók közül irigységgel és haraggal ellene.
Krisztus
a maga juhainak nevezi Izrael egész házát, s kijelenti, egyedül
hozzájuk küldetett. A konkolyra jellemzően, a farizeusok kívülről
igaznak látszottak, de belülről képmutatók és törvényszegők voltak, és
lám, ők vezették Isten népét, Jahuda törzsét! Ezek után nincs okunk
csodálkozni azon, hogy Isten dicsősége, a Shekina elhagyta a
szentélyt. De egyetlen keresztény sem gondolhatja azt, hogy ugyanez nem
történt és történhet meg Isten szellemi templomában!
Az
Énekek Éneke gyönyörű allegóriával vázolja Krisztus és az egyház
"szerelmi" kapcsolatát, előretekintve arra az időre, amikor a vőlegény
hamarosan eljön jegyeséhez:"Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon. ... Itt áll már falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton." (Énekek 2:8). Amikor vége a hosszú várakozásnak és közeleg a mennyegző ideje (10-14 versek),
ahogyan az a filadelfiai korszak egyháza is, a Messiás eljövetelének
árnyékában működik. Ám a szőlősben rókakölykök pusztítanak, akiket ekkor
már el kell fogni, meg lehet ragadni:
Énekek 2:15 Fogjátok meg a rókákat, a kölyökrókákat, mert pusztítják szőlőinket, virágzó szőlőinket!
Amikor Krisztus hírét vette annak, hogy – az idumeai származású – Heródes meg akarja őt gyilkolni, így válaszolt: "Mondjátok meg annak a rókának..." (Luk. 13:32). Egy
pillanatig se gondoljuk, hogy Krisztus véletlenül használta pont ezt a
kifejezést Heródesre! Különösen annak fényében, amit megüzent a
királynak. Tudatta ugyanis vele, bevégzi Istentől kapott munkáját, még
akkor is, ha meggyilkolják, ahogyan a többi prófétát meggyilkolták (32-33 versek),
ami egyben utalás volt arra is, hogy a rókakölykök mindig is
kieszközölték a próféták és az igazak üldözését vagy akár
elpusztításukat (Mát. 5:12, 23:29-32; Luk. 11:48; Ap.Csel. 7:51-54).
A
szőlősben taroló, pusztítani akaró rókakölykök a konkoly, a sátán
ivadékai, az ő zsianagógája, a keniták, az idumeiták, stb., akiket ő
maga szórt a vetésbe, s akik hamis (testileg és szellemileg) zsidók,
ahogyan hamis keresztények is. Ők a kárhozat fiai, a megtévesztők, akik
bűnre és gonoszságra szítják a balga népet. Nem csupán a zsidókat, a
keresztényeket is, s amikor erőre jutnak, megtévesztésük oly mértékű
lesz majd, hogy ha lehet, még a választottakat is elhitetik (Mát. 24:24). Emiatt
pedig fel kell fedni a kilétüket, és világosságra hozni szándékukat,
ami nem más, mint a szent kapcsolat létrejöttének meggátolása a
leghihetetlenebbnek tűnő eszközök bevetése által. A hűséges menyasszony,
az igaz egyház azonban nem engedi magát elcsábítani szeretett
jegyesétől (Énekek 2:16-17).
A modern kereszténység a farizeusok nyomdokaiban
Sátán palántái beférkőztek az ószövetségi vallásba, majd azt a maguk eszközévé tették, "ahogyan atyjuktól hallották". Az
egyház létrejöttével pontosan ezt a módszert alkalmazzák a keresztény
hívők megrontására is. Mára a belülről bevett és átformált kereszténység
lett sátán talán leghatékonyabb eszköze a milliók megtévesztésére.
A
modern, világias kereszténység lényegében azt teszi, amit a farizeusok
tettek egykor. Ha ugyanis megvizsgáljuk a modern kereszténység tanait,
és összevetjük azokat a teljes Szentírás üzenetével, akkor világosabb a
napnál, hogy valami nem egyezik meg. Ahogy egykor a farizeusok, úgy a
modern kereszténység "nagynevű tanítói" is elvetették Isten
parancsolatait, és helyette emberi eredetű tanokat, hagyományokat
vezettek be. Sőt, bizonyos fokig még a farizeusokon is túltettek, hiszen
a farizeusok legalább megtartották a parancsolatok megtartásának
látszatát, és inkább hozzáadtak, "leterhelték" azokat, de nyíltan nem
merték megtagadni. A mai kereszténység nagy része pedig egyszerűen
teljes egészében elveti az Isten parancsolatait, törvényét átoknak
mondva. A nyugati civilizációt irányító kereszténységet ugyanaz a
szellemiség irányította, ami a farizeusokat; a párhuzamot lehetetlen nem
észrevenni: Isten nevében, Rá hivatkozva ellentmondani Isten szavának
és akaratának, üldözve azokat, akik valójában az Isten igazságát
képviselik.
Mindez persze korántsem
újkeletű, hiszen a főirányú kereszténység közel kétezer éven át ezt a
farizeusi taktikát alkalmazta. Pedig a Messiás, aki ugyanaz tegnap, ma
és mindörökké (Héb. 13:8), elítélte ezt a szellemiséget:
Márk 7:7-9 7 Hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai. 8 Az Isten parancsolatát elhagyva az emberek hagyományához ragaszkodtok." 9 Ezt is mondta nekik: "Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát azért, hogy a helyébe állíthassátok a magatok hagyományait.
Márpedig
ha ugyanaz az álszent és kegyetlen szellemiség vezeti a modern
judaizmust és kereszténységet, mint ami a farizeusokat vezette, akkor
illik beazonosítani annak a szellemiségnek a forrását! Ne feledjük, a
zsinagóga rendszer előljárói és tanítói a farizeusok és az "írástudók"
(keniták, a szó már meghatározott formájában) voltak. Ők voltak az
egyszerű nép, a mindennapi zsidó emberek félrevezetői, ahogy ma a
kereszténység "jeles", hierarchiákba tömörült egyéniségei is teszik a
szellemiség után kutató emberek millióival. Ezek a tanítók nem "vakok" −
ha azok lennének, vétlenek lennének, de mivel azt hirdetik, hogy
látnak, ők tanítók és apostolok, így ítélet alá esnek:
2Korintus 11:13-15 13 Mert az ilyenek álapostolok, csaló munkások, akik Krisztus apostolainak adják ki magukat. 14 Nem is csoda, mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. 15 Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat; de a végük cselekedeteikhez méltó lesz.
A
hívőknek az igazság melletti kitartásukhoz hozzátartozik az is, hogy
próbára teszik a hamis tanítókat, és miután felismerik azokat, fel is
tárják őket és hamisságukat:
Jelenések 2:2 Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról,
és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat, és próbára tetted
azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak
találtad őket.
Elkerülhetetlenül szembe kell nézni azzal, kik is valójában azok, akik magukat zsidóknak hazudják, miközben nem azok, hanem sátán gyülekezetéhez, a konkolyhoz, a kárhozottakhoz tartoznak, majd mindenkinek
a választásától függ, hogy hagyja-e a továbbiakban is általuk
befolyásolni önmagát. Mert mivel ők maguk nem mehetnek be Isten
országába, amennyire lehet, a követőiket is meg akarják gátolni abban:
Jeremiás 23:10-14 10 Mert
tele van az ország házasságtörőkkel, átkozódás miatt hervadozik az
ország, szárazak a puszta legelői. Rosszra igyekeznek, hatalmukkal
visszaélnek. 11 Próféta és pap egyaránt elvetemült, még házamban is megtalálom gonoszságukat - így szól JHVH. 12 Ezért
síkossá válik útjuk, a homályban elcsúsznak és elesnek rajta, mert
veszedelmet hozok rájuk, büntetésük esztendejét! - így szól JHVH. 13 Samária prófétáinál botrányos dolgot látok: a Baal nevében prófétálnak, és félrevezetik népemet, Izráelt. 14 Jeruzsálem
prófétáinál borzasztó dolgokat látok: házasságtörők, hazugságban élnek,
bátorítják a gonosztevőket, ezért senki sem tér meg gonoszságából.
Olyanok előttem mindnyájan, mint Sodoma, lakói pedig, mint Gomora.
Nem
véletlen tehát, hogy a mai, valójában csak látszataiban keresztény
felekezetek a rabbinikus judaizmust ismerik el az ószövetségi vallás
jogutódjának, amivel az ördög fiai által beiktatott hamisításokat
hitelesítik. Nyersebben fogalmazva: maguk is a sátán zsinagógájából
veszik tanításaikat, azoktól, akik zsidóknak mondják magukat, de
hazudnak, mert nem azok. Mint azt a fentiekből is láthattuk, kevés dolog
áll távolabb az igazságtól, mint az a légből kapott feltételezés, hogy a
rabbinikus júdaizmus egyenlő az Ószövetség vallásával, és az, hogy a
jelenlegi cionista Izrael állama nem más, mint az Isten által
helyreállított Izrael. Pontosan ezek a tévhiedelmek teszik lehetővé azt,
hogy az antikrisztus uralomra kerülhessen, és elhozza sátán direkt, de
rövid országlását a földre.
IV. A konkoly példázata
A
fentiekben már többször utaltunk a megtévesztőkre a "konkoly"
kifejezéssel, s itt részletesebb magyarázatot adunk ennek okára. Máté evangéliumának
13. fejezetében olvashatjuk a jól ismert "magvető példázatát", továbbá a
konkoly példázatát, ami tartalmaz néhány rendkívül fontos, és gyakran
magyarázat nélkül hagyott elemet is. A példázatok említésekor soha nem
hagyhatjuk említés nélkül, hogy ezekkel az illusztrációkkal Krisztus
csakis a választottakat tanította, tehát amíg jelentésük a világ elől el
van zárva, a tanítványok számára fontos igazságokat tárnak fel:
Máté 13:10-15 10 A tanítványok odamentek hozzá, és megkérdezték tőle: "Miért beszélsz nekik példázatokban?" 11 Ő így válaszolt: "Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg. 12 Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. 13 Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek." 14 "Beteljesedik rajtuk Ézsaiás jövendölése: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! 15 Mert
megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket
behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel
ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket."
Máté 13:34-35 34 Mindezt példázatokban mondta el Jézus a sokaságnak, és példázat nélkül semmit nem mondott nekik, 35 hogy
beteljesedjék, amit az ÚR mondott a próféta által: "Példázatokra nyitom
meg számat, és a világ kezdete óta rejtett dolgokat jelentek ki."
Mindezt azért kellett ennyire kihangsúlyozni, mert az alábbiakban megvizsgálandó konkoly példázata szoros kapcsolatban van a Jelenések 3:9 mondanivalójával,
vagyis a magukat zsidóknak mondó sátáni tanítókkal. A választottaknak
létfontosságú ezt megérteni és felfogni, hiszen a felismerés teszi és
tartja meg őket Isten igazságában:
Máté 13:16 A ti szemetek pedig boldog, mert lát, és fületek boldog, mert hall.
Akik
nem értik meg a példabeszéd szellemi üzenetét, azoknak nem adatott meg
az értelme, nem tartoznak a választottak közé! Nincs mindenkinek füle rá
(vö. Márk 4:9).
Ezzel
térjünk rá a búza és a konkoly példázatának elemzésére, úgy, hogy közben
a Krisztus által megadott magyarázataikat is hozzáfűzzük:
Máté 13:24-25 24 Más példázatot is mondott nekik: "Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. 25 De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment.
Máté 13:37-38 37 ... "Aki a jó magot veti, az az Emberfia. 38 A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonoszság fia.
A
Krisztus által a világba elvetett jó magok a Szent Szellemmel
betöltekezett, újjászületett hívők (Isten országának fiai), azok, akik
felismerték az igazságot, ami szabaddá teszi őket (Ján. 8:32). A konkoly a gonoszság fiai. Itt meg kell jegyezni, hogy a konkoly (gr. zizanion (Strongs # 2215) egy rendkívül érdekes tulajdonságokkal felruházott növény. A konkoly (tudományos, azaz latin nevén Lolium temulentum)
amíg nem fejlődött ki teljesen, szinte a felismerhetetlenségig hasonlít
a búzakalászhoz. Miután a búza megérett és a konkoly kifejlődött, akkor
már annyira láthatók a különbségek, hogy el lehet távolítani a búzából.
Miután kifejlődött, a konkoly magjai feketékké válnak, s elütnek az
aranyló búzakalásztól. A konkoly fekete magjait el kell távolítani, mert
ha a búzában hagyják, megkeseríti a kenyeret, sőt annyira mérgezőlehet,
hogy tisztán fogyasztva betegséget, némely esetben akár halált is
okozhat. Ezeknek a tulajdonságoknak a figyelembevételével a példázatnak
nagyobb nyomatéka kell legyen, hiszen arról van szó, hogy az egyházban
egy olyan mérgező elem van jelen, amelyet a tapasztalatlan emberi szem
(vagy inkább szellem) fel sem képes ismerni, pedig életveszélyt hordoz
rá nézve.
Ahogy a búza nő, úgy nő a konkoly is, s hozza meg mindkettő a maga gyümölcseit.
Máté 8:26-27 26 Amikor a zöld vetés szárba szökött, és már magot hozott, megmutatkozott a konkoly is. 27 A
szolgák ekkor odamentek a gazdához, és azt kérdezték tőle: Uram, ugye
jó magot vetettél a földedbe? Honnan van akkor benne a konkoly?
Ezzel
talán a példabeszéd leglényegesebb eleméhez értünk, ahol rálátást
nyerünk a konkollyal jelképezett gonoszok, a hamis "hívők" eredetére,
aki az "ellenség". Az ellenség természetesen nem más, mint maga sátán,
aki elhinti az Isten vetésében az ő saját magjait, a gonoszokat, akik
így az igazak közt növekednek:
Máté 8:28-30 28 Ellenség tette ezt! - felelte nekik. A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? 29 Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. 30 Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak:Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe."
Máté 8:39-40 38 A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonosz [gr. ponérosz ] fia. 39 Az ellenség, aki veti [a konkolyt], a sátán ... Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok. 40 Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ [gr. aión, azaz korszak] végén is.
Bár
a szolgák felismerik az érett búza közt a konkolyt, de ekkor még nem
kapnak engedélyt a kigyomlálásra, nehogy esetleg a búzából is elvesszen
valami. Az aratás idején azonban megtörténik az elválasztásuk, ami
Krisztus visszatérésekor történik meg, s akkor az egyházba férkőzött
megátalkodott gonoszok, a Sátán által elplántált "konkoly" egybe lesz
gyűjtve, és a tűzre lesz vetve:
Máté 13:41-43 41 Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. 42 Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. 43 Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg! (vö. Dán. 12:2)
Lényeges
felfognunk mindennek a súlyát, mert itt a két csoportba tartozó egyének
örök sorsának eldöntése történik meg. Az örök életet elnyerők
elsőzsengéi, az igazak örök dicsőségre jutnak, a megátalkodottak és
kárhozottak első gyümölcsei pedig az örök kárhozatra, ahogy Dániel
megjövendölte:
Dániel 12:2 Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.
E
két csoportból tehát már senki nem kerül a második feltámadásba,
ítéletük elvégződött ebben a korban. Miként lehetünk biztosak abban,
hogy Isten magja van bennünk?
Mint
láttuk, a jó mag az Isten által beültetett Szent Szellem, illetve az
abban növekvő egyén. Akiben nem az Isten magja van, az az ördög által
plántált konkoly, amit valóban fel lehet ismerni egy idő után:
1János 3:8-10 8 Aki
a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt
kezdettől fogva. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit
lerontsa. 9 Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született. 10 Erről
ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem
cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a
testvérét.
Az
nyilvánvaló, hogy aki nyíltan és megátalkodottan a bűnnek él, az az
ördögtől van. És igaz ez akkor is, ha azt a képmutatás köntösében, a
vallásosság álarca mögött követi el bárki. Az igaz törvénytartás nem
azonos a törvénykezéssel, sem a szeretetlen, képmutató és ítélkező
szellemiséggel. Ahogyan a konkoly előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, úgy a
képmutatás és szeretetlenség is felfedi magát, s vele azokat, akik nem
az Isten magjai. Mégis hagyják a kettőt egymás mellett növekedni! Ez
visszavisz bennünket az 1Mózes4:15-höz, ahol Káinra egy bélyeg kerül azért, hogy "meg ne ölje senki sem, aki rátalál."
Felvetődhet
a kérdés: Nem lehetséges-e az, hogy Krisztus itt képletesen és szellemi
vonatkozásban beszélt? Nem! Ugyanis hozzátette, hogy akik nem értik meg
a konkoly példabeszédét, azok egyetlen más példabeszédet sem fognak
megérteni.
Vannak, akik a
konkoly példázatát duálisan értelmezik, számukra a fentiek mellett van
még egy párhuzamos mondanivalója is. Eszerint a jó mag a Krisztus által
létrehozott Ádámra és gyermekeire utal, a konkoly pedig a köztük
növekedő, az ördög által vetett magra, vagyis az általa megfogantatott
Káin gyermekeire, a kenitákra. Káin volt a Krisztus által említett
eredeti gyilkos és hazug. A jó mag (a megváltott tiszta ádámi faj) a
csűrbe lesz gyűjtve, míg a konkoly (Káin leszármazottai, a "kárhozat
fiai") a tűzre lesz vetve az ítélet napján, Krisztus visszatérésekor.
Krisztus azért tárta fel tanítványainak ezt a mások elől elrejtett
igazságot a példázaton keresztül, hogy megtudhassák "a világ kezdete óta rejtett dolgokat" (Mát 13:35)! Itt a világ kezdete (gr. katabole) az ádámi teremtésre utal.
A
Biblia szerint Isten Ábrahám "magjaiban", azaz Izrael
nemzetközösségében viszi véghez a megváltás tervét (amibe az Újszövetség
által már a választott pogányok is be lettek oltva
(Róm. 4:16; 9:8; 11:17), lásd még az
Izrael és az egyház titka című
írást). Izraelt emiatt nevezik a "választott népnek", ahogyan az igaz
egyház tagjaira is a "választottak" kifejezéssel utal a Szentírás.
Ugyanakkor a megváltás munkájában aktív szerepet és munkát kapnak a
megváltás tárgyai, az igaz hívők, a választottak is. Sátánnak szintén
megvannak a maga "magjai", akik egy állandó, elkeseredett küzdelemben
állnak a megváltásra szánt magokkal
(1Móz. 3:15).
Sátán szintén a "választottain" keresztül dolgozik és viszi véghez
munkáját, akik azt teszik, amit tőle hallottak, teljesítik kívánságait,
és hazugságait szólják
(Ján. 8:38,41,44). Mint
láttuk, Sátán stratégiai pontossággal oda helyezi a saját ivadékait,
ott működteti őket a legaktívabban, ahol a legnagyobb kárt okozhatják az
igazságnak, és Isten választottainak. Ezért nem véletlen, hogy
beférkőztek Júdába és az egyházba is, de míg az előzőt képesek voltak
ideiglenesen megrontani, a másodikban lesz egy maradék, amely fölött nem
kapnak erőt. A beférkőzött konkolyról:
Júdás 1:11-17 11 Jaj nekik, mert Kain útján indultak el, pénzért Bálám tévelygésére adták a fejüket, és Kóré lázadása szerint vesznek el. 12 Ezek
szennyfoltok szeretetvendégségeiteken, akik szemérmetlenül veletek
lakmároznak és hizlalják magukat. Olyanok, mint a szél sodorta, víz
nélkül való fellegek, mint az ősz végi gyümölcstelen fák, amelyek
gyökerestül kiszakítva kétszer halnak meg; 13 mint a tenger megvadult hullámai, amelyek saját szégyenüket tajtékozzák, bolygócsillagok, akikre az örök sötétség homálya vár. 14 Ezekről is prófétált Énók, aki Ádámtól számítva a hetedik volt, amikor így szólt: "Íme, eljött az Úr szent seregeivel, 15 hogy
ítéletet tartson mindenek felett, és megbüntessen minden istentelent
minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövettek, és minden
káromló szóért, amelyet istentelen bűnösökként ellene szóltak." 16 Ezek
zúgolódók, sorsuk ellen lázadók, vágyaik útján járnak, fölényesen
jártatják a szájukat, és haszonlesésből embereket dicsőítenek. 17 Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg azokról a beszédekről, amelyeket a mi Urunk Jézus Krisztus apostolai előre megmondtak.
V. Isten "bevándorlási politikája"
Ki számít izraelitának bibliai értelemben?
A
témakört nem lehet lezárni anélkül, hogy röviden ki ne térnénk Isten
bevándorlási politikájára, vagyis azokra a törvényzetekre, amelyek
meghatározták és szabályozták az idegenek Izraelbe való betelepedését.
Tény, hogy amint a modern Izrael házához tartozó nemzetek, úgy Júda (a
zsidók) is nagyszámú idegen népelemet foglalnak magukban a legkorábbi
időktől kezdődően. A Biblia száraznak, unalmasnak tűnő geneológiáin
legtöbben átugranak olvasás közben, szinte mellékes, haszontalan
megjegyzéseknek veszik a furcsa nevek felsorolását, ki szült kit,
életének hányadik évében, stb. Pedig ezek gyakran a legfontosabb
kulcsokat tartalmazzák más szövegrészek pontos megértéséhez, és nem
véletlenül kerültek be a Szentírásba.
A
geneológiák sokat segítenek abban is, hogy választ kapjunk a fenti
idézettel kapcsolatos felvetődő kérdésekre, különösen akkor, ha
bibliailag helyes és pontos választ kívánunk.
A
Szentírásból és néhány történelmi forrásból jól követhetjük, hogy
miképpen épültek be Júda törzsébe olyan bizonyos népelemek, amelyek
erősen hozzájárultak ahhoz a folyamathoz, amely az izraeliták
ószövetségi hitét jelentősen átformálva a rabbinikus judaizmusként
ismert vallássá alakította. Azon rabbinikus júdaizmussá, amelyben a
zsidóságot a továbbiakban már nem egy adott vérvonalhoz kötött nemzeti
identitás jelentette, mint inkább a rabbinikus judaizmus követői. Mint
látni fogjuk, a zsidók közé beépült népelemek igen vegyes háttérből
kerültek ki, gyakran az igaz Istent legádázabban ellenző népekből.
Történelmi
tény, hogy Izrael törzseiben, majd nemzeteiben mindig is jelen voltak
idegenek, vagyis a más nemzetekből hozzájuk csatlakozott elemek. Isten
engedélyezte ezt, de törvényében szigorúan levetette, illetve
szabályozta azt, hogy miként válhatnak a pogányok a testi Izrael
részévé. Már az Egyiptomból való kivonuláskor is Izraellel tartott egy
"keveredett népesség", akik szintén rabszolgák voltak Egyiptomban (2Móz. 12:38). Isten
megbüntette Mózes nővérét, Miriamot, amiért az bírálni merte Mózest
pogány (kushita, azaz valószínűleg sötétbőrű) felesége miatt (4Móz. 12:14).
Isten
eleve korlátozni kívánta a keveredést az izraeliták és a hozzájuk
csatlakozó pogány származású egyének között, ezért a törvényben
utasításokat és szabályzatokat adott arra, hogy miként fogadhatók be
Izrael közösségébe az idegenek:
3Mózes 19:33-34 33 Ha idegen lakik veletek földeteken, ne bántsátok. 34 A
veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és
szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom
földjén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
Adott
volt tehát az, hogy Izraelnek tiszteletben kellett tartani az idegenek
"emberi jogait", bár ezt nem feltétlenül a kifejezés mai, eltorzult
értelmében kell értenünk. A másik oldalról viszont az idegennek csupán
egy adott módon volt lehetősége Izrael részévé válni.
Amennyiben bárki Izraelhez kívánt csatlakozni, annak az egyénnek
teljesen izraelitává kellett válnia, felvéve a szövetséget és annak
jeleit. Végleg el kellett hagynia a pogány múltját, annak szokásait, nem
beszélve a pogány vallásról. Röviden, teljes mértékben be kellett
térnie Izraelbe a törvény minden elvárása szerint, kezdve a
körülmetélkedéssel. Az ideiglenesen Izraelben tartózkodó idegennek
(akiket mai kifejezéssel élve talán "vendégmunkásoknak" nevezhetünk) nem
lehettek privilégiumai, és nem részesülhettek a szakrális dolgokban,
így a szövetségen kívül maradtak, ami természetesen azt is jelenti, hogy
nem válhattak izraelitákká. Bár sérelem és jogtalanság nem érhette még
ezeket az ideiglenesen ott tartózkodó elemeket sem, de végleg
letelepedniük (és az izraeliták örökségében részesülni) csak a fenti
módon volt lehetséges bárki számára. A törvény tehát részben védte,
részben pedig nagy felelősséggel ruházta fel az idegent. Izrael részére
pedig biztosította, hogy a nemzeti vérvonal megmarad, a pogány vallási
tradíciók és idegen szokások pedig soha nem üthetik fel fejüket Isten
népe között – már amennyiben betartották az idevonatkozó rendeleteket:
2Mózes 12:48-49 48 És ha jövevény tartózkodik nálad, és páskhát akarna készíteni az Úrnak: metéltessék körűl minden férfia, és úgy foghat annak készítéséhez, és legyen olyan, mint az országnak szülötte. Egy körűlmetéletlen se egyék abból. 49 Egy törvénye legyen az ott születettnek és a jövevénynek, a ki közöttetek tartózkodik.
3Mózes 24:22 Egyazon törvény szerint ítélkezzetek mindenki fölött, akár közületek való, akár idegen, mivel én vagyok az Úr, a ti Istenetek."
4Mózes 15:29-31 29 Az Izrael fiai közül valóra és a körükben élő idegenre ugyanaz a törvény vonatkozik, föltéve, hogy tévedésből tesz valamit. 30 Az ellenben, aki szándékosan tesz valamit, akár a népből való, akár idegen, káromolja az Urat; az ilyet ki kell a népből zárni. 31 Mert megvetette az Úr szavát, s áthágta parancsait; az ilyet egészen ki kell irtani: viselje bűnét."
Egyáltalán nem volt helye a "multikulturalizmusnak", ahogyan a "minden nézet egyenlő jogú" elméletnek sem, különösen nem a vallás és törvényzetek területén:
Isten
befogadta népe közé a köztük letelepedni kívánó pogányokat, s ezek az
idegenek önálló örökséggel teljes jogú tagjaivá váltak annak a törzsnek,
amelyben letelepedtek. Tudván elkötelezettségüket, mert idegenségük nem
volt mentség a törvény szigora alóli felmentésre. Izraelnek be kellett
fogadnia az odatérőket még az olyan rendkívül ellenségesen viselkedő
népek közül is, mint az edomiták, igaz, az ő esetükben szigorúbb
megszorításokkal:
5Mózes 23:7-8 7 Az edomitát ne utáld, mert testvéred. S ne utáld az egyiptomit sem, mert az országában éltél, idegenként. 8 Harmadik nemzedékük beléphet az Úr közösségébe.
Ez az idézet rendkívül sokatmondó, mert itt annak az Ézsaunak az utódairól van szó, akiket Isten gyűlölt, már az anyaméhben (Róm. 9:13). Ennek
ellenére Isten utasította az izraelitákat arra, hogy ne utálják az
edomitákat! Az edomiták egyébként valójában Izrael testvérnépe voltak,
hiszen ők Ézsaúnak, Jákob ikertestvérének leszármazottai (1Móz. 36:43; 25:19-26). Jákob lett Izraellé átnevezve (1Móz. 32:28), s
az ő tizenkét fiának egyike volt Júda. Ez azt jelenti, hogy Ézsau
(Edom) Júdának, az első zsidó embernek a nagybátyja volt (mint ahogyan
Jákob többi fiaié is). Az edomiták tehát szintén Ábrahámtól és Izsáktól
származnak, így Hébertől is, ami apai ágon a héberek egyik ágává teszi
őket. Mivel az edomiták szemita nép (bár kánaáni asszonytól, így
pontosabban szemita és kámita keverék), héberek, Jákob testvérének
leszármazottai, ezért az izraeliták legközelebbi pogány vérrokonainak
mondhatók.
A judaizmus mint felekezet
Tudjuk
azt is, hogy a perzsa birodalom idejében sok pogány nemzetből való
egyén felvette a zsidó vallást, miután Eszter királynővé lett, és a
zsidók legyőzték az addig őket üldöző ellenségeiket: "Az ország népei közül sokan zsidóvá lettek" (Eszt. 8:17).
A szöveg azt mondja, zsidókká lettek, tehát beolvadtak Júdába, s annak
vallásába, felvéve az Ószövetség jeleit. Ezzel tehát egy további
jelentős számú idegen elem keveredett a zsidóságba, ezúttal azonban a
törvényben meghatározott módon. A perzsa birodalom igen vegyes lakosságú
volt, bár döntően szemita eredetű népekből tevődött ki, s az ez
alkalommal betértek legtöbbje így még szemita volt (mivel az elveszett
törzsek ekkortájt még éppen ezen a területen tartózkodtak, köztük
szintén sokan "visszatértek" a hithez).
A betértek állapotát két nézőpontól lehet megközelíteni:
1. Addig, amíg Izrael vagy Júda az Isten által levetett szövetség és törvény szerint élt, betartva annak minden pontját,
úgy az idegenek megfelelő módon történő betérése elfogadott volt, és az
idegen teljes mértékben asszimilálódhatott, részese lehetett az
ígéretek testi fázisának (vö. 3Móz. 19:33-34, Ez. 47:22-23).
2.
Ha azonban a szövetséget már megrontó, vagyis az aposztata testi
Izraelbe vagy Júdába települ be bárki, és ott akár állampolgárságot kap,
az nem teszi őt Isten előtt a választott nép, vagy a szövetség részévé,
sem az Izraelnek adott ígéretek örökösévé. Röviden, sem az izraelita
országokba való betelepülés, sem a judaizmus felvétele nem tesz senkit
Isten népévé. Az Izraelnek ígért örökség lényegében az üdvösség, s azt
kizárólag Krisztus áldozatának elfogadásával, a bűntől való megtéréssel,
és a teljes szellemi újjászületéssel nyerhetjük el, amire egyedül az
Újszövetség ad lehetőséget.
Ha Josephusnak az edomitákkal kapcsolatos azon kijelentését, hogy azok nem mássá, mint zsidókká váltak az
Isten törvényének fényében vesszük, akkor azok a törvény betűje szerint
valóban "zsidókká" váltak, de nem a szövetség értelmében vett
izraelitákká, hanem a szövetségtől már eltért, hamis farizeusi judaizmus
részévé. Röviden, egy aposztata hitnek lettek a részesei, nem pedig
igaz Júdának (Róm. 2:29).
Josephus
a maga farizeusi tanításaira alapozva azt tartotta, hogy az ilyen
prozeliták (betértek) valójában teljes jogú polgárokként tértek be a
zsidóságba (lásd. pl. Antiq. XIV. könyv viii. fej. 1. rész), kissé
figyelmen kívül hagyva annak tényét, hogy azt karddal a fejük fölött,
azaz kényszerből tették. A törvény ugyan kimondja, hogy amennyiben az
edomiták körülmetélkedtek és teljes mértékben elfogadták a zsidó
"vallási gyakorlatokat és szokásokat", valóban Júda részévé váltak, mint
az "ottszülöttek". Még akkor is, ha figyelembe vesszük az 5Mózes 23:7-8-ban
vázolt korlátozásokat (miszerint az edomiták, vagy edomita izraelita
keveredésből szülöttek csak a harmadik generációban válnak teljes jogú
izraelitává). Ez azt jelenti, hogy az i.e. 110 körül betért edomiták
Krisztus idejére már túllépték a harmadik nemzedéket, és addigra teljes
jogú zsidókká lettek. A kérdés csupán az, hogy ekkor a farizeusi
judaizmus megegyezett-e az eredeti ószövetségi vallással?
Tudjuk,
ekkor még állt a templom, és "érvényben volt" az Ószövetség, még akkor
is, ha igen kevesen voltak már annak hű követői. Valamivel később, a
jeruzsálemi templom lerombolása (i.sz. 70) és a Bar Kóhba lázadás
leverése után, a rómaiak kiűzték a zsidókat Jeruzsálemből. Ezt követően a
júdeai zsidók szétszóródtak szerte a Földközi-tenger partvidékén,
Babilóniában, szétszórt elemeik jelen voltak Dél-Európában, különösen
Spanyolországban, egész Észak-Afrikában és Arábiában. A zsidóság
szefárdi ága nagyrészt az ő utódaikból tevődött ki a középkorra. Más
elemeik Krímeába és a kaukázusi területekre vetődtek, akikhez később
csatlakoztak azok a zsidók is, akik Babilóniából az izraelita törzsekkel
észak-nyugati irányba vándoroltak. A talmudista és kabbalista judaizmus
rendszerezése Babilonban történt meg, amelyre nagy hatással voltak az
ottani misztériumok és okkult tudományok.
A
templom lerombolását követően azok a testi izraeliták, akik nem
fogadták el a Messiás áldozatát, ideiglenesen ki lettek metszve önmaguk
olajfájából, amelybe nekik is vissza kell oltatniuk ahhoz, hogy részesei
lehessenek az eleve nekik adott ígéreteknek. Azt azonban ki kell
hangsúlyozni, hogy úgy kimetszésük, mint visszaoltásuk és
helyreállításuk az üdvösségi terv része.
Mint
már láttuk, Isten meghatározta, hogy pogányok betérhettek Izraelbe,
letelepedhettek ott, és teljes jogú lakosokká válhattak, mint az ott
született izraelita, abban az esetben, ha elfogadták Izrael
Istenét, vallásrendjét, törvényét (beleértve a körülmetélkedést is, ami
az Izraellel megkötött szövetség jele volt). Ez a bibliai
alapelv illetve törvénytétel lényegében egy máig érvénybenlévő
törvényszerűség, ami szellemi szintre lett emelve, és a pogány választottak Izraelbe oltásával ez valósul meg (annyi különbséggel, hogy esetükben már nem a test, hanem a szív metéltetik körül, ami az Újszövetség jegye). Így lettek a pogányok közül választott hívők Izrael nemzetközösségének részesei Krisztus által.
Más
kérdés viszont, hogy a zsidók ma mennyiben élik meg – a már egyébként
is felbontott – Ószövetséget, illetve az abban meghatározott
vallásgyakorlatot. A mai ún. rabbinikus júdaizmus ugyanis már nem az az
ószövetségi vallás, amit Isten megkötött Izraellel a Sínainál, ugyanis
az ott megadott rendeleteknek csupán válogatott elemeit tartják meg,
erősen keverve a halachah hagyományokkal.
A mai júdaizmus elsősorban a Krisztus első eljövetele és a templom
lerombolása után kialakult farizeusi hagyományok örököse – az Ószövetség
elengedhetetlen részeként megadott templomi, áldozati és papi szolgálat
nélkül, és számtalan emberi parancsolat bevezetésével. Maga a
rabbinikus judaizmus a keniták, gibeoniták és edomiták hatására alakult
azzá, amivé lett – egy teljesen meghamisított vallássá. Mivel a Messiást
megtagadták, Júda egyelőre és ideiglenesen maga is kiesett az
ígéretekből (vö. Ap.Csel. 3:23), csakúgy, mint korábban Izrael háza.
Az
eddigi leírásokból jól látható, hogy az idők folyamán a júdeai zsidók
etnikai arculata valóban jelentős változásokon ment át a jól dokumentált
keveredések folytán. Az Isten Gyülekezeteinek véleménye az, hogy ha
bárki zsidónak vallja magát a judaizmus felvételével, az a judaizmus
részévé teszi magát, nem pedig Izrael és az isteni szövetség részévé,
aminek elvárása a szellemi megtérés és újjászületés Krisztus által.
Isten Egyháza ma egyedül a szellemi Izraelt (Gal. 6:16) tartja az Isten igazságait képviselő népének, azokat, akik "bensőleg zsidók" (Róm. 2:29), ahol a testi születés lényegében nem számít semmit (Ján. 6:63; Gal. 3:28).
Isten
azonban ügyel a nemzetének etnikai tisztaságára, a törvény szerint
valójában a törzsek még egymással sem keveredhettek, nemhogy a
pogányokkal. Izrael népének helyreállításával ki lesznek vetve a
jogtalanul ott tartózkodó (körülmetéletlen szívű) idegenek, úgy a
vallási szolgálatból, mint magából a nemzetből is.
Miért
történhetett meg mindaz, amit ebben az írásban eddig vázoltunk? Tény,
hogy mindez nagyrészt hozzájárult Izrael elvakulásához, amire JHVH
emlékeztetni fogja Izraelt (és természetesen így Júdát is) a majdani
helyreállításuk után:
Ezékiel 44:5-9 5 Jól figyelj arra, hogy kik mehetnek be a templomba, és kiket kell eltávolítani a szent helyről! 6 Mondd
meg Izráelnek, ennek az engedetlen népnek: Így szól az én Uram, JHVH:
Elég volt már mindenféle utálatos dolgotokból, Izráel háza! 7 Hiszen idegeneket, körülmetéletlen szívű és testű embereket engedtetek bejönni; szent helyemen való jelenlétük meggyalázta házamat, amikor kenyeret, kövérjét és vért hoztatok nekem áldozatul. Ezzel megszegtétek szövetségemet,tetézve utálatos dolgaitokat. 8 Nem ti teljesítettetek szolgálatot szentélyem körül, hanem rájuk bíztátok, hogy azok [az idegenek] teljesítsenek szolgálatot helyettetek szent helyemen. 9 Ezt
mondta az én Uram, JHVH: Az idegenek, az Izráel fiai között élő
körülmetéletlen szívű és testű idegenek, nem mehetnek be szent helyemre.
A
Biblia a körülmetéletlen szívet következetesen a megtérést elutasítókra
használja, s itt világosan láthatjuk, hogy Izrael ezek kezére bízta a
szolgálatot! Innentől már soha többé nem fog előfordulni hasonló dolog,
és végre minden beteljesedik, ami a törvényben meg van írva, mert Izrael
szívébe lesznek írva a parancsolatok (Jer. 31:31-33; Ezék. 11:19:21; 40-20), nem térnek el attól többé sem jobbra sem balra, "eltávolítanak minden botrányt és utálatosságot" (Ez. 11:18), és a körülmetéletlen szívű idegenek nem mehetnek be többé a szent helyre.
Ennek
része az, hogy Izrael és a szentély a messiási helyreállítás után
teljesen megtisztul az idegen, hamis tanokat és gyakorlatokat terjesztő
elemektől:
Zakariás 14:21 Jeruzsálemben
és Júdában minden fazék a Seregek URának szent tulajdona lesz, és aki
csak eljön, hogy áldozatot mutasson be, bármelyiket előveheti, és főzhet
benne. Attól a naptól fogva nem lesz többé kánaánita (héb. kena'aníj) a Seregek JHVH-jának házában.
Izrael
törzsei visszakapják törzsi örökségeiket, a törzsek a törvényt
tiszteletben tartva még egymás közt sem házasodnak, a köztük élő, a
szövetséghez kötődő és megfelelő módon letelepedett idegenek pedig saját
birtokot kapnak maguknak a befogadó törzs területén (Ez. 47:13-23). Nem
lesz többé megtévesztés, nem létezik majd többé Sátán zsinagógája a
hamis zsidókkal, akik – a választottak kivételével – vakságban tartották
Izraelt és a kereszténységet.
Túlzott
kijelentés-e azt állítanunk, hogy a zsidóság nagy részét ma nem az
eredeti Júda törzsének etnikuma teszi ki? Egyáltalán nem, mert ez
megegyezik a hivatalos zsidó állásfoglalással:
"A
szó szoros értelmében pontatlan az ősi izraelitákat zsidóknak nevezni,
ahogyan helytelen a modern zsidókat izraelitának, vagy hébernek
mondani." (Richard Siegel & Carl Rheins , The Jewish Almanac, New York, NY: Bantam Books, 1980, 3. old.).
Ezt a tényt sorozatban erősítik meg az olyan hivatalos zsidó források, mint a The Jewish Encyclopedia (1905), The Universal Jewish Encyclopedia (1941), az Encyclopaedia Judaica (1971), a The New Standard Jewish Encyclopedia (1977),
és az egyéni zsidó kutatók és szerzők is. Csak néhány ilyen kiemelkedő
személy neve: Nathan M. Pollock, a Középkori Zsidó Történelemkutatás
professzora Tel Avivból, Bernard Lazare, Robert Quillan, Dr. Benjamin
Freedman, Arthur Koestler, James Yaffe, Paul Meyer stb. Nem a véletlen
műve, hogy a zsidó kifejezés hosszú ideje már nem egy etnikumot fed,
mint inkább a judaizmus képviselőit, hiszen a farizeusi judaizmus
megalkotóinak nagy része maga sem volt zsidó, és a betérés szabályait is
meg kellett változtatniuk.
Ezek a
tudósok nagyon is tisztában vannak azzal, hogy ez nem egy újkeletű
jelenség, hanem a két testamentum közt végbement átalakulás eredményei.
Tisztában vannak az olyan adott történelmi tényekkel, mint pl. a
judaizmust felvevő idumeaiak beolvadása. Tagadhatatlan ugyanis, hogy már
az ókorban is nagyon tisztában voltak Júda etnikai átalakulásával, mi
több, már akkor közismert tényként kezelték azt az állapotot, hogy a
judaizmust képviselő főbb szektáknak a tagsága sem színzsidókból állt,
hanem nagyrészt idegenekből. Erről saját történészük, Josephus
tanúskodik, amit itt újraidézünk:
"A
judeaiak közt három fő filozófiai irányzat volt jelen. Az elsőnek a
követői a farizeusok voltak; a második a szadduceusok; a harmadik szekta
követőit, amelynek a legszigorúbb elvárásai voltak, esszénusoknak
nevezték. Ez utóbbiak a születésük szerint is zsidók, és láthatóan nagyobb szeretetet tanúsítanak egymás iránt, mint a másik két szekta." (Josephus, A zsidók háborúi 2:8:2)
Josephus,
aki a maga részéről a farizeusi szektához tartozott, minden további
nélkül elismeri, hogy csupán az esszénusok szektája áll a valóban
Júdától származó zsidókból, és akkor még igenis számon tartották a
vérszerinti eredetet. Az utalás egyben elárulja azt is, hogy a
farizeusok szektája és tagságuk messze nagy része nem vérzsidó volt,
hanem idegen, s ez további bizonyíték a korábbiakban vázoltakhoz! Bár
nem közvetlenül idevágó téma, de érdemes megjegyezni, hogy talán emiatt
sem véletlen az, hogy egyedül az esszénusok tartottak ihletettnek és a
Szentírás részének olyan írásokat, mint pl. az Énok könyve,
amit a farizeusi/rabbinikus judaizmus elvetett, talán éppen amiatt, mert
túl sok olyan információt tartalmaztak, amelyek felfedték kilétüket.
Rendkívül
érdekes még Josephus azon leírása, amelyben elismeri, hogy valamikor a
két testamentum közötti időben a Shekina dicsősége, vagy a Jelenlét
elhagyta a templomot:
"Az
Urim és a Thummim fénye megszűnt, kétszáz esztendővel azelőtt, hogy ezt
a könyvet megírtam" [vagyis pont abban az időszakban, amikor a
farizeusok szektája hatalmat nyert] (Ant. 3:218)."
Nyilvánvaló
tehát az, hogy Isten Jelenléte elhagyta az akkorra hamissá váló
vallásrendszert, és Krisztus eljövetelekor tanúbizonyságot tett az
ellen. Az megintcsak tény, hogy az írástudók, a szoferim döntött JHVH
nevének 134 helyen történő átírásáról Adonájra, ami a mai napig
zűrzavart okoz a Biblia pontos értelmezésében. A templom lerombolását
követően a szoferim hagyományait a rabbinikus zsidóság vette át, s nem
véletlenül lett még a bibliai naptár is megváltoztatva.
Mint
láttuk, az isteni uralom helyreállításakor Isten megszűnteti ezt az
állapotot, eltávolítja népéből azokat az elemeket, amelyeket Ő maga el
kíván távolítani, hogy tulajdona tiszta és szent legyen. Ezt a témához
kapcsolódó terjedelmes kitérőt meg kellett tennünk a pontos teológiai
jelentősége miatt.
A rabbinikus
judaizmus létrejöttének egyik sajátos következménye az lett, hogy Izrael
vallási életének vezetésébe gyakorlatilag bekerülhettek nem izraelita,
pogány, s ami a legfontosabb, a Sátán által beültetett elemek is, akik
Isten nevében a felismerhetetlenségig eltorzították az igazságot.
Másképpen kifejezve: az igaz vallás a gonosz erők hamisítványa lett! És
aki azt hiszi, hogy ez csak a judaizmusban történhetett meg, azt
felkészületlenül éri az, amikor nemcsak hogy a keresztények zöme, de még
a választottak is a teljes megtévesztés veszélyébe kerülnek.
Utószó: Megtévesztők és megtévesztettek
A
sátán zsinagógájához tartozó zsidóknak semmi közük azokhoz az igazi
izraelita zsidókhoz, akiket Krisztus a visszatérésekor nemzeti rabságból
szabadít meg, s akik ekkor megtérnek Istenükhöz. Az igaz zsidók ekkor
egyesülnek Izrael Házával a Szentföldön (Ez. 37).
A sátán zsinagógája egy olyan hatalmi elit, amely zsidónak mondja
magát, zsidóknak hiszi őket a világ, "Isten választottaiként"
tetszelegnek, holott sátán ivadékai, akik azt teszik, amit uruk diktál.
Elérték, hogy a zsidó név mögött megbújva senki nem emelhet rosszalló
szót ellenük, az irányukba intézett minden kritikát az
"antiszemitizmus" vádjával bélyegeznek meg és vetnek el, a törvényeket
ők diktálják, amelyeken érdekes módon ők felül állnak.
Ahogyan
az Izrael vallásrendszerébe beplántált Sátán magjai veszedelembe és
romlásba vitték a választott népet, úgy az egyházat, a szellemi Izraelt
is romlásba vinnék, amennyire tehetik. Nem ok nélkül bünteti meg Isten
azokat a tanítókat, akik népét, Izraelt is romlásba vitték. A Jeremiás 8 fejezete a félrevezetett, megromlott nép keserű sorsát vázolja, s rámutat annak okozóira is:
Jeremiás 8:8-9 8 Hogy mondjátok: 'Bölcsek vagyunk és az Úr törvénye velünk van?' Azt bizony, íme, hamissá tette az írástudók vesszeje. 9 Szégyent vallottak a bölcsek, megzavarodtak és tőrbe estek; íme az Úr igéjét megvetették, mit ér hát bölcsességük.
És ez az egyetlen mérce! Mondhatja magát bárki bárminek, hivatkozhat Istenre és a törvényre, vagy akár Jézusra, de ha a hivatkozás ellenére meghamisítják Isten törvényét, azzal feltárják kilétüket.
Kik
is voltak elsősorban az írástudók, a bölcsek, akik kisajátították
maguknak Izrael vallási életének irányítását? Káin fiai, a keniták, és a
kiátkozott edomiták, a sátán magjai, az ördög fiai, vagyis azok a
"zsidók", akik soha nem is voltak valójában zsidók, hanem Sátán papjai!
Ők azok, akik szégyentelenül félrevezették és ma is félrevezetik a
nyájat:
Jeremiás 8:12 Szégyenkezniük
kellene, mert utálatos, amit tettek. De nem akarnak szégyenkezni, és
már pirulni sem tudnak. Azért elesnek az összeomláskor, elbuknak a
megtorlás idején! - mondta JHVH.
Ez
az írás egyben egy nyílt levél is az elvilágiasodott kereszténység
jeles nagy embereihez, akik félrevetve Isten parancsolatait, hamis
utakra vezetik a rájuk bízott nyájat.
A Szentírás szerint az az igazi izraelita, aki szellemileg izraelita, és az az igaz zsidó, aki bensőleg zsidó:
Róma 2:28-29 28 Nem az a zsidó, aki látszatra az, s nem az a körülmetélés, ami a testen látható, 29 az a zsidó, aki bensőleg az, s aki nem betű szerint, hanem lélek szerint körülmetélt. Az ilyen nem embertől, hanem Istentől kapja a dicséretet.
Aki bensőleg zsidó, az egyben szellemi izraelita is, mert Krisztus testében nincs különbség fajra, nemre való tekintetben (Gal. 3:28). Aki
testi születés szerint izraelita, de a szövetségtagadás miatt
kivágattatott Izraelből, az a visszaoltásáig a pogányokkal egyenlő. A
modern keresztények, különösen annak evangelista és pünkösdista ágazatai
a rabbinikus judaizmust tekintik a zsidóság bibliailag hiteles
vallásának, a cionizmust pedig Isten választott eszközének tartják,
amely által "helyreállította" Izraelt. Keresztények tömegei kötelezik el
magukat a cionizmus morális, ideológiai és gyakran anyagi támogatására,
amivel ezek a magukat szelleminek valló "hívők" a sátáni fortély
kelepcéjébe kerültek.
Itt az ideje,
hogy azoknak adjuk meg a kijáró érdemet, akik jogosak arra, nem pedig
azoknak, akik a név mögé bújva istentelenségeket és törvényszegéseket
követnek el. Mert ők azok lába elé lesznek vettetve hódolatra, akik hűek
maradnak az igazsághoz, és nem hagyják magukat megtéveszteni a sátáni
hitvány hamisítvánnyal (Jel. 2:9).
A
megtévesztés természete szerint, a megtévesztett nincs tudatában annak,
hogy meg van tévesztve – ha tudná, akkor nem lenne megtévesztve. Isten
szerint népének a tudatlanságuk okozza vesztét:
Hóseás 4:6 Népem elpusztul, mert nincs benne érteni tudás. Mert
elvetetted a tudást magadtól, én is elvetlek, ne légy többé pap. Amiért
elfeledted Istened törvényét, én is megfeledkeztem a fiaidról.
Akik
a külsőségekben mutatkoznak zsidóknak, vagy akár testileg azok is, de
emberi hagyományokat követnek, továbbá nyereséget, dicséretet és evilági
javakat hajszolnak, azokkal kapcsolatban ezt mondta Jahoshúa:
Máté 8:13-14 13 ... "Minden palántát, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, ki fognak gyomlálni. 14 Hagyjátok őket, világtalanok vak vezetői! Ha pedig vak vezet világtalant, mind a ketten gödörbe esnek."
Az
aratás ideje közeleg, így a konkoly sötét magjai kezdenek egyre
nyilvánvalóbbá és láthatóbbá válni a vetésben. Azok, akik felismerik e
mérges termést, nem lesznek megtévesztve, nem bukhatnak el, s eljutnak
az aratásig, "amikor megragadják a rókakölyköket", a "konkoly" tűzre
kerül, a "búza" pedig begyűjtetik az Isten országába.
Az
átlag zsidó ember addig nem fogja igazán megérteni az "antiszemitizmus"
jelenségét, amíg nem néznek szembe azzal, hogy ők is csupán eszközei és
elsődleges áldozatai egy olyan játszmának, aminek tétje nem csak a
zsidók, de az egész emberiség sorsa. Az ő sajnálatos szerepük e
játszmában az előre jól kikalkulált szenvedés volt, hogy arra hivatkozva
érintethetelenek maradjanak azok, akik azt okozták – sátán
zsinagógájának "álzsidói".
Sátán
zsinagógája beférkőzött, és belülről meghódította az igaz vallást az
ószövetségi időkben, majd beékelődtek a keresztény egyházba is. Ily
módon el lett vetve az Isten törvénye, az igazság és a jog, helyébe a
hiábavalóság került. De ez csupán a kezdet, mindezzel nem fejezték be
munkájukat. Céljuk Isten törvényének betiltása, és annak elérése, hogy
az emberek sátánt istenként imádják, amit egy új világrend beiktatásával
szándékoznak megvalósítani.
Kihangsúlyozzuk,
hogy a Júdától származó zsidó nép nem sátán zsinagógája, Júda el fogja
fogadni Krisztust a Messiásként, amikor visszatér, és megmenti Izrael
maradékát. Sátán zsinagógája egy, a zsidó név mögé bújt imposztor,
okkultista hatalmi elit, a megtévesztés mesterei, akik gyűlölik
Krisztust, a keszténységet, és azokat az igaz zsidókat, akik hűek
maradtak a Tórához, elvetve minden általuk bevezetett eretnekséget,
legyen az a kabbalizmus vagy a cionizmus. Ezek az álzsidók szemrebbenés
nélkül elpusztítják az igaz zsidók és izraeliták millióit, ha céljaikat
szolgálja, márpedig szolgálni fogja. Sátán zsinagógáját a hatalomvágy és
sátán imádata vezérli, neki szolgálnak, és egyetlen céljuk az, hogy
elfogadtassák őt a világ isteneként, amit az antikrisztus
felemelkedésével kívánnak megvalósítani. Minden eddigi munkájuk egyedül ezt a célt szolgálta, ahogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében maguk fogalmazzák:
Egyébként nem közömbös-e a világnak, vajon ki uralkodik fölötte: a katolikus egyház feje-e, vagy a mi cionista vérből származó erőszakos királyunk (despotánk)? (Cion Bölcseinek 5. Jegyzőkönyvéből)
Ha
már most annyira uraljuk a gójok gondolatvilágát, hogy szinte
valamennyien azokon a színes szemüvegeken át nézik a világ eseményeit,
amelyeket az orrukra teszünk - ha már most nincs egyetlen állam sem,
ahol bármi is megakadályozna minket abban, hogy tudomást szerezzünk
arról, amit a gój ostobaság államtitoknak nevez: Milyen lesz
akkor a mi helyzetünk, amikor majd elismert legfőbb urai leszünk a
világnak az egész világ felett uralkodó királyunk személyében? (Cion Bölcseinek 12. Jegyzőkönyvéből).
Amikor Izrael királya a fejére teszi az Európa által felkínált koronát, a világ pátriárkája lesz. (Cion Bölcseinek 15. Jegyzőkönyvéből).
Igen,
létezik egy nemzetközi összeesküvés, de ez nem a zsidó nép "gójok"
elleni összeesküvése, hanem sátán zsinagógájának összeesküvése az
emberiség ellen, legyenek zsidók, vagy pogányok.
Az írás második része a sátán zsinagógájának modernkori fejlődését és "munkásságát" mutatja be.