“A
Mass of the Ages 2. epizódjának megtekintése és az Ön Raymond
Arroyóval készített interjúja érintett néhány olyan kérdést, amelyekkel
küszködöm. Először is, nem úgy tűnik, mintha a Novus Ordo közel állna
ahhoz, amit a zsinati atyák szándéka volt? Azért mondom ezt, mert: (a)
tudjuk, hogy Bugnini volt a Sacrosanctum Concilium [SC] szövegét
kidolgozó bizottság titkára, és (b) a Zsinat után majdnem minden püspök
egyetértett a reformokkal. Neokonzervatív barátaim azt mondják, hogy a
SC és az új misekönyv rendben van – egy “színes-szagos tiszteletteljes
Novus Ordo”-t kellett volna eredményeznie, de az egyházi liberálisok
eltérítették a zsinat és a reform végrehajtását a saját céljaik
érdekében, és ami jó volt, azt az ellenkezőjévé torzították. Ha ez igaz,
akkor (így mondják neokonzervatív barátaim) nincs szükség minden korok
örök szentmiséjére; csak annyit kell tennünk, hogy “rendbe hozzuk a
Novus Ordo-t”. Másodszor, a Novus Ordo e védelmezői azt is állítják,
hogy mivel “a Szentlélek ihlette a Zsinatot”, a Zsinat minden
tekintetben jó volt, beleértve a mise reformját is, amelyre
felszólított. Azt állítják, hogy ha nem támogatjuk a Novus Ordo-t, akkor
a Szentlélek ellen cselekszünk. Valami nem tetszik nekem ezekben az
érvekben, de tudna segíteni meglátnom, hogy mi a baj?
Krisztusban,
Egy Tradi tanonc“
Kedves Tradi tanonc!
Köszönöm
a kérdéseit. Az első kérdést elég egyszerűen meg lehet válaszolni:
nem, a Novus Ordo nem “közelít” ahhoz, amit a zsinati atyák szándéka
szerint a zsinat tartalmazott, amit kétféleképpen is könnyen be lehet
bizonyítani: egyszerűen összehasonlíthatjuk azt, amit a SC meghatároz,
azzal, ami ténylegesen megtörtént, és nagy eltéréseket fedezhetünk fel;
másrészről megnézhetjük, hogy mit mondtak utólag a jól tájékozott
zsinati atyák és peritusok ezekről az eltérésekről. Szerencsére ezt az
összehasonlító munkát már sokszor elvégezték, így csak egy kis
utánanézésre van szükség. Nem fog sokáig tartani, és kifizetődő munka
lesz. [1]. (A későbbiekben idézem Joseph Ratzinger 1976-os megdöbbentő
beismerését. Yves Chironnak az Annibale Bugniniről írott életrajzából
megtudjuk, hogy a csalás eme mestere milyen tanácsokat adott a zsinatot
megelőzően az SC-t megfogalmazó bizottságnak: Elfogadható
általánosságokban kell beszélnünk, és sok mindent nyitva kell hagynunk,
hogy ne kockáztassuk a püspökök elijesztését; aztán utána azt
tehetünk, amit akarunk [2].
Arra a
kérdésre, hogy a későbbiekben miért ment bele majdnem minden püspök az
egyre radikálisabbá váló reformokba, annak ellenére, hogy a legtöbbjük a
zsinat előtt a hagyományt dicsőítette, és biztosította a híveket, hogy
a szeretett dolgok a helyükön maradnak, a választ abból lehet
levezetni, ha megnézzük, hogyan viselkednek ma a püspökök, és valójában
az egyház történetében a legtöbbször: vagy mint gyáva hiperpapalisták,
gyáva bürokraták vagy ambiciózus karrieristák (valójában ez a három
kategória nem zárja ki egymást). Alkalmanként néhányan elítélendő
ideológusokká is válnak, mint azok a püspökök, akik örömmel üdvözölték
VIII. Henriket egyházuk fejeként, vagy azok, akik 1790-ben vidáman
aláírták a francia forradalom Klérus Polgári Alkotmányát, vagy
nemrégiben azok, akik a Humanae Vitae mellőzésével támogatták a
szexuális forradalmat. (Remélem) élő még annak emléke, hogy a legtöbb
püspök szánalmas kudarcot vallott abban, hogy elutasítsa Ferenc pápa
hamis tanítását az elváltak és “újraházasodottak” szentségekhez való
hozzáféréséről, a halálbüntetés “elfogadhatatlanságáról”, arról, hogy
Isten minden vallást úgy akar, ahogyan a két nemet akarja, a szinodális
szinódus önellentmondásairól és a Római Kúria új alkotmányáról (hogy
csak néhány tételt említsünk a sok közül). Meg kellene botránkoznunk?
Igen. Meg kell-e lepődnünk? Attól tartok, a válasz: nem. Megvan az oka
annak, hogy az egyháztörténelem sok ezer püspöke közül miért csak egy
kis részük szerepel a római mártírológiumban.
Hadd
merüljek bele a második és véleményem szerint fontosabb kérdésébe, a
legutóbbi zsinatról, mint “a Szentlélek által ihletettről”. Egy ismert
teológus a következőket írta:
Az
Egyház történetében nem minden érvényes zsinat volt gyümölcsöző; végső
soron sok közülük időpocsékolás volt. A II. vatikáni zsinat történelmi
értékéről – minden jó ellenére, ami az általa létrehozott szövegekben
található – még nem mondták ki az utolsó szót.
Vajon
ezt egy olyan hírhedt eretnek mondta volna, mint Hans Küng? Nem. Joseph
Ratzinger volt az, Bevezetés a keresztény hit világába című művében
[3] Egy másik nagy teológus és egyháztörténész idézett egy egyházatyát,
aki a saját korára vonatkozóan azt mondta:
Az
igazat megvallva kedvem van elkerülni minden püspöki gyűlést, mert
sohasem láttam olyant, hogy egy zsinat boldog eredményre vezetett
volna, és hogy orvosolta volna, nem inkább növelte volna a meglévő
rosszat. Mert mindig van rivalizálás és becsvágy, és ezek uralkodnak az
ész felett; – ne tartsatok túlzónak, hogy ezt mondom; – és egy
közvetítőt nagyobb valószínűséggel támadnak meg, minthogy sikerülne neki
megbékítenie a feleket. Ennek megfelelően visszahúzódtam, és a csendet
tekintem az élet egyetlen biztonságának.
Ez volt
Nazianzoszi Szent Gergely, akit Szent John Henry Newman idézett. [4]
Azért idézem ezeket a részeket, mert úgy gondolom, hogy általában nagy
adag realizmusra és teológiai pontosságra van szükségünk, amikor arról
van szó, hogy mit lehet és mit kell mondani bármely egyházi zsinatról –
még egy ökumenikus zsinatról is.
Realizmus az egyháztörténelemből
A II. vatikáni zsinat hívei kirívó állításokat tesznek róla: “A Szentlélek ihlette
a zsinatot”. Várjunk csak; én azt hittem, hogy a különleges
sugalmazottság csak Isten tévedhetetlen Igéjét illeti meg a
Szentírásban. “A Szentlélek vezette a zsinatot…” Nos, akkor
feltehetően ugyanez a Szentlélek ihlette és vezette a másik húsz
ökumenikus zsinatot is, Níceától az I. Vatikáni Zsinatig (mert különben
megtagadnánk tőlük az ökumenikus zsinat minősítést!). Ha ez így van,
akkor mi lehet ennek az értelme:
A
klerikusoknak nem szabad világi jellegű hivatásokat vagy
tevékenységeket gyakorolniuk, különösen nem olyanokat, amelyek
becstelenek. Nem szabad pantomimeseket, mulattatókat és színészeket
nézniük. Teljesen kerüljék a kocsmákat, kivéve, ha véletlenül egy utazás
alkalmával rákényszerülnek. Ne játsszanak szerencsejátékot vagy
kockajátékot, és ne legyenek jelen az ilyen játékokon. Legyen megfelelő
hajkoronájuk és tonzúrájuk, és szorgalmasan foglalkozzanak az
istentiszteletekkel és más jó dolgokkal. Külső ruházatuk legyen zárt, se
túl rövid, se túl hosszú. Ne csábuljanak el a piros vagy zöld
ruháknak, a hosszú ujjú, hímzett vagy hegyes orrú cipőknek… Minden
püspöknek nyilvános és templomi használatban vászonból készült
felsőruhát kell viselnie…
Egyes
tartományokban a zsidókat vagy szaracénokat az öltözködésükben való
eltérés különbözteti meg a keresztényektől, de más tartományokban olyan
zűrzavar alakult ki, hogy nem lehet őket megkülönböztetni semmiféle
külső jegy alapján. Így fordul elő időnként, hogy tévedésből a
keresztények a zsidók vagy szaracénok asszonyaival, a zsidók és
szaracénok pedig a keresztény nőkkel létesítenek kapcsolatot. Ezért,
hogy a jövőben ilyen tévedés ürügyén ne mentegethessék magukat az ilyen
tiltott kapcsolatok túlkapásaiért, elrendeljük, hogy az ilyen zsidók
és szaracénok mindkét neműek minden keresztény tartományban és
mindenkor mindenki szemében a ruhájuk jellege alapján
megkülönböztetendők legyenek a többi néptől….. Továbbá a húsvét előtti
utolsó három napban és különösen nagypénteken egyáltalán ne menjenek ki a
nyilvánosság elé…
Ezek a
kánonok a IV. lateráni ökumenikus zsinatról (1215) származnak… A IV.
lateráni zsinat viccesen azt is mondta, hogy a görögök egyre inkább a
skizma megszüntetésére törekedtek… Konstantinápoly latin megszállása
alatt, amikor a görögök ellenségeskedése a latinokkal szemben elérte a
csúcspontot. Nem emlékeztet ez bennünket a II. vatikáni zsinat
mondására, miszerint a modern ember egyre inkább eljutott az emberi
méltóság megbecsüléséhez (Dignitatis Humanae, 1)? A Szentlélek nem védi
meg az egyházi embereket attól, hogy időnként bolondot csináljanak
magukból; de megakadályozza, hogy bolondságuk elsüllyessze az Egyház
bárkáját.
Vegyünk
egy másik példát, a II. konstantinápolyi zsinatot, amelyet
kifejezetten azért hívtak össze, hogy a khalkedoni zsinat egyik ítélete
által okozott botrányt és kárt jóvá tegye. Khalkedonnak hibáznia
kellett, amikor hatályon kívül helyezte Theodorétosz, Ibas és Theodorosz
elítélését, mert a II. konstantinápolyi ítélet dogmatikus volt, míg
Khalkedón tévedése pusztán prudenciális volt. Ennek a példának különös
ízt ad az a tény, hogy Vigilius, a II. konstantinápolyi zsinat alatt
regnáló pápa hevesen ellenezte az eltörlésre irányuló indítványt –
mielőtt beadta a derekát és kimondta a zsinat ítéletét. A laikus
teológia történelmi győzelme, amelyet egy nem egészen pozitív
Jusztiniánusz személyében ért el![6].
John Hunwicke atya szellemesen jegyzi meg:
A
vienne-i zsinatnak volt zsinati szelleme. Ebben a szellemben égették
meg a templomosokat a szodómia valószínűleg hamis vádja alapján, és
foglalták le vagyonukat. A francia király hatalmas pénzösszegeket
gyűjtött össze azzal a szándékkal, hogy keresztes hadjáratot fog
vezetni… és aztán csak úgy lenyúlta az egészet. Gondol valaki arra a
zsinatra? Mikor ébredtél fel utoljára éjszaka, hogy emiatt gyötrődsz? A
II. vatikáni zsinat ma már éppoly irreleváns, mint a vienne-i zsinat. A
II. vatikáni zsinat ugyanolyan teljes mértékben és teljesen igazi,
érvényes ökumenikus zsinat volt cum Petro et sub Petro, mint amilyen a
vienne-i volt… és ugyanolyan teljes mértékben és totálisan lényegtelen
ma [7].
Majd így folytatja:
A
II. vatikáni zsinat, mint oly sok elődje, elavult, vagy legalábbis
elavulóban van. Igen, vannak szövegeiben olyan elemek, amelyek jól
megfogalmazottak, és amelyeknek továbbra is értékük és hasznuk lesz. De
nem látta előre korunk számos nagy problémáját, és ezért nem adott
útmutatást ahhoz, hogy ezeken úrrá legyünk. Ostoba optimizmusa semmivel
sem relevánsabb a mi nagyon különböző, sokkal keményebb korunkban,
mint az a sok középkori zsinat, amely a “Csak még egy keresztes
hadjárat” kérdésével foglalkozott. Az a felfogás, hogy ez valamiféle
szuperzsinat volt, amely kiszorította és felváltotta – vagy akár csak
egyszerűen relativizálta – az előtte lévő zsinatokat, véleményem
szerint eretnekség: mert figyelmen kívül hagyja azokat a zsinatokat,
amelyek dogmatikusan köteleztek, egy olyan zsinat érdekében, amely nem
is állította, hogy kötelező lenne. Ez még az eretnekségnél is rosszabb,
hiszen történelmi badarság [8].
Zuhlsdorf atya megjegyzi:
Ami
az általános vagy ökumenikus zsinatokat (mind a 21-et) illeti,
lehetséges, hogy érvényes egy zsinat, és ugyanakkor teljes csőd. Vegyük
az V. lateráni zsinatot. Teljes kudarc. Az egyházi zálogházakra
vonatkozó jogszabálya nem vezetett sehová, ami roppant nagy szégyen.
Nagyon örülnék a jól szabályozott egyházi zálogházaknak. És – hé! – mi
történt az “V. laterán szellemével”? Ráadásul az I. és a II. lateráni
zsinatot nem is minősítették általános vagy ökumenikus zsinatnak egészen
a tridenti zsinat utánig (500 évvel később) [9].
A zsinat mint szuperdogma?
Egy ellenző azt válaszolhatná: “Az
eddigi példáid esetleges és változékony ügyekre vonatkoznak. Egy
zsinat nem mindig kötelező érvényű az ilyen ügyekben hozott
határozataiban. De amennyiben a zsinatok doktrinális tanítást adnak,
követnünk kell őket“.
Egyetértek.
Ha van doktrinális tanítás, akkor azt a hit szabályával összhangban
kell elfogadni, összhangban mindazzal, ami előtte volt. De a legutóbbi
zsinat éppen olyan, időben esetleges és nem kötelező elemeket
tartalmazott, mint amilyeneket egy IV. lateráni vagy egy vienne-i
zsinat. Gondoljunk csak a Gaudium et spes címére: “Lelkipásztori
konstitúció az egyházról a modern világban”. Vagy a SC ajánlásainak
sorát arról, hogyan lehet a liturgiát a modern ember számára
hatékonyabbá tenni, a huszadik század közepi tudományosság
feltételezéseire alapozva – amelyet később nemcsak a jobb tudományosság
cáfolt meg, hanem még inkább a hatékonyság hiánya és a hagyományos
liturgia töretlen hatékonysága (a II. vatikáni zsinat nosztalgiázóinak
fájó témája). Miért nem vesszük komolyan, amit XXIII. János mond arról,
hogy miért hívta össze a zsinatot? Nem azért, hogy dogmát határozzon
meg vagy tévedést ítéljen el – ahogyan azt megnyitó beszédében
kifejezetten mondja -, hanem azért, hogy elérje a lelkipásztori célt,
“a tanbeli elmélyülést és a tudatformálást, a hiteles tanításnak való
hűséges és tökéletes megfelelésben, amelyet azonban a kutatás
módszereivel és a modern gondolkodás irodalmi formáival kell
tanulmányozni és kifejteni”.
A
korábbi zsinatokhoz hasonlóan a II. vatikáni zsinatnak is csak annyi
tekintélye van, amennyit egyes dekrétumai a szokásos teológiai
értelmezés szerint kijelentéseik jellegéből adódóan megkövetelnek, amint
azt a Lumen gentiumhoz csatolt magyarázó jegyzet is tisztázza.[10] És
mivel semmit sem definiált és semmit sem anathematizált,
dokumentumainak – mindent összevetve – lényegesen kisebb a belső súlya,
mint a korábbi zsinatoké, amelyek valóban definiálták a dogmát és
anathematizálták az eretnekséget.
Joseph
Ratzinger bíboros 1988. július 13-án a chilei püspökökhöz szólva a
következő erős szavakat mondta azokról, akik hamisan magasztalják az
utolsó zsinatot:
Sok
olyan beszámoló van róla, amely azt a benyomást kelti, hogy a II.
vatikáni zsinattól kezdve minden megváltozott, és hogy ami előtte volt,
annak nincs értéke, vagy legjobb esetben is csak a II. vatikáni zsinat
fényében van értéke. A II. vatikáni zsinatot nem az Egyház egész élő
hagyományának részeként kezelik, hanem a hagyomány végeként, a nulláról
való újrakezdésként. Az igazság az, hogy ez a bizonyos zsinat
egyáltalán nem határozott meg dogmát, és tudatosan úgy döntött, hogy
szerény szinten marad, mint egy pusztán pasztorális zsinat; mégis sokan
úgy kezelik, mintha egyfajta “szuperdogmává” tette volna magát, amely
elveszi az összes többi jelentőségét.
Ezt
az elképzelést erősítik a mostani dolgok. Az, amit korábban a
legszentebbnek tartottak – a módot, ahogyan a liturgiát továbbadták –
hirtelen úgy tűnik, mint a legtilalmasabb dolog, az egyetlen dolog, amit
nyugodtan meg lehet tiltani. A zsinat óta hozott döntések bírálata
tűrhetetlen; másrészt, ha az emberek megkérdőjelezik az ősi szabályokat,
vagy akár a hit nagy igazságait – például Mária testi szüzességét,
Jézus testi feltámadását, a lélek halhatatlanságát stb -, senki sem
panaszkodik, vagy csak a legnagyobb mértéktartással teszi ezt [11].
Ma már,
úgy vélem, túlléptünk még azon az ekkleziológiai hibán is, hogy a II.
vatikáni zsinatot “szuperdogmaként” kezeljük, és eljutottunk a
cinikusabb és manipulatívabb felfogásig, miszerint a zsinat tényleges
kijelentései már nem relevánsak, mert a szegény jótékony résztvevőket
még nem világosította fel a “szellem”, amelyet a zsinat kibontott.
Massimo Faggioli leleplezte a játékot, amikor a konzervatívokra
panaszkodott, akik “tételes” érvekre támaszkodnak – mint például,
tudják, megnézik, mit mondanak a dokumentumok – a “dialogikus megértés”
helyett – amelyet a megafonnal rendelkező emberek irányítanak. A
szinodális út nem más, mint a relativizmus diktatúrájának püspöki
köntösbe öltöztetése, egy intézményesített állandó (r)evolúció egy
meghatározatlan és meghatározhatatlan Omega Pont felé. Vagy a végcél
inkább a teljes szekularizáció, mert ha Isten “mindig már” mindenben
benne van és hathatósan keresi az üdvösségüket, akkor a “szent”
kategóriáját – minden megkülönböztető vagy elkülönítő (hagyományos,
katolikus, keresztény, egyistenhívő, vallásos) – le kell győzni, hogy
Isten “mindenben minden” legyen. (Bármit is jelentsen “Isten” ebben a
diskurzusban; Ő, ez, furcsán kozmikus erőnek tűnik.)
Liturgikus tévedések
Ratzinger
említése a “tiltott (hagyományos) liturgiáról” további kérdésre
késztet. Vajon az Egyház legmagasabb tekintélyei soha nem követtek el
hibákat a liturgia területén? Egy kis házi feladat elvégzése aláásná
ezt a naiv nézetet. Nézzünk három példát.
A
Quignonez Breviárium a zsolozsma radikális, ex nihilo, racionalista
alapvetésű és a hagyománytól teljesen elszakadt változata volt, amely
VII. Kelemen pápa kezdeményezésére készült, és 1535-ben III. Pál adta ki
– hogy aztán V. Piusz 1568-ban elvesse.
1631-ben
VIII. Urbán pápa kihirdette a teljes breviárium felülvizsgált
himnuszszövegeit, ami ezernyi változtatást jelentett a kereszténység
legősibb és legnemesebb művei közül jónéhányban. Ezeket a
változtatásokat a bencések, ciszterciek, karthauziak és domonkosok
teljesen elutasították; és azóta is joggal emlegetik gúnyosan.
De
ironikus módon csak a II. vatikáni zsinat utáni revízió után sikerült
az eredeti szövegek közül sokat visszaállítani – túl keveset, túl
későn, mivel a breviáriumot a Liturgia horarumra bontották le, és
megfosztották a legtöbb más hagyományos vonásától.
A múlt
században az új Vulgata (“Bea”) zsoltároskönyvet XII. Piusz rendelte el
és hirdette ki, amelyet nagy felhajtással, több ezer példányban,
fényes bőrkötésben adtak ki – de olyan negatív fogadtatásban részesült,
hogy XXIII. János csendben elsüllyesztette, és soha többé nem jelent
meg [12].
Az
előbbi példák elégségesek ahhoz, hogy megmutassák, hogy ellen kell
állnunk a magiszterális aktusok státuszában megfigyelhető elszabadult
inflációnak, és nyitva kell tartanunk az ellenállás lehetőségét azzal
szemben, ami égbekiáltóan ellentétes az Egyház közjavával – ezt a
szempontot Thomas Pink nemrégiben a The Lamp című lapban megjelent “A
pápai tekintély és a hivatalos teológia határai” című cikkében
meggyőzően fejtette ki.
P. John Hunwicke rámutatott:
Az
I. és II. vatikáni zsinat példáján látszik, hogy a zsinati rendeletek
néha kompromisszumokat tartalmaznak. És egy-egy zsinat után az
Egyházban uralkodó divatos elitnek szabad kezet adnak arra, hogy a
kompromisszum saját oldalát futtassa, míg a másik oldalt vízben úszó
hullává, egyetemesen irrelevánssá teszi.
Gondoljunk
csak a II. vatikáni zsinat rendelkezésére a misében használt
népnyelvről. Összefoglalom: “(a) a latin nyelvet meg kell őrizni. (b)
De a népnyelv kiterjeszthető (c) az olvasmányokban és az utasításokban,
valamint néhány imában és énekben (d) és azokban a részekben, amelyek a
népre vonatkoznak, (e) de [provideatur tamen] továbbra is tudniuk kell
latinul mondani és énekelni a rájuk vonatkozó részeket. (f) Ha
bizonyos helyeken és körülmények között még radikálisabb megközelítésre
[profundior aptatio] van szükség, a helyi egyházi hatóságnak
javaslatokat kell benyújtania a Szentszéknek” (SC 36, 40 és 54).
A
zsinat után kevesebb mint egy évtized alatt az a) és az e) pontok holt
betűkké váltak; a b), c) és d) pontok pedig irrelevánssá váltak, mert
az f) pont ügyes használata, amely az egész törvényhozás egyetlen de
facto túlélője volt, rányomta bélyegét a népnyelv majdnem kizárólagos
használatában az egész latin egyházra. “Egyes helyeken és körülmények
között” [variis locis et adiunctis] Circe pálcájának érintésére
egyetemes normává vált.
Más
szóval, ugyanannak a hibának vagyunk tanúi, amelyet III. Pál, VIII.
Urbán és XII. Pius már elkövetett, bár ezúttal sokkal nagyobb
mértékben, és a szükséges korrekciós eszköz – például egy leendő XIII.
Pius – még nem jelent meg a színen, hogy megfékezze a káoszt és
helyreállítsa az elveszett folytonosságot.
A Szentlélek-trükk
Az elmúlt években, különösen a szinodultéria (a szinódus és adultery – házasságtörés – szavakból képzett szó – ford.)
kezdete óta, megszoktuk, hogy a legrosszabb törekvéseket a “Lélekre”
való könnyed hivatkozással védik, mintha a báránybőrbe bújt farkasok
hátsó zsebében a galamb mindig ott lenne gyors bevetésre készen – egy
természetfeletti okostelefon, amely alkalmazásokat tölt le az égből.
Elég árulkodó, ugye, hogy gyakran kihagyják a “szent” szót, és
egyszerűen csak a “Lélekre” hivatkoznak. Ahogy Martin Mosebach mondja,
bizonyára egy lélek munkálkodik mindebben – csakhogy nem szent lélek.
Itt egy jó példa arra a mentalitásra, amely megpróbál egyenlőségjelet tenni a “II. vatikáni zsinat” és a “Szentlélek” közé:
José
Rodríguez Carballo a szerzetesi élet egyik fontos pontjaként említette
a II. vatikáni zsinathoz való hűséget: “A megszentelt élet képviselői
számára a zsinat olyan pont, amely nem tárgyalási alap”. És
megerősítette, hogy azok, akik a II. vatikáni zsinat reformjaiban
keresik a szerzetesi élet minden bajának okát, “tagadják a Szentlélek
jelenlétét az Egyházban”. Kifejtette, hogy a Megszentelt Élet
Kongregációjában “különösen aggódnak” e kérdés miatt: “valódi
eltéréseket látunk”. Mindenekelőtt azért, mert “nem kevés intézet nem
csak zsinat előtti, de még zsinat ellenes képzést is ad. Ez
megengedhetetlen, ez azt jelenti, hogy kívül helyezzük magunkat a
történelmen [13].
P. Zuhldorf blogján egy olvasó ezt a megjegyzést tette:
Az
Egyház történetéről és a múltbeli korrupciós időszakokról olvasva, nem
világos, hogy bár a Szentlélek mindig az Egyházzal van, mégis
megengedi, hogy bizonyos rossz dolgok egy ideig folytatódjanak? Ez
alapján viszont a zsinat egyes részeinek megkérdőjelezése miért jelenti
szükségszerűen a Szentléleknek az Egyházban való jelenlétének
tagadását?
Más
szóval, joggal mondjuk, hogy hisszük, hogy a Szentlélek mindig vezeti
az Egyházat; és mégis megengedi a rosszat az Egyházban, néha
évszázadokon keresztül. Ugyanígy azt mondjuk, hogy hisszük, hogy ugyanaz
a Lélek vezeti a zsinatot; Ugyanígy azt is mondjuk, hogy hisszük, hogy
ugyanaz a Lélek vezeti a zsinatot; és mégis megengedi a
tökéletlenségeket, civakodásokat, szakadásokat, elégtelenségeket,
kétértelműségeket, hiányosságokat stb.
A
lényeg a következő. A Szentlélek soha nem engedi meg, hogy az Egyház
véglegesen eltérjen Krisztustól és az Ő evangéliumától; és
hasonlóképpen soha nem engedi meg, hogy egy zsinat tévedést határozzon
meg vagy anatematizáljon egy igazságot. Ez olyan, mint a pápai
tévedhetetlenség: a gyakorlásának feltételeit az I. Vatikáni Zsinat
nagyon pontosan meghatározta. Ez nem egy takaró, amely beburkolja a
pápát, és a Lélek bélyegét adja mindarra, amit mond és tesz.
Az
Egyház Isten általi vezetése a teljes katasztrófát és hajótörést
akadályozza meg, ami akkor következne be, ha a híveket kifejezetten
köteleznék a tévedésre vagy a bűnre; ez azonban nem olyan vezetés, amely
megakadályozná a “hivatalos teológiában” (ahogy Pink nevezi) való
tévedést, a kanyargást, a homályosítást, a felhígítást, a
túlhangsúlyozást, az alulhangsúlyozást, a mellőzést vagy az idegen
partnerek felvételét. Mint minden rosszat, ezeket a rosszakat is azért
engedi meg, hogy nagyobb jót hozzon ki belőlük – mint például a jónak a
saeculum obscurum utáni óriási robbanását a középkorban, az
ellenreformációt a protestáns lázadás után, vagy a francia forradalom
utáni közvetlen időszakban.
VI. Pál
korlátozott módon, II. János Pál sokkal kevésbé korlátozott módon, és
XVI. Benedek pedig szinte korlátlanul támogatta a hagyományos római
rítus folyamatos használatát, ami nyilvánvalóan magában foglalta annak
terjedését is (hiszen az élő egyház olyan egyház, amely növekszik, és
bűn lenne, ha valaki a természetfeletti növekedés elfojtására
törekedne). Ha a minden korok örök szentmiséjének nem szabadna tovább
folytatódnia, ahogyan az Ön barátai érvelnek, akkor helytelen lenne
engedélyezni még ideiglenes engedményként is. De ha ezzel szemben
Benedek pápának igaza volt, amikor elvből azt mondta, hogy “amit a
korábbi nemzedékek szentnek tartottak, az számunkra is szent és
nagyszerű marad, és nem lehet hirtelen teljesen betiltani vagy akár
károsnak tekinteni“[14] – megismételve azt, amit évekkel korábban bíborosként mondott: “az
Egyház egész történelme során egyszer sem törölte el vagy tiltotta meg
az ortodox liturgikus formákat, ami teljesen idegen lenne az Egyház
Lelkétől“[15] – akkor az Ön barátai tévednek, sőt ők tévednek
szükségszerűen. Sőt, bűnösök lennének a Szentlélek elleni káromlásban,
ha azt állítanák, hogy az Egyház által történelme túlnyomó részében
használt istentiszteleti forma, az isteni liturgia, amelyben szentjeink
többsége részt vett, olyan súlyosan problematikus volt, hogy most
teljesen be kell tiltani. Aztán ott van a dolgok spirituális oldala, ami
egyáltalán nem elhanyagolható. A “tisztelettudó Novus Ordo” a jó
ízlésű és kegyes pap teljesítménye – és hogy ez az ő teljesítménye, azt
bizonyára nem lehet eltitkolni sem önmaga, sem hálás haszonélvezői
elől. [16] Ő az, aki a Novus Ordo polimorf politikai labdáját a
fenyegető Susanok vagy VG-k mellett a tiszteletteljesség megcélzott
zónájába viszi. “Imádjuk XY atya miséjét, annyira tisztelettudó!” –
mondja a megkönnyebbült laikus erről a nagy értékű gyöngyszemről. A pap
tudja, hogy ő a papság azon egy vagy öt százalékához tartozik (vagy
akárhány százalékához; ez egyházmegyénként nagyon változó), akik “úgy
végzik a Novus Ordo-t, ahogyan azt előírták”, bár ha megkérdőjeleznék
ezt az állítást, képtelen lenne koherens kritériumokkal alátámasztani.
[17]. Nem készteti ez arra, hogy elgondolkodjon: “Miért nem misézik oly sok paptestvérem rubrikáknak megfelelően, építően, áhítatosan?”
Ezek nem egészséges elmélkedési témák. A régi rítus, mivel szigorúan
meghatározott és teljesen a szent cselekményre összpontosít, majdnem
teljesen elkerüli ezt a lelki nárcizmust.
Ha a
II. vatikáni zsinat annyira megváltoztatta a katolikus teológiát, hogy
az Egyház által több mint 1000 éve – bizonyos tekintetben több mint
1500 éve – használt mise most már tiltott, akkor attól tartok, hogy ez
nem a mise, hanem csak a zsinat kárára válhat. De természetesen ez a
nézet képtelenség. A II. vatikáni zsinaton a püspökök hétről hétre a
régi misét celebrálták, és ahogy Joseph Ratzinger 1976-ban megjegyezte,
a legtöbben arra számítottak, hogy ez a mise olyan marad nagyjából,
amilyen volt:
Az
új misekönyv problémája abban rejlik, hogy felhagyott egy történelmi
folyamattal, amely mindig is folyamatos volt, Szent V. Piusz előtt és
után, és egy teljesen új könyvet hozott létre, noha régi anyagból
állították össze, amelynek kiadását mindannak a tiltása kísérte, ami
előtte volt, ami egyébként mind a jog-, mind a liturgiatörténetben
példátlan. És a zsinati viták ismeretében és a zsinati atyák
beszédeinek ismételt olvasása alapján bizonyossággal állíthatom, hogy
ez [az új misekönyv] nem felel meg a II. vatikáni zsinat szándékainak
[18].
Az érvényes zsinatok (vagy liturgiák) nem feltétlenül bölcsek, igazságosak vagy hatékonyak.
Engedjék meg, hogy egy egyházmegyés pap és egyháztörténész éleslátó megjegyzéseivel zárjam.
Mit
értünk “érvényes” alatt, amikor az egyházi zsinatok “érvényességéről”
beszélünk? Ha például azzal, hogy azt mondjuk, hogy a konstanzi zsinat
érvényes volt, azt értjük, hogy törvényes egyházi tekintélye volt,
akkor olyasmit mondunk, ami nem lehet vitás. Ha azonban azon, hogy a
konstanzi zsinatot érvényesnek nevezzük, azt értjük, hogy minden
döntését, beleértve Jan Hus máglyán való elégetését (annak ellenére,
hogy a németországi inkvizítor nem volt hajlandó eretnekség miatt vádat
emelni ellene!), el kell fogadni helyesként és igazságosként, akkor
olyasmit mondunk, ami összeegyeztethetetlen egy keresztény
intellektuális és erkölcsi integritásával. A magam részéről az egyházi
hatóság intézkedései tekintetében az “érvényes” szót a törvényesség
szűk értelmében használom. Egy egyházi hatósági intézkedés
jogszerűségének elismerése könnyen megtörténhet, a bizonyítási teher
túlnyomórészt az elutasító álláspontot terheli. Az egyházi hatóság
intézkedéseinek jogszerűségét megkérdőjelezni veszélyes, potenciálisan a
skizma bűnével való kacérkodás.
Másrészt
az egyházi hatóság valamely cselekedete jogszerűségének elismerése
természetesen nem jelenti azt, hogy azt bölcsnek, igazságosnak vagy
hatékonynak ismerjük el. Ezt lényeges különbségtételnek tartom.
Kötelességem például jogszerűnek elismerni a II. vatikáni zsinat
rendeletét a szerzetesi élet megújításáról. A szerzeteserendek romjait,
és a szerzetesi élet tényleges eltűnését az Egyház számos régiójából
(például a sajátomból) felismerve nem vagyok köteles úgy tenni, mintha a
szerzetesi élet valójában megújult volna.
Így,
megkülönböztetésemet követve, a II. vatikáni zsinat minden jottáját és
apróságát érvényesnek és törvényesnek fogadom el. Ez a két jelző
viszont nem kényszerít arra, hogy más jelzőket is hozzáadjak, mint
például bölcs, igazságos vagy hatékony.
Ez a
pap jól jellemzi azt az egészséges, kiegyensúlyozott, reális és józan
gondolkodásmódot, amelyet ma ápolnunk kellene, nemcsak azért, mert
illeszkedik hitünk tanításához, hanem azért is, mert nagyra értékeljük
az értelem ajándékát – és az eszünket arra kell használnunk, hogy
kiértékeljük a katolikus Egyházban a legutóbbi zsinat miatt és nevében,
annak nyomán bekövetkezett, és legfőképpen a példátlanul nagy
liturgikus reformmal beiktatott tengernyi változás okait és
hatásait[19].
[1] Az SC és az azt követő “reform” közötti eltérésekről lásd többek között: Robert W. Shaffern, “The Mass According to Vatican II”; Peter Kwasniewski, “Is Your Liturgy Like What Vatican II Intended?”; Joseph Shaw, “Vatican II on Liturgical Preservation“; Alcuin Reid, “The Liturgy, Fifty Years after Sacrosanctum Concilium“; Alcuin Reid, “Does Traditionis Custodes Pass Liturgical History 101?”.
Joseph Shaw felveti a kényelmetlenebb kérdést a SC-n belüli mély belső
ellentmondásokról, amelyek úgy tűnik, hogy bármilyen irányzatot
egyszerre tesznek lehetővé és következetlenné: “What Sort of Mass Did ‘Vatican II’ Want?”. (Lásd még Michael Charlier, “Is There a Mass of the Council?”)
Ami a zsinati atyák által kért és elvárt, valamint a néhány évvel
később kapott misék közötti különbség szemtanúit illeti, lásd Alfons
Maria Stickler bíboros, “Recollections of a Vatican II Peritus“; Peter Kwasniewski, “What They Requested, What They Expected, and What Happened: Council Fathers on the Latin Roman Canon”; idem, “The Council Fathers in Support of Latin: Correcting a Narrative Bias“; Alcuin Reid, “The Fathers of Vatican II and the Revised Mass: Results of a Survey“; idem, “Sacrosanctum concilium and the Reform of the Ordo Missae”; anon., “The Old Liturgy and the New Despisers of the Council“; a kérdéssel kapcsolatos források igen számosak, de ez most elegendő lesz.
[2] A teljes idézetet és a kommentárt lásd a “Sacrosanctum Concilium: The Ultimate Trojan Horse.” című cikkemet.
[3] Joseph Ratzinger, Principles of Catholic Theology: Building
Stones for a Fundamental Theology (San Francisco: Ignatius Press, 1987),
378.
[4] Ep. 55 [Ep. 130], idézi: Arians of the Fourth Century.
[5] 16. és 68. kánon.
[6] Jusztiniánusz volt az, aki ragaszkodott a három fejezet
elítéléséhez. Vigilius odáig ment, hogy egy konstitúciót adott ki,
amelyben elítélte ezt az eszmét, de az csak Jusztiniánusznak volt
címezve – és ő nem volt hajlandó átvenni. Jó neki! Nem abban az ostoba
elképzelésben élt, hogy egy pápával soha nem lehet egyet nem érteni. A
történetet általában úgy mesélik el, mintha Jusztiniánusz mélységesen
gonosz lenne, de tény, hogy az ő tanítása volt az, amit ünnepélyesen
kimondtak.
[7] A II. vatikáni zsinatról szóló, Miguel Ayuso által készített kilencperces, lelplezést lásd itt. Prof. Miguel Ayuso Sums up the Problems of Vatican II – YouTube
[8] Egy másik bejegyzésben példákat hoz a zsinatok történetének
problémáira, majd megjegyzi: “Azok, akiket a zsinati lelkesedésük a II.
vatikáni zsinat túlzó megbecsülésére késztet, úgy tűnik, hogy
könnyelműen, abszurd módon nincsenek tudatában azoknak a képtelen
történelmi következtetéseknek, amelyekhez nézeteik vezetnének… ha csak
következetesek lennének.”.
[9] A “bukott zsinatokról” bővebben lásd Gregory DiPippo három fontos cikkét: “Lessons from a Failed Council and a Failed Reform” ; “Another Lesson from a Conciliar Failure“; “Paul VI Did Not Exist: A ‘Nostalgic’ Response to George Weigel on Vatican II.“. Lásd még: Kyle Washut, “A zsinatok fetisizálása?”
[10] “Ez alkalommal a Teológiai Bizottság hivatkozik 1964. március 6-i nyilatkozatára, amelynek szövegét itt közöljük: “A
zsinati szokásokat és a jelen Zsinat lelkipásztori célját is
figyelembe véve, a szent Zsinat csak azokat a dolgokat határozza meg az
Egyházra nézve kötelezőnek a hit és erkölcs dolgaiban, amelyeket
nyíltan kötelezőnek nyilvánít. A többi dolgokat, amelyeket a szent
Zsinat meghatároz, amennyiben azok az Egyház legfelsőbb
tanítóhivatalának tanítása, a szent Zsinat gondolatmenete szerint
Krisztus minden egyes hívének el kell fogadnia és magáévá kell tennie. A
Zsinat gondolatmenete vagy a tárgyalt kérdésből, vagy a beszédmódjából
válik ismertté, a teológiai értelmezés normáinak megfelelően.””
[11] A teljes szöveg: (1988) • Cardinal Ratzinger Addresses Chilean Bishops (ccwatershed.org) Érdekes újra elolvasni ezt a szöveget a jelenlegi fejlemények fényében.
[12] A Novus Ordo VI. Pál általi védelmezői közül néhányan azt
mondták, hogy III. Pál csak engedélyezte a Quignonez Breviáriumot, XII.
Piusz pedig engedélyezte csak a Bea Zsoltárt, míg VI. Pál a Novus Ordo
celebrálását megkövetelte. Kétségtelen, hogy Montini szándéka az volt,
hogy az új misekönyvet mindenkire rákényszerítse (különböző beszédeiben
és intézkedéseiben nem hagyott kétséget efelől), de az új misekönyv
tényleges kihirdetését furcsán – mondhatni, ügyetlenül – kezelte a
Missale Romanum konstitúció április 3-i latin nyelvű változatában,
1969-ben, oly módon, hogy a II. János Pál által 1986-ban összehívott
bíborosi bizottság, amely azt hivatott megállapítani, hogy az előző
misekönyv hatályon kívül lett-e helyezve vagy sem, arra a
következtetésre jutott, hogy nem, ami azt jelenti, hogy az új misekönyv
valójában nem váltotta fel a régit, hanem második misekönyvként
csatlakozott hozzá. Siscoe és Salza az Igaz vagy hamis pápa (Winona, MN:
STAS Editions, 2015) című könyvük 16. fejezetében (“The New Mass and
Infallibility”) bemutatják, hogy az új misekönyv soha nem volt jogilag
kötelező érvényű, és azt is, hogy a konstitúció népnyelvi fordításai
meghamisították azt, amit az alapjául szolgáló latin szöveg mond.
Pontosan ez a tény tette lehetővé XVI. Benedek számára, hogy a Summorum
Pontificumban azt állítsa, hogy a régi misekönyvet soha nem helyezték
hatályon kívül, és hogy annak használata elvileg mindig is megengedett
volt.
[13] A fordítás a Rorate-nál található: RORATE
CÆLI: The “absolutely non-negotiable point” for the Congregation for
Religious: “faithfulness” to (their idea of) Vatican II
(rorate-caeli.blogspot.com); a pontosság kedvéért kissé módosítva.
[14] Ibid.
[15] Az 1998-ban Rómában tartott beszédből. Una Voce America » Cardinal Ratzinger’s 1998 Address
[16] E pontokról bővebben lásd a következő két cikket: “Men Must Be Changed by Sacred Things, and Not Sacred Things by Men” – OnePeterFive és Why the “Reform of the Reform” Is Doomed – OnePeterFive.
[17] Valójában mind VI. Pál, mind Ferenc rengeteg bizonyítékot adott nekünk arra RORATE CÆLI: “A Half-Century of Novelty: Revisiting Paul VI’s Apologia for the New Mass” (rorate-caeli.blogspot.com),
hogy amit egy régi rítusú szentmisékről készült képeken edződő
konzervatív amerikai pap “helyes Novus Ordo”-nak gondol, az biztosan nem
az, amit a Novus Ordo-t először hivatalosan meghirdető pápa és az a
pápa, aki most a Novus Ordo-ra kényszerít minket, gondolt vagy
gondolnak. Már most láthatjuk például, hogy a Novus Ordo
Ratzinger/Benedek-féle megközelítését – a “folytonosság hermeneutikáját”
és a “kölcsönös gazdagodást” – megkérdőjelezte a Bergoglio csapat,
akinek a szicíliai csipkehasználat nem elfogadható Pope Francis Against Grandma’s Lace – YouTube az afrikai/amazóniai inkulturáció pedig igen.
[18] Idézi: Wolfgang Waldstein, “Zum motuproprio Summorum Pontificum”, Una Voce Korrespondenz 38/3 (2008), 201-214.
[19] Az értékelés elvégzéséhez hasznos új forrás a Sixty Years After című antológia (Sixty Years After, Peter Kwasniewski — Angelico Press)
Forrás: https://invocabo.wordpress.com/2022/12/29/peter-kwasniewski-emberek-kisded-jatszmai-a-szentlelekkel/