A La
Croix International napilap március 13-i számában vezércikk, hogy
Franciscus regnálásának kilenc éve alatt több szenttéavatást végzett,
szám szerint 899-et, mint nyolc elődje együttvéve, és májusban további
10 szenttéavatás várható. E nagyszámú szenttéavatás a rekordszámú, 1475
boldoggá avatással együtt a lap szerint annak bizonyítéka, hogy
Franciscus hisz a csodákban. Naccerű!
Már
önmagában elgondolkodtató, hogy miért érzi szükségét egy fősodratú,
azaz kőliberális katolikus lap annak, hogy bizonygassa Franciscus
csodákba vetett hitét, de az is, hogy erről akar beszélni (ld. “akarsz
róla beszélni?”)
Ezt írja Robert Mickens: „Ezeknek
a szenteknek és a boldoggá avatottaknak nagy részét (a vértanúk
kivételével) csak azután emelték hivatalosan a keresztény hit
példaképeivé, miután bebizonyosodott, hogy legalább egy csodát tettek.
Ez azt jelenti, hogy Ferenc pápasága alatt jóval több mint 1000 csoda
érvényességét ismerte el hivatalosan.”
Nos, ez
amellett, hogy tényszerűen nem igaz, szintén árulkodó bekezdés. Ha
ugyanis közelebbről megnézzük, némileg árnyaltabb képet kapunk Mickens
vágyfestészeténél, hiszen a 899 szenttéavatott közül 813 fő az otrantói
vértanúk csoportjához tartozik, akik egy Itália sarkán elkövetett
ottomán kalandozás során 1480-ban szenvedtek vértanúságot hitükért. Az ő
esetükben, mint a vértanúknál általában, természetesen nem volt
szükség csodára a szenttéavatáshoz. Őket és a többi vértanút nem
számítva 53 kanonizáció fűződik Franciscushoz. Ez pedig messze nem az
ezres nagyságrend a csodák tekintetében sem.
Hogy ez
sok vagy kevés? XVI. Benedek alatti 45, a II. János Pál alatti 111
(vértanúkkal együtt 486), VI. Pál révén 22 (84), XII. Piusz által 33,
XI. Piusz alatt 34 szenttéavatás történt. Az 53 kanonizáció tehát nem
nagyságrendileg különbözik közvetlen elődei alatti gyakorlattól. Komoly
változás elsősorban a szenttéavatások kritériumaiban és üzenetében
történt. Franciscus ugyanis a „next door” szenteket preferálja,
és az „elérhetőség” és „emberközeliség” felülírja akár az erények
hősies gyakorlásának bizonyítékai iránti természetes katolikus igényt
is. Nem beszélve a csodákról, amelyekről ugyan 2019-ben azt mondta, hogy „Csodára pedig szükség van, mert az Isten ujja. Az Úr világos jele nélkül nem mehetünk előre a szenttéavatási ügyekben” (2019.12.12), de 2014-ben, még ezt megelőzően mégis a szükséges csodák nélkül „pro gratia” avatta szentté XXIII. Jánost, kapcsolt áruként II. János Pál szenttéavatásának farvizén.
Világos
igyekezete a II. vatikáni zsinat kanonizációja az ahhoz köthető pápák
soron kívüli, akár hősies erénygyakorlás és csodák nélküli
szenttéavatása révén.
A programszentek gyártása viszont
végső soron megrengeti a bizalmat a szentté-nyilvánítások igaz
voltában, és komoly teológiai kérdéseket vet fel. Ezek ugyanis inkább
azt igazolják, hogy Franciscus nem a csodákban hisz, hanem a
programszentek jelentette propaganda hatékonyságában.
A téma mélyebb és átfogóbb elemzésére az alábbiakban közreadom Peter Kwasniewski 2018-as írását:
Miért nem kell (és nem szabad) VI. Pált “szentnek” nevezni
Sokan,
akik tanulmányozták VI. Pál pápa életét és pontifikátusát, meg vannak
győződve arról, hogy pásztori magatartása messze nem volt példaértékű;
hogy nem pusztán nem rendelkezett hősies erényekkel, de bizonyos
kulcsfontosságú erények hiányoztak is belőle; hogy egy titáni
liturgikus reform meghirdetése összeegyeztethetetlen volt pápai
hivatalával, amely arra hivatott, hogy továbbadja azt, amit kapott; hogy
a sikertelen kormányzás és az elárult hagyomány képét nyújtja
számunkra. Röviden, számunkra lehetetlen elfogadni, hogy egy ilyen pápát
valaha is szentté avassanak. Nem meglepő tehát, hogy bosszankodunk
Giovanni Battista Montininak Ferenc pápa általi 2018. október 14-én,
vasárnap történt “szenttéavatása” miatt, és komoly lelkiismereti
kétségeink vannak annak legitimitásával vagy hitelességével
kapcsolatban.
De
vajon szabad-e ilyen kételyeket táplálnunk? A szenttéavatás bizonyára
(mondják majd az emberek) a pápai tanítóhivatal tévedhetetlen
gyakorlata, és ezért mindenkire nézve kötelező – sőt, maga a szertartás
során használt nyelvezet is erre utal! – ezért el kell fogadnunk, hogy
VI. Pál mennyben lévő szent, tisztelnünk és utánoznunk kell őt, és
magunkévá kell tennünk mindazt, amit pápaként tett és tanított.
Azért
ne olyan hevesen! A valóságban a helyzet ennél bonyolultabb. Ebben a
viharos időben éppen az a jó, ha elismerjük a komplexitást, ahelyett,
hogy naiv leegyszerűsítésekben keresnénk menedéket. Ebben a cikkben hét
témával foglalkozom: (1) A kanonizáció státusza, (2) A kanonizáció
célja, (3) A kanonizáció folyamata, (4) Mi a kifogásolható VI. Pálban,
(5) Mi a csodálatra méltó VI. Pálban, (6) A kanonizáció jelentésének
határai, és (7) Gyakorlati következmények.
1. A szenttéavatások státusza
Míg
történelmileg a teológusok többsége védelmezte a kanonizációk
tévedhetetlenségének nézetét – különösen a neoskolasztikus teológusok,
akik általában szélsőséges ultramontanisták [1] -, maga az Egyház
valójában soha nem tanította ezt kötelező tanításként [2]. A
szenttéavatások pontos státusza továbbra is legitim teológiai vita
tárgya marad, és még inkább vitatható, tekintettel magával a
szenttéavatás aktusával kapcsolatos változó elvárásokra, eljárásokra és
motivációkra (pontok, amelyekre még visszatérek).
A
kanonizációk tévedhetetlenségét az Egyház nem tanítja, és nem is
szükségszerűen következik ez a hit bármelyik de fide tanításából. A
katolikusok ezért nem kötelesek ezt hinni, sőt, komoly okokból
kételkedhetnek vagy megkérdőjelezhetik egy bizonyos kanonizáció
igazságtartalmát. Ezt a következtetést John Lamont “A kanonizációk tekintélye“
című írásában (Rorate Caeli, 2018. augusztus 24.) szigorúan megalapozza
és megvédi, amely véleményem szerint a téma eddig megjelent legjobb
feldolgozása, és érdemes teljes egészében elolvasni, különösen azoknak,
akiket lelkiismeretükben nyugtalanít ez a kérdés [3].
[Kiegészítés
18.10.17-én: E cikk cáfolatára tett kísérletként sokan idézték a CDF
“Tanítói kommentár a Professio Fidei záróformulájához” című, Ratzinger
akkori bíboros és Bertone akkori érsek által 1998. június 29-én aláírt
sorait, amelyek a következőket mondják: “Ami azokat az igazságokat
illeti, amelyek történelmi szükségszerűséggel kapcsolódnak a
kinyilatkoztatáshoz, és amelyeket véglegesen meg kell tartani, de nem
lehet isteni kinyilatkoztatásnak nyilvánítani, a következő példákat
hozhatjuk fel: a legfőbb pásztor (a pápa) megválasztásának vagy egy
ökumenikus zsinat megtartásának törvényessége, a szentek kanonizációja
(dogmatikai tények), XIII. Leó pápának az Apostolicae Curae című
apostoli levélben tett nyilatkozata az anglikán felszentelések
érvénytelenségéről.“
A CDF
dokumentumainak azonban csak annyiban van magiszteriális súlyuk,
amennyiben a legfőbb pásztor aktusai, amivé akkor válnak, amikor
hivatalosan engedélyezi a közzétételüket. Ebből a “doktrinális
kommentárból”, ellentétben a CDF sok más dokumentumával (mint például az
5 nappal korábban közzétett “értesítés”), hiányzik a záró formula: “A legfőbb pásztor jóváhagyta és elrendelte a kiadását“.
És ez a hiány bizonyára nem véletlen, mintha elfelejtették volna
megmutatni II. János Pálnak, vagy túl elfoglalt volt ahhoz, hogy
aláírja; inkább azt mutatja, hogy ez a dokumentum egy Ratzinger bíboros
és Bertone érsek által szolgáltatott kommentár, amely kifejezi a
véleményüket (ami természetesen önmagában és körülményeiben is
megfontolandó), de nem valami olyan, ami obsequium religiosumot igényel.
Ezért a kanonizációk tévedhetetlensége még e “doktrinális kommentár”
után is vitatható kérdés marad teológiailag. És azt kell mondanunk, hogy
ma több okunk van, mint bármikor, hogy megkérdőjelezzünk bizonyos
dolgokat, amelyeket egykor talán természetesnek tekintettünk].
2. A szenttéavatások célja
Hagyományosan a szenttéavatás nem
pusztán annak elismerése, hogy egy bizonyos személy a mennyben van;
hanem annak elismerése, hogy ez az ember olyan hősies erényeket
(mindenekelőtt a hit, remény és szeretet teológiai erényeit) élt, olyan
példamutatóan teljesítette állapotbeli kötelességeit (és ez egy
klerikus esetében magában foglalja a hivatali kötelességeket is), és
olyan aszketikusan élt, ahogyan az Krisztus katonájához illik, hogy az
egyetemes Egyháznak nyilvános tiszteletet (beleértve a liturgikusat is)
kell iránta tanúsítania, és példája követendő példa (vö. 1 Kor 11,1)
[4]. Mindezeket a tulajdonságokat felragyogni látjuk a “klasszikus”
szentekben, akik iránt általános a hívő nép tisztelete.
Az
utóbbi pontifikátusok során változást tapasztalhattunk abban, hogy
miért avatnak szentté személyeket – legalábbis bizonyos személyeket -.
Donald Prudlo megjegyzi:
II.
János Pál által végrehajtott szenttéavatásokból ered a legnagyobb
fenntartásom a jelenlegi folyamattal kapcsolatban. Miközben dicséretes
szándéka az volt, hogy a szentség minden kultúrából és életállapotból
merített modelleket nyújtson, hajlamos volt elválni a kanonizáció
eredeti és alapvető céljától. Ez az volt, hogy egy, a keresztény hívek
között létező, a csodák isteni tanúságtételével megerősített kultuszát
hivatalosan, nyilvánosan és formálisan elismerjék. A kultusz megelőzi a
kanonizációt; nem fordítva kellett volna történnie. Az a veszély
fenyeget tehát, hogy a kanonizációt érdekek és mozgalmak
előmozdításának eszközeként használjuk, ahelyett, hogy egy létező
kultusz elismerése és jóváhagyása lenne. [5]
Prudlo
arra a nyilvánvaló pontra mutat rá, hogy a boldoggá és a
szenttéavatások az Egyház válaszainak kellene lenniük egy bizonyos
személy iránt tanúsított erős népi tiszteletre, akinek mennyei
közbenjárását Isten úgyszólván több bizonyítható csoda megtételével
jóváhagyta. Nem az a feladata, hogy a Vatikán pecsétjével megerősítve
propagáljunk bizonyos személyeket, olyanokat, akiket a Vatikán
történetesen támogatni akar. VI. Pálnak nincs komoly kultusza, és soha
nem is volt, és kétséges, hogy pápai parancsra létre lehet-e hozni egy
kultuszt ex nihilo.
A
valóságban azt látjuk, hogy Ferenc pápa a végsőkig vitte a folyamat
“átpolitizálását”, amelynek során a boldoggá vagy szentté avatandó
személyt egy program számára instrumentalizálják. Ahogyan P. Hunwicke
rámutat:
Egyes
körökben már jó ideje él az a nyugtalanító gyanú, hogy a
szenttéavatások egyes pápák “politikájának” propagálására szolgáló
eszközzé váltak. Ha ezek a “politikák” maguk is megosztó eszmecserék és
viták tárgyát képezik, akkor a kanonizáció tévedhetetlenségének
támogatása maga is a konfliktus további elemévé válik. A kanonizáció,
ahogy nyilván emlékeztetnek majd engem, teológiailag nem jelenti egy
szent minden tettének vagy mondásának jóváhagyását. Formailag valóban
nem. De sokak gyanúja az, hogy de facto és emberileg mégis úgy tűnhet,
hogy ez lehet a célja. Ezt erősíti meg az a minden oldalon uralkodó
feltételezés, hogy a “zsinati pápák” kanonizációja valamiféle jelentést
vagy üzenetet hordoz.
Hasonlóképpen írja P. “Pio Pace”:
Mernünk
kell kimondani: az összes II. vatikáni zsinati pápa kanonizálásával a
II. vatikáni zsinatot kanonizálják. De ezzel maga a kanonizáció is
leértékelődik, hiszen egyfajta koporsóra dobott éremmé válik. Talán egy
olyan zsinat, amely “pasztorális” és nem dogmatikus volt, megérdemli a
“pasztorális” és nem dogmatikus kanonizációt. [6]
A legélesebben Roberto de Mattei professzor fogalmazza meg:
A
papolater számára a pápa nem Krisztus földi helytartója, akinek az a
feladata, hogy továbbadja a kapott tanítást, hanem Krisztus utóda, aki
tökéletesíti elődei tanítását, az idők változásához igazítva azt. Az
evangéliumi tanítás örökös fejlődésben van, mert mindig egybeesik az
uralkodó pontifex tanításával. Az “élő” tanítóhivatal helyettesíti [az]
örökkévaló tanítóhivatalt, amelyet a naponta változó pasztorális
tanítás fejez ki, és amelynél a regula fidei (hitszabálya) a tekintély
alanyában és nem a közvetített igazság tárgyában van.
A
papolatria következménye az, hogy a múlt összes és minden egyes pápáját
kanonizálják, így visszamenőleg minden szavuk, minden kormányzati
aktusuk “tévedhetetlenné” válik. Ez azonban csak a II. vatikáni
zsinatot követő pápákra vonatkozik, az azt megelőző pápákra nem. Ezen a
ponton felmerül a kérdés: az egyháztörténelem aranykora a középkor, és
a középkori pápák közül az Egyház mégis mindössze VII. Gergely és V.
Celesztin pápát kanonizálta [IX. Leót is be kellene vonnunk – PK]. A
XII. és XIII. században is voltak nagy pápák, de egyiket sem
kanonizálták. Hétszáz éven át, a XIV. és a XX. század között csak V.
Szent Piuszt és X. Szent Piuszt avatták szentté. A többiek méltatlan
pápák és bűnösök lettek volna? Természetesen nem. De a hősiesség az
egyház kormányzásában kivétel, nem pedig főszabály, és ha minden pápa
szent volt, akkor senki sem szent. A szentség olyannyira kivétel, hogy
értelmét veszti, ha törvénnyé teszik. [7]
Ezt az
utolsó bekezdést különösen érdemes kiemelni: a legmélyebb megdöbbenést
és szkepticizmust kell kiváltania annak, hogy míg az Egyház csak két
pápát kanonizált egy 700 éves időszakból [8], addig az utóbbi években
három pápát “kanonizált” egy alig több mint 50 éves időszakból – egy
fél évszázadból, amely csodás módon egybeesik a legvarázslatosabb
zsinat, a II. vatikáni előkészítésével, végrehajtásával és utóéletével.
Biztosan ez az “új pünkösd” hatása. Ha ez nem elég ahhoz, hogy valakit
cinikussá tegyen, akkor nem tudom, mi lenne az [9].
3. A kanonizáció folyamata
A
szenttéavatás felgyorsítása érdekében II. János Pál számos jelentős
változtatást vezetett be a kanonizációs folyamatban, amely Prosper
Lambertini (1734-1738), a későbbi XIV. Benedek pápa (1740-1758)
munkássága óta stabilan működött. Ez a folyamat viszont a VIII. Orbán
pápáig (1623-1644) visszanyúló normákon alapult. Ismét VI. Pál volt az,
aki ezen a területen is, mint oly sok más esetében kezdeményezte
1969-ben az eljárások egyszerűsítését, amit aztán II. János Pál 1983-ban
fejezett be.
A régi
és az új eljárás összehasonlítása tanulságos. Az Unam Sanctam
Catholicam honlapon összehasonlító táblázat található. Miután
megállapította azt a nyilvánvaló tényt, hogy a régi eljárás lényegesen
bonyolultabb és alaposabb, az Unam Sanctam ezt az értékelést adja:
A
különbség a régi és az új eljárás között nem a hosszában, hanem a
jellegében van. Az 1969 előtti eljárásban megfigyelhető az a gondosság,
amellyel magának az eljárásnak az integritását védik. A Szent
Kongregációnak tanúsítania kell az egyházmegyei törvényszékek által
alkalmazott módszer érvényességét. A Promotor Fideinek alá kell írnia a
posztulátor és a Kongregáció minden aktusának kánoni formáját. A jelölt
csodáival kapcsolatos vizsgálatok érvényességét [vizsgálják]. Az 1969
előtti eljárásban nagyon szigorúan ügyelnek a formára és a
módszertanra, ami az 1983 utáni rendszerből egyszerűen hiányzik. …
Lényegében, miközben a modern kanonizációs eljárás megtartja az 1969
előtti rendszer külcsínjét, a “fékek és ellensúlyok” szempontja, amely
az 1969 előtti eljárást jellemezte, meggyengült. A szigorú felügyelet
hiányzik a [modern] rendszerből. [10]
A
promotor fidei, az úgynevezett “ördög ügyvédjének” szerepe masszívan
csökkent. A régi rendszerben ennek a személynek döntő szerepe volt:
…
hogy megakadályozza az oltárraemelésre jelöltek csodáival vagy
erényeivel kapcsolatos elhamarkodott döntéseket. A boldoggá avatási és
szenttéavatási folyamatok minden dokumentumát az ő vizsgálatának kell
alávetni, hogy az általa az erényekkel és csodákkal kapcsolatban
felvetett nehézségeket és kétségeket a kongregáció elé tárják, és
kielégítő választ kellett adni rájuk, mielőtt a folyamatokban további
lépéseket lehetett tenni. Kötelessége, hogy természetes magyarázatokat
javasoljon az állítólagos csodákra, sőt, hogy emberi és önző indítékokat
hozzon fel a hősies erényeknek számító tettekre magyarázatként[.] …
Kötelessége megköveteli tőle, hogy írásban készítsen elő minden
lehetséges, olykor még látszólag csekély érvet is, amely valakinek az
oltár tiszteletére való emelése ellen szól. Az Egyház érdeke és
becsülete miatt nem szabad, hogy bárki is megkapja ezeket a
kitüntetéseket, akinek halála nem volt jogilag bizonyítottan “értékes
Isten előtt”. [11]
Ezt a
bekezdést érdemes ismételten elolvasni. A csodákra vagy erényekre
vonatkozó meggondolatlan döntések… minden dokumentumot be kell mutatni…
a látszólagos erények ellen érvelni kell… az Egyház érdekét és
becsületét mindenáron meg kell védeni…
A
folyamat fellazulása, valamint az a káosz, amely a Vatikánban gyakran
uralkodni látszik a zsinat utáni szabadelvű években, azt jelentette,
hogy 1983 óta (de akár 1969 óta, amikor az instabilitást először
vezették be a folyamatba) nem volt a fenti szigorú “ördög ügyvédje”
szerephez már semmi hasonló.
Többek
között természetesnek vették, hogy egy javasolt boldoggá vagy szentté
avatandó személyhez kapcsolódó összes dokumentum-archívumot gondosan át
kell vizsgálni olyan doktrinális, erkölcsi és pszichológiai kérdések
szempontjából, amelyek vörös vonalat jelenthetnek.
Itt meg
kell osztanom néhány nyugtalanító információt. Egy személy, aki a
Vatikánban a Szenttéavatási Kongregációban dolgozik, személyesen mondta
el nekem, hogy “felülről” azt az utasítást kapták, hogy VI. Pál
kanonizációs eljárását a lehető legjobban fel kell gyorsítani – és hogy
ennek eredményeként a Kongregáció nem vizsgálta meg a Vatikáni
levéltárban található összes VI. Pál által írt vagy róla szóló
dokumentumot. Ez a kirívó hiányosság még súlyosabb, ha felidézzük, hogy
VI. Pált azzal vádolták, hogy aktív homoszexuális volt, és ezt a vádat
elég komolyan vették ahhoz, hogy tagadják [12]. Azért is súlyos, mert
részt vett a kommunistákkal folytatott titkos tárgyalásokban, és
támogatta az “Ostpolitik”-ot, amelynek keretében számos
igazságtalanságot követtek el [13]. Azt gondolnánk, hogy Montinival
kapcsolatos aspektusok igazságának átláthatósága iránti vágy a vonatkozó
dokumentumok kimerítő vizsgálatához vezetett volna. Ezt azonban
szándékosan megkerülték. Magától értetődik, hogy a kellő gondosság
hiánya önmagában is elegendő ahhoz, hogy kétségbe vonja a kanonizáció
legitimitását.
Vitathatatlanul a legrosszabb változás az eljárásban a megkövetelt csodák számával kapcsolatos.
A régi rendszerben mind a boldoggá
avatáshoz, mind a szenttéavatáshoz két csoda volt szükséges – vagyis
összesen négy kivizsgált és igazolt csoda.
Ennek a
követelménynek az a lényege, hogy az Egyház kellő erkölcsi
bizonyosságot kapjon arról, hogy Isten “jóváhagyja” a javasolt boldoggá
vagy szentté avatott személyt, azáltal, hogy bizonyítja az Ő
hatalomgyakorlását az adott személy közbenjárására. Ezenkívül a
csodáknak hagyományosan kiemelkedőnek kellett lenniük a maguk
egyértelműségében – vagyis nem engedhettek meg semmilyen lehetséges
természetes vagy tudományos magyarázatot.
Az új rendszer felére csökkenti a csodák számát, ami, mondhatni, az erkölcsi bizonyosságot is felére csökkenti
– és,
mint azt sokan megfigyelték, a felhozott csodák gyakran gyanúsnak
tűnnek, és az ember csak vakarja a fejét: ez tényleg csoda volt, vagy
csak egy rendkívül valószínűtlen esemény? A VI. Pálra vonatkozó két
csoda, őszintén szólva, kevéssé meggyőző. Úgy értem, szép, hogy két
csecsemő a leírt módon “meggyógyult” vagy “megvédelmeződött”, de hogy
egy magától értetődően megmagyarázhatatlan természetfeletti
beavatkozással van dolgunk VI. Pál imáinak hatására, az nem nyilvánvaló.
Négy olyan csoda, amelyek önmagukban elég robosztusak, mint például a
vakok látásának helyreállítása vagy a halottak feltámasztása, sokkal
inkább meggyőző erővel bírna.
A
szenttéavatások számának nagymértékű növekedésével; a szükséges csodák
számának felére csökkentésével (amelyekről néha még le is mondanak
[14]); a robusztus advocatus diaboli szerepének hiányával; és időnként
azzal a kapkodó móddal, ahogyan a dokumentációt megvizsgálják vagy
ahogy időnként el is hagyják (mint ahogyan, úgy tűnik, ez VI. Pál
esetében is történt), úgy tűnik számomra, hogy nemcsak az vált
lehetetlenné, hogy azt állítsuk, hogy a mai szenttéavatások mindig
szükségessé teszik egyetértésünket, hanem annak feltételezését is
megengedik, hogy lehetnek olyan szenttéavatások, amelyek elismerésével
kapcsolatban kötelességünk lehet megtagadni a beleegyezésünket.
4. Mi a kifogásolható VI. Pálban?
A
szenttéavatások státuszának általános megfontolásán, illetve azon a
célon túl, amelynek azokat mozgatnia kell, és azon eljárásokon túl,
amelyekkel biztonságosan vagy bizonytalanul végzik őket, figyelembe kell
vennünk az adott eset sajátos érdemeit is. Konkrétan miért ellenzik a
hagyományos katolikusok VI. Pál szenttéavatását?
Pontifikátusa
alatt Montini a hősies erények hiányát mutatta az egyetemes nyáj
pásztoraként viselt ünnepélyes felelősségének viselésében. Ehelyett a
hatékony fegyelemre való szokásszerű képtelenségét mutatta, mivel a
szélsőséges engedékenység és a szélsőséges szigor között ingadozott
(pl. ritkán büntette meg a legkirívóbban eretnek teológusokat, de úgy
bánt Lefebvre érsekkel, mintha rosszabb lenne, mint Luther Márton, vagy
a liturgikus reform során folyamatos pápai közelséggel és támogatással
tüntette ki Annibale Bugninit, majd hirtelen Iránba száműzte). Az
ellentmondásos jelzések, amelyeket adott – a modernizmus bátorítása,
majd visszaszorítása; a vitás ügyekbe való beavatkozás, majd
visszavonulás, oda-vissza, mint Hamlet (egy karakter, akihez ő maga
hasonlította magát egy 1978-as magánjellegű feljegyzésében), csak
tovább fokozták a korszak zűrzavarát és anarchiáját. Egy biztos kezű
vezetőre lett volna szükség a vihar közepette, nem pedig egy
egzisztenciális válságban szenvedő, önbizalomhiányos, puha
modernistára.
A
különösen kirívó problémás területek közé tartozik a liturgikus reform,
ahol VI. Pál bőséges bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a
katolicizmussal összeegyeztethetetlen racionalista pistojai elvek
alapján működött, és hogy az anyagok felülvizsgálata során súlyos
hanyagsággal járt el. (Úgy tűnik, hogy elég sok olyan dolog volt, amit
úgy írt alá, hogy nem ismerte a részleteket). A kommunistákkal
folytatott Ostpolitik ügyletei, beleértve a XII. Piusznak való
engedetlenségét is, jól ismertek. Bár VI. Pál helyes következtetésre
jutott a születésszabályozással kapcsolatban, az a mód, ahogyan nem
reagált a születésszabályozással foglalkozó pápai bizottsággal
kapcsolatos médiatámadásra, ahogyan nem fegyelmezte meg a Humanae Vitae
ellenzőit, sőt, ahogyan hagyta, hogy marginalizálják azokat, akik
fenntartották a pápai tanítást, mindez együttesen alkalmas volt arra,
hogy aláássa a tanítás hatékonyságát. Szégyenletes volt a hagyományhű
katolikusokkal szembeni irracionális keménysége, például amikor
elutasította egy több mint 6000 spanyol papból álló nagy csoport
petícióját [15], akik továbbra is a Szent Gergely és V. Piusz által
megörökített római rítust akarták celebrálni (miközben később ezt az
engedélyt megadta az angliai és walesi papoknak – ismét megmutatva, hogy
milyen anyagból gyúrták a Hamleteket). Visszaélt pápai hatalmával,
amikor elvetette azt, amit tisztelni kellett volna, és tiltottként
kezelte azt, amit soha nem lehetett volna tiltani.
A
pápának ünnepélyes kötelessége, hogy fenntartsa és megvédje az Egyház
hagyományait és rítusait; nincs erkölcsi felhatalmazása arra, hogy
ezeket az elismerésükön kívül módosítsa. A katolikus egyház kétezer
éves történetében egyetlen pápa sem volt még, aki több hagyományt és
szertartást és nagyobb mértékben módosított volna, mint VI. Pál. Már
csak ezért is örökre gyanússá kellene tennie őt minden ortodox hívő
szemében. Vagy ez a pápa volt a nagy felszabadító, aki megszabadította
az Egyházat az istentisztelet káros formáinak évszázados, talán több
mint egy évezredes rabságából – ebben az esetben a Szentlélek aludt el
munkálkodása közben, és a protestánsoknak mindvégig igazuk volt abban,
hogy Krisztus igazi Egyháza eltűnt vagy “a föld alá” került -, vagy ő
volt a nagy romboló, aki lerombolta, amit az isteni Gondviselés
szeretettel felépített, és az Egyházat az izraeliták által elszenvedett
fizikai rabságnál is megalázóbb szellemi divat rabszolgaságába adta el.
VI. Pál
nem tehetetlenül nézte végig az Egyház “önmegsemmisítését” (ez a saját
kifejezése a zsinat utáni összeomlásra); nem csupán a katolikus
laikusok, papok és szerzetesek legnagyobb mértékű exodusát irányította a
protestáns lázadás óta. Saját tetteivel segítette és előidézte ezt a
belső pusztulást. Azzal, hogy nyaktörő sebességgel erőltetett egy
radikális liturgikus és intézményi “reformot”, amely semmit sem hagyott
érintetlenül, százszorosára növelte az 1960-as években működő
destabilizáló erőket. Bárki, aki élvezte volna az értelem
funkcionalitását, képes lett volna belátni, hogy veszélyes, hogy ne
mondjam, istentelen dolog ennyi mindent ilyen gyorsan megváltoztatni. De
nem: VI. Pál a modernizáció ideológiájának készséges híve volt, a
haladás főpapja, aki bátran ment el addig, ameddig még egyik elődje sem
ment el.
Ironikus
módon nem más, mint Ferenc pápa, VI. Pál akaratos kanonizátora, aki
minden kétséget kizáróan megmutatta a zsinat utáni katolicizmus
önpusztító pályáját, amikor saját irányultságát féktelenül követi
(ahogyan Theodore McCarrick is féktelenül követte saját irányultságát).
Sok
katolikus joggal aggódik Ferenc pápáért. De amit az elmúlt öt évben
tett, az vitathatatlanul apróság ahhoz képest, amit VI. Pál merészelt
tenni: új liturgiával helyettesítette az ősi római misét és a szent
rítusokat, ami a legnagyobb belső törést okozta, amit a Katolikus
Egyház valaha elszenvedett. Ez egyenértékű volt azzal, mintha atombombát
dobtak volna Isten népére, amely vagy kiírtotta a hitüket, vagy rákot
okozott a sugárzása által. Ez maga volt az atyaság, a pápaság atyai
funkciójának, a családi örökség megőrzésének és továbbadásának
negligálása. Minden, ami VI. Pál után történt, nem más, mint a szent
templom eme megszentségtelenítésének visszhangja. Ha egyszer a
legszentebb dolgot meggyalázták, semmi más nem biztonságos, semmi más
nem stabil.
Ezen a ponton valaki ellenvetést tehet: “Oké,
de mi van, ha VI. Pál nem volt túl jó pápa? Bizonyára attól még
lehetett volna belülről szent ember. Ő egy viharos időszakban élt,
amikor mindenki össze volt zavarodva, és ő mindent megtett, ami tőle
telt. Csodálnunk kell szándékait és nagy vágyait, még akkor is, ha
utólag talán kritizálhatnánk bizonyos döntéseket és cselekedeteket. A
szentség nem jelenti egy személy minden szavának és tettének általános
jóváhagyását”.
A
probléma ezzel az ellenvetéssel az, hogy nem ismeri el, hogy az,
ahogyan egy katolikus élete során elsődleges hivatását éli, a
szentségének szerves része. Az, hogy az Egyház püspöke – és még inkább a
pápa – hogyan gyakorolja egyházi hivatalát, nem mellékes, hanem
alapvető fontosságú szentségéhez (vagy annak hiányához).
Képzeljük el így: szentté avathatnánk-e egy olyan embert, aki annak
ellenére, hogy verte a feleségét és elhanyagolta a gyermekeit,
kötelességtudóan látogatta a napi misét, imádkozta a rózsafüzért és
alamizsnát adott a szegényeknek? Ez abszurd lenne, mert joggal
mondanánk: “Egy házas embernek, akinek gyermekei vannak, férjként és
apaként kell szentnek lennie, nem pedig annak ellenére, hogy férj és
apa”. Nem kevésbé abszurd azt mondani: “Ez vagy az a pápa hanyag,
felelőtlen, határozatlan, meggondolatlan és forradalmi volt pápai
döntéseiben, de a szíve a helyén volt, és mindig Isten dicsőségére és az
emberek üdvösségére törekedett.” Ez a pápa nem volt hanyag,
felelőtlen, határozatlan, meggondolatlan és forradalmi pápai
döntéseiben. Egy pápa azért szent, mert jól “pápáskodott”. Hősies
hitet, reményt, szeretetet, igazságosságot, szilárdságot,
mértékletességet stb. tanúsított egyházkormányzati tevékenységében. Ez
VI. Pál esetében nem állítható ésszerűen.
Ha VI.
Pált tisztelnünk kell, akkor a következetlenség, a kétértelműség, a
kisstílűség, az igazságtalanság, a meggondolatlan változtatás, a
hanyagság, a határozatlanság, a hamis jelzések, a csüggedés, a
vágyvezérelt gondolkodás, az ingerlékenység, a gúny és a hagyomány
megvetése nem pusztán erények, hanem olyan erények, amelyeket olyan
hősies mértékben lehet gyakorolni, hogy azok valójában a megszentelő
kegyelem forrásai, amelyek általános csodálatot, tiszteletet és
utánzást érdemelnek. Sajnálom, de nem értek egyet. Az ilyen dolgok
mindig is erkölcstelenségek voltak és azok is lesznek. Montini szörnyű
vezetője volt az egyháznak, és ha az élethelyzetben való erényes
kötelességteljesítés alkotója a szentségnek, akkor megállapíthatjuk,
hogy lehetetlen rosszabb példaképet elképzelni bármilyen vezető számára,
mint Montini.
VI. Pál pápa hibáiról bővebben az alábbiakat ajánljuk:
John Knox “The Enigma of Pope VI Paul” [Msgr. F.D. Cohalan].
Henry Sire: “The Papacy of Paul VI” .
“50 évvel ezelőtt: Dietrich von Hildebrand szembeszáll VI. Pál pápával“
“Liturgia, visszaélés és Humanae Vitae: Some Connections?”
“Lefebvre érsek, VI. Pál pápa és a katolikus hagyomány” (Neil McCaffrey)
5. Mi a csodálatra méltó VI. Pálban?
Csodálják-e
a hagyománytisztelő katolikusok VI. Pált valamiért? Természetesen
igen. Bolondok lennénk, ha nem ismernénk el a jót, amit tett. De ez a
jó nem elegendő ahhoz, hogy kioltsa az előző részben tárgyalt sok és
súlyos problémát. Montini pontifikátusának története ugyanis a
legszemléletesebben mutatja be a személy és a hivatal közötti
különbséget. A szentéletű pápák esetében úgy tűnik, hogy a hivatal
kegyelme felöleli és körülöleli a személyt, és Szent Péter és Krisztus
világító ikonjává változtatja őt. A rossz pápák vagy középszerű pápák
esetében a hivatal kegyelme olyasvalami, ami időnként fellángol, ami
vészhelyzetekben előbújik, de nem alakítja át ugyanúgy a hivatalban
lévőt. Ez utóbbit látjuk VI. Pál esetében, ahogyan azt a Rorate Caeli
egyik szerkesztőségi cikke okosan megfogalmazta (a kiemelés tőlem):
VI. Pál
pápát a legtöbb történész egyfajta tragikus figuraként írja le, aki
megpróbálta irányítani az őt körülvevő események örvényét, de nem sokat
tudott tenni. Valószínűleg azért, mert úgy tűnt, hogy Montini gyakran
hajlott a világ véleményére, mert úgy tűnt, hogy gyakran elfogadta
azokat a koholt elképzeléseket és szövegeket, amelyeket hamis bölcsek
bizottságai szállítottak neki (nagyon kis módosításokkal), azok a
pillanatok, amelyekben nem hajlott azokra, tisztán ragyognak Péter
egyszerű fényességével. A Lumen Gentiumhoz írt Nota Prævia, a
hagyományos eucharisztikus tanok (a Mysterium Fidei-ben) és a búcsúkról
szóló tanítások (az Indulgentiarum Doctrina-ban) erőteljes védelme, az
Isten Népének Credója olyan oszlopok, amelyek az omladozó épületben
állva maradtak, a természetfeletti védelem jelei. Az 1960-as évek
erkölcsi összeomlása közepette, és az elődje által a kérdés újbóli
megvizsgálására felállított bizottsággal szemben Péter beszélt, bár [Pál
pápa] a Humanæ Vitae: “soha nem szabad, még a legsúlyosabb okokból
sem, rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon”.
Ha az
ilyen jó cselekedetek és tanítások VI. Pálnál szokásosnak, normálisnak
és jellemzőnek bizonyultak volna, és átitatódtak volna a keresztény
erényeknek azzal a sokaságával, amelyet Szent Tamás a Summa második
részében tárgyal, és ráadásul népi kultusz alakult volna ki egy
szeretett pontifex körül, amely számos vitathatatlan csodában
csúcsosodott volna ki, akkor – és csakis akkor – lett volna okunk VI.
Pált oltárra emelni. Itt érdemes rámutatni arra, hogy az idő majd
megmutatja, ahogyan azt már most is kezdtük látni, hogy a VI. Pál által
elért javak egyáltalán nem a szenttéavatásának a lényegét jelentik.
Valójában mindazok a dolgok, amelyeket fentebb “jó pillanatként”
felsoroltunk, ellentétesek a Bergoglio-párt uralkodó irányzataival.
Ezért eljegyzési szemtanúi vagyunk a “promoveatur ut amoveatur”
legcinikusabb esetének, amelyet az egyháztörténelem valaha is látott –
vagyis valakit azért léptetnek elő egy másik, általában távolabbi
pozícióba, hogy eltávolítsák jelenlegi, befolyásosabb pozíciójából. Ezt a
pontot itt már kifejtettem.
6. A kanonizáció jelentésének határai
Mindebben
szokás szerint van egy isteni irónia. Még ha VI. Pál kanonizációja
legitimnek is bizonyulna – nyilván lehetnek komoly kétségeink, de nem
zárhatjuk ki teljesen ezt a lehetőséget -, szigorúan véve nem érné el
azt, amit politikai támogatói ezzel elérni szándékoznak. Szándékuk
szerint ugyanis VI. Pál kanonizálásával gyakorlatilag az egész II.
vatikáni programot, mindenekelőtt a liturgikus reformot kanonizálják.
De ahogy Shawn Tribe a Liturgical Arts Journal munkatársa megjegyezte:
Bárki,
aki VI. Pál szenttéavatását arra próbálja felhasználni, hogy ezáltal az
összes egyházi és liturgikus reform, amely az ő pontifikátusa körül
zajlott le, miatta kanonizálttá váljék, amit nem lehet megkérdőjelezni
(nemhogy megreformálni/megváltoztatni), az vagy szándékosan és csalárd
módon manipulatív, vagy pedig szánalmasan félreinformált és hittani
tudás nélküli. A személyes szentség nem egyenlő a tévedhetetlenséggel; a
szenteket gyakran láttuk más szentekkel szemben fellépni; nem minden
szent kijelentése/politikája/határozata/véleménye állja ki az idő
próbáját, sem az Egyház végső ítéletét, és nem is dogmatikus – arról
nem is beszélve, hogy a zsinati és liturgikus reformok nem VI. Pál
személyes tulajdonát képezik, hanem egy egész sereg emberéét és
személyiségéét.
Gregory DiPippo ugyanezt az érvelést terjeszti ki a New Liturgical Movement cikkében:
Egy
szent kanonizációja nem változtatja meg földi életének tényeit. Nem
orvosolja azokat a hibákat, amelyeket esetleg elkövetett, akár
tudatosan, akár tudtán kívül. Nem változtatja meg kudarcait sikerekre,
akár az ő hibájából, akár másokéból következtek azok be. …
[A]
zsinat utáni reform belső érdemei vagy hiányosságai, valamint sikerként
vagy kudarcként való minősítése semmilyen módon, alakban vagy formában
nem fog változni, ha VI. Pál pápát valóban szentté avatják. Senki sem
állíthatja őszintén az ellenkezőjét, és senkinek sincs joga kritizálni,
támadni, elhallgattatni vagy más katolikusok elhallgattatására
felszólítani, ha azok vitatják ezt a reformot. Ha ez a reform túllépte a
II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Conciliumban kért szellemét és
betűjét, ahogyan azzal saját alkotói nyíltan hencegtek; ha rossz
tudományosságon és jelentős mértékű alapvető hozzá nem értésen alapult,
ami a ma már hibásnak ismert számos változtatáshoz vezetett; ha teljes
mértékben kudarcot vallott a liturgikus jámborság virágzásának
elérésében, amit a II. vatikáni zsinat atyái kívántak, akkor ezek közül
egyik sem fog változni, ha VI. Pált szentté avatják. Ahogy V. és X.
Piusz kanonizációja, valamint XII. Piusz jövőbeli kanonizációja sem
teszi liturgikus reformjaikat megkérdőjelezhetetlenné vagy vitán felül
állóvá, úgy VI. Pál kanonizációja sem fog semmit vitán felül állóvá
tenni az ő reformjával kapcsolatban, és senkinek sincs joga az
ellenkezőjét állítani.
7. Gyakorlati következmények
A
fentiek alapján milyen gyakorlati következményekkel járnak azon papok,
hívek és laikusok számára, akik kételkednek e kanonizáció
érvényességében? Ez a téma külön teljesebb tárgyalást érdemel, de
röviden: akinek ilyen kétségei vagy nehézségei vannak, az tartózkodhat a
VI. Pálhoz való imádkozástól, és nem kell támogatnia kultuszát.
Mindannyian kötelesek vagyunk imádkozni Szentatyánk üdvösségéért és
Szent Anyánk, az Egyház szabadságáért és felmagasztalásáért a Földön. Ez
a szándék hallgatólagosan magában foglalja azt a kérést, hogy a
pápaság, a Római Kúria, a szenttéavatási kongregáció, és maga a boldoggá
avatási és szenttéavatási eljárás is megújuljon a maga idejében, hogy
jobban szolgálhassák Krisztus híveinek szükségleteit, és dicsőséget
adjanak a mindenható Istennek, aki “csodálatos az ő szentjeiben” (Zsolt
67,36).
MEGJEGYZÉSEK
[1] Például azzal érvelni, hogy minden
pápai fegyelmi aktusnak, amely az egész Egyházat érinti,
tévedhetetlennek kell lennie, és mindenképpen a közjót kell szolgálnia –
ez az álláspont a történelem korábbi szakaszában még védhető volt, de a
jelen pillanatban immár durván nevetséges.
[2] Ezért káros, amikor a népszerűsítők
ilyeneket írnak: “A boldoggá avatáshoz egy igazolt csoda szükséges, és
lehetővé teszi, hogy a boldoggá avatott személyt a helyi egyháza
tisztelje. A kanonizációhoz két igazolt csoda szükséges, és lehetővé
teszi, hogy a szentet az egyetemes egyház tisztelje. A kanonizáció az
Egyház tévedhetetlen kijelentése arról, hogy a szent a mennyben van” (https://www.catholic.com/qa/what-is-the-difference-between-saints-and-blesseds). Ez túlzó kijelentés, hacsak nem teszünk hozzá néhány minősítést.
[3] Hogy saját cikkemet ne tegyem
indokolatlanul hosszúra, itt nem foglalom össze érvelését, csupán
megjegyzem, hogy az teljes mértékben és bőségesen válaszol azokra az
ellenvetésekre, amelyeket a szenttéavatások tévedhetetlenségének hívei
szoktak felhozni. Lamont többek között cáfolja azt az állítást, hogy
bizonyos latin kifejezések használata a szenttéavatási rítusban
megfelelően megalapozza annak tévedhetetlen jellegét. A téma további
értékes feldolgozásai közé tartozik ez és ez.
[4] Pl: “A kanonizáció … egy hivatalos
pápai rendelet, amely kimondja, hogy a jelölt szent volt, és most a
mennyben van Istennel; a rendelet lehetővé teszi a szentről való
nyilvános megemlékezést a liturgiákon az egész egyházban. Azt is
jelenti, hogy templomokat szentelhetnek az illetőnek külön vatikáni
engedély nélkül. … ‘Amellett, hogy a csodák megnyugtatnak bennünket,
hogy Isten szolgája a mennyben él Istennel közösségben, a csodák isteni
megerősítései az egyházi hatóságok által a jelölt által élt erényes
életről kifejezett ítéletnek’ – mondta Benedek pápa 2006-ban a
Szenttéavatási Kongregáció tagjai előtt tartott beszédében.” (http://www.catholicnews.com/services/englishnews/2011/holy-confusion-beatification-canonization-are-different.cfm, a hangsúlyok hozzáadva).
[5] Idézi Christopher Ferrara: “A kanonizációs válság”.
[6] https://rorate-caeli.blogspot.com/2018/02/guest-note-paul-vi-pastoral.html.
Fr. Hunwicke hasonlóan megjegyezte az esemény előtt: “Mintha még nem
okozott volna elég megosztottságot a küzdő Egyházon belül, Ferenc pápa
ebben a hónapban szándékozik végrehajtani a rendkívül megosztó
cselekedetet, Boldog VI. Pál szenttéavatását. Abból ítélve, amit a város
papságának adott tájékoztatásakor mondott, még ő maga is láthatja,
hogy ez a kanonizációs ügy buta viccé vált: “Benedek és én pedig
várólistán vagyunk” – viccelődött. Elragadóan humoros. Nagyon szellemes
vicc. Nagyon mókás, szuverén főpap. Osztom azonban sokak véleményét,
hogy a vicc rossz vicc, amennyiben ez a tervezett kanonizáció
alapvetően egy politikai akció, amelyet Ferenc pápa nyilvánvaló
meggyőződéséhez kell kapcsolni, hogy ő maga Pál II. vatikáni zsinaton
és azt követően kifejtett munkájának bajnoka és haszonélvezője”.
[7] http://www.robertodemattei.it/en/2018/04/11/tu-es-petrus-true-devotion-to-the-chair-of-saint-peter/;
kiemelés hozzáadva. De Mattei a “középkor” kifejezést nyilvánvalóan az
1000 utáni időszakra korlátozza. Ráadásul a Gergely utáni két pápa,
III. Viktor és II. Orbán boldoggá avatott pápák.
[8] Ez bizonyára nem azért van, mert
ebben a 700 éves időszakban nem volt sok hősies egyéniség – de, mint
mondtuk, ha nem volt népi kultusz, amely vitathatatlan csodákat
eredményezett volna, az egyház nem fog az archívumokban turkálni, hogy
bármilyen kitüntetésre alkalmas jelöltet találjon, és az ügyüket
erőltesse.
[9] Hozzátenném, hogy
szkepticizmusunknak ki kell terjednie II. János Pál kanonizálására is,
mivel egyházkormányzása sok szempontból súlyosan problematikus volt.
Ezek közül néhányat a közelmúltban megjelent “RIP II. vatikáni
katolicizmus (1962-2018)” című cikkemben jegyeztem fel. Lásd még: “A
pennsylvaniai igazság: XXIII. János, VI. és II. János Pál nem voltak
szentek”.
[10] http://www.unamsanctamcatholicam.com/theology/81-theology/555-canonization-old-vs-new.html
[11] A régi Katolikus Enciklopédia
“Promotor Fidei” című cikkéből. Ha többet szeretne megtudni az “ördög
ügyvédjéről”, olvassa el ezt az informatív cikket.
[12] A Wikipédia ügyesen összefoglalja
az alapvető információkat: “Roger Peyrefitte, aki már két könyvében is
megírta, hogy VI. Pálnak hosszú ideig homoszexuális kapcsolata volt,
megismételte vádjait egy francia meleg magazinnak adott interjúban,
amely olaszul újranyomtatva szélesebb nyilvánosság elé tárta a
pletykákat, és felháborodást keltett. Azt mondta, hogy a pápa
képmutató, akinek hosszú ideig szexuális kapcsolata volt egy
filmszínésszel. A széles körben elterjedt pletykák a színészt Paolo
Carlini néven azonosították, aki Audrey Hepburn Római vakáció (1953)
című filmjében játszott egy kisebb szerepet. Április 18-án a Szent
Péter téren a mintegy 20 000 fős tömeghez intézett rövid beszédében VI.
Pál “szörnyű és rágalmazó célzásoknak” nevezte a vádakat, és imára
szólított fel érte. … A vádak időről időre újra felbukkantak. 1994-ben
Franco Bellegrandi, a Vatikán egykori tiszteletbeli kamarása és a
L’Osservatore Romano című vatikáni újság tudósítója azt állította, hogy
VI. Pált megzsarolták, és más meleg férfiakat juttatott hatalmi
pozíciókba a Vatikánban. 2006-ban a L’Espresso című újság megerősítette a
zsarolási történetet Giorgio Manes rendőrparancsnok tábornok
magániratai alapján. A lap arról számolt be, hogy Aldo Moro olasz
miniszterelnököt kérték fel a segítségre”. Bármilyen hihetetlennek is
tűnik egy ilyen történet, ma már hajlamosabbak vagyunk elhinni, mivel
vitathatatlan bizonyítékunk van arra, hogy Ferenc pápa homoszexuálisokat
támogatott a Vatikánban hatalmi pozíciókba.
[13] Lásd George Weigel az
Ostpolitikról. Ismét azt látjuk, hogy Bergoglio egyszerűen Montini
nyomdokaiba lép a kommunista Kínával folytatott tárgyalásai és
kompromisszumai révén.
[14] Vagy újrafogalmazva: lásd John
Thavis e feltáró cikkét. Ferenc pápa lemondott a második csoda
követelményéről XXIII. János “szenttéavatásához”. Így hihetetlen módon
egy olyan pápát, aki nem tűnik ki figyelemre méltó szentségével, és
akinek kultusza soha nem volt különösen erős vagy széles körben
elterjedt, egyetlen csoda alapján emeltek az oltár tiszteletére. Szép
példáját láthatjuk ebben a pápai hatalommal való durva visszaélésnek,
amelyre Ferenc ideológiai megszilárdítása érdekében támaszkodik.
[15] Nevezetesen a “Hermandad Sacerdotal
Española de San Antonio Mª Claret y San Juan de Ávila”, amely az
1969-ben spanyol papok által alapított “Hermandad Sacerdotal Espanola”
nevű szervezetből alakult, hogy megvédje a hagyományt az egyházban
bekövetkezett változásokkal szemben, valamint egy másik hasonló,
katalóniai székhelyű csoportból, az “Asociación de Sacerdotes y
Religiosos de San Antonio Maria Claret” nevűből. Ők 1969-ben levelet
küldtek a Vatikánnak, amelyben a régi római misekönyv további
használatát kérték – és VI. Pál határozottan elutasította őket. Sajnos,
mivel a spanyol és az olasz tradicionalizmust a Rómának való abszolút
engedelmesség jellemezte, a Novus Ordo-t ezután szó nélkül elfogadták,
és a mai napig a hagyomány nehezen tud betörni e kulturális szférákba.
https://invocabo.wordpress.com/2022/03/13/csodak-programszentek-es-a-szentteavatasok-tevedhetetlensege/
