Már sokszor szegeztek nekem idézeteket Dolhai Lajos: A Kézbe áldoztatás története című tanulmányából, csak ezen a héten immár kétszer. És nem véletlenül, hiszen ez vált a leghivatkozottabb „alapművé” az elmúlt évtizedekben. Talán azért, mert tudományosnak látszó apparátussal operál, lábjegyzetek szereplenek benne, így mindenkiben a nagybetűs Tudománnyal kapcsolatos romantikus képzetek kelnek életre ezt olvasva: a megkérdőjelezhetetlen objektivitás, a sine ira et studio szellemisége, a tiszteletre méltó professzor képe. De ez a tanulmány mégsem a tudományosság gyöngye, elfogulatlanságról pedig szó sincs benne.

Az első alcímben máris állítja Dolhai, hogy a kézbe áldozás „az ősegyház egységes gyakorlata” volt, sőt az induló bekezdésben azt is mondja, hogy „egészen a IX. századig nem volt szokásban a nyelvre és kovásztalan kenyérrel való áldozás”. Komoly felütés, ehhez adekvát komoly adatokat is várhatunk. Mi baj lehetne hát abból, ha megkapirgáljuk azokat egy pöttyöt: vagy fényesebben ragyognak, vagy hamisnak bizonyulnak, nem? Na, ugye!

A Pectorius-féle felirat, egy 1830-ban felfedezett több részre törött és ismét összeállított görög nyelvű (!) sírfelirat Autun-ból (Franciaország), amelynek egyik sora sokak szerint a kézbe áldozás emléke: „ha éhes vagy, egyél kezedben van a HAL”. Én mindig is tudtam, hogy nagy a tudomány ereje, mert íme még ezt a töredéket is el tudja olvasni (a képen felülről a hatodik sor végén az „ekhón palamaiasz”).

De azért van vele egy csekélyke probléma: ezt a követ még datálni sem tudják, a 2-6 század között számtalan verzió van keltezésére. És hogy miért probléma ez? Mert volt olyan időszak, amikor ezen a területen dúlt az arianizmus, amely Krisztus istenségét tagadta, és éppen ezért szívesen „áldozott” kézbe. Erre hivatkozni a kézbe áldozás érdekében ezért körülbelül olyan, mintha Luther asztali beszélgetéseiből próbálnánk rekonstruálni a szerzetesi tisztasági fogadalom mibenlétét.

Tertullián idézete Dolhai szerint Tertullián a De idolatria című műve 6. fejezetében „utal a kézbe áldozásra” mondván, hogy “Istenhez, az Atyához emelni azokat a kezeket, amelyek a bálványok anyja…, azokat a kezeket az Úr testéhez emelni…, amelyek démonoknak adtak testet…Ó kezek, melyeket le kellene vágni”. A szövegösszefüggésből megtudjuk azt is, hogy Tertullián korholja azokat a keresztényeket, akik bálványokat készítettek, ill. miután a pogány isteneknek bemutatott áldozati adományt érintették, ugyanazzal a kézzel bátorkodnak érinteni az Úr testét. “Ezeket a kezeket le kellene vágni”, így fejezi be kemény figyelmeztetését Tertullián.”

Nos, az idézett szövegrész valóban kemény figyelmeztetést mond a hetedik pontban. De az érintett kezek talán nem a hívek kezei. Mert valójában így hangzik a teljes szöveg:

„Ezen a ponton a hit buzgósága sóhajtozva mondja: egy kereszténynek a bálványoktól jönni a templomba, az ellenséges műhelyből Isten házába jönni? Istenhez, az Atyához emelni azokat a kezeket, amelyek bálványok anyjai? A kezekkel, amelyek az ajtón kívül Isten ellenében imádkoznak, az Úrhoz fordulni? Azokat a kezeket az Úr testére emelni, amelyek testet adnak a démonoknak? De még ez sem elég. Kis dolog, ha más kéztől kapják, amit beszennyeznek, de ők adják át másoknak is, amit beszennyeztek.  A bálványkészítők bekerülnek az egyházi rendbe!” (De Idololatria)

Ezek tehát a botrányokozó kezek, amiket le kellene vágni, a bálványokat készítő papi kezek. Így aztán ez az idézet aligha lehet a hívek kézbe áldozásának korai nyugati tanúja. Persze a kihagyott részeket jelölő hármas pontok véletlenül éppen a kellő irányban befolyásolták az értelmet.

Mopszvesztiai Tivadar. A Dolhai által adott összefoglaló idézet nagyjából megfelel az általam angol fordításban elért teljes verziónak (113-114 pont közötti rész). Felujjonghat tehát mindenki: lám megvan a kézbe áldozás újabb bizonyítéka! Persze, ha Tódor valóban ezt írta az eredeti verzióban. Ami persze nincs meg, mert az ötödik században még nem őrizték meg a teológiai művek nyomdai tőpéldányát. Valamiért nem volt szokásban… Sőt, a műveinek csak egy kis része maradt fenn görög nyelven, a nagy részük csak szír fordításban vészelte át az idők viharait, a nesztoriánus eretnekek által másolva. A kateketikai homíliái pedig ez utóbbiak közé tartoznak. Ez nyilván nem csökkenti az eredeti szövegek érdemeit, de a katolikus gyakorlat biztos forrásaként aligha azonosítható. Mert az eretnekek, szentségtelen újítókként (©Lerinumi Szent Vince), általában nem riadtak vissza (és nevetni fognak: ma sem riadnak vissza!) a hamisítástól, így – bár Mopszvesztiai Tivadar egységben halt meg az Egyházzal – már kevéssel halála után sem igazán lehetett megállapítani, hogy mit szőttek bele az ő műveibe. Talán éppen ezért rendelte el Rabbula püspök Edesszában Tivadar összes művének elégetését. És ez nagy égés lehetett, mert ennek nyomán leginkább csak töredékek maradtak fenn…

De úgy tűnik, hogy a hamisítás nemzeti sport lehetett közöttük, mert az ezeket összegyűjtő Alphonse Mingana (1878-1937) sem riadt vissza az ilyesmitől. Bár ő egyébként nyilván roppant megbízható tudós volt, akinek nemcsak az apja volt pap, hanem 1902-ben őt magát is pappá szentelték, sőt szemináriumban is tanított. Egészen addig, amíg az írnoka által az ő megbízásából készített „eredeti 10. századi” dokumentum már a nemzeti sport iránt nem annyira elkötelezett szemináriumi vezetőségnek is sok volt, és (nem angolos) távozásra kérték fel. Így ő értelemszerűen Angliába ment, ahol a hitehagyó papok ősi szokása szerint megnősült, és szorgos munkával összehozta a nevéről ismert birminghami gyűjteményt. És így némileg pótolni tudta a teológiai tanár korában általa felfedezett ősibbnél is ősibb nyomtatványokat, köztük húsz pergament, amely saaaajjjnos mind megsemmisült az első világháborúban. Milyen kár, nem? És milyen szerencse, hogy legalább maguk az átírt szövegek megmaradtak a nagy tudós prezentálásában.

De az is merő véletlen lehetett, vagy netán a Dolhai által feltételezett és állított „általános” „kézbe történő áldoztatás”-t bizonyítja az is, hogy Mopszvesztiai Tivadar leírása megdöbbentően hasonlít Jeruzsálemi Szent Cirill Dolhai által is idézett müsztagógikus katekéziséhez. Hiszen lám, még a Szent Test szemhez érintése is benne van. Ez, a szöveg feltételezett korából ítélve, igen ősi gyakorlat lehetett, aminek ugyanakkor semmi egyéb nyoma nem került elő sehol, nem maradt fenn, és valamiért ezt még a mai kézbe áldozók sem akarják feleleveníteni.

Talán joggal: mert szemeink megszentelése lelki értelemben megtörténhet az Úr Szent Testére való rátekintéssel, de ugyan bizony melyik aberráltnak jutna eszébe a szeméhez érinteni a Szent Testet, majd a még ajkán lévő Szent Vérhez ujjaival hozzáérve érzékszerveire kenni azt, mintha az szenteltvíz lenne?! (22. pont) Ez inkább a szent iránti érzék teljes hiányára utal, amit sosem feltételezhetünk egy szentről, és így inkább nevezhető babonának, mint misztikának.  Talán nem véletlen a hasonlóság a szír szöveggel, és könnyen elképzelhető, hogy ahogy többen feltételezték is már, a Jeruzsálemi Szent Cirillnek tulajdonított szöveg igazi szerzője az ő utóda, János püspök lehetett, akit Szent Jeromos és Szent Ágoston is eretneknek tartott, vagy esetleg egy szír eretnek interpolálta a szöveget. (angolul: 305. oldal; latin és görög nyelven: 1125 oldal)

De még ha az áldozás többi része a leírtak szerint is zajlott, az akkor sem olyan kézbe áldozás volt, mint amit ma gyakorolnak: amikor azt írja, hogy a bal tenyér legyen a jobb trónja, abból az következik, hogy nem érintik ujjaikkal az Oltáriszentséget, hanem ajkukkal veszik fel tenyerükből. Mert ha a jobb tenyerébe kapja, értelemszerűen nem tudja jobb keze ujjaival megfogni, márpedig Keleten bal kézzel még ma sem érintenek ételt. Az a kéz másra volt fenntartva… Ez olyan áldozási mód, ami például ebben a videóban látható, ahol ortodox papok áldoznak.

Aranyszájú Szent János a Dolhai által idézett egyik rész az efezusi levélről szóló harmadik homíliából való, a másik idézetének forrását nem adja meg. A benne lévő kézbe áldozási gyakorlattal szemben egyes ortodoxok úgy tudják, hogy az új, névleges keresztények miatt, akik babonás, mágikus szokásaik céljára (Tódor, Cirill, figyelnek?) hazavitték az Oltáriszentséget, maga Aranyszájú Szent János tiltotta meg, hogy a hívek külön-külön részesüljenek a szent színekben, és tőle ered a ma is megszokott ortodox áldoztatási mód, amely a híveket a Szent Vérbe tett Szent Testből részesíti. És senkinek közülük nem jutna eszébe visszatérni a korábbi gyakorlathoz.

Szent Ambrus Dolhai szerint ő ezt írta a Hexameronban: „Kezünkkel tesszük szánkba az ételt… kezünkkel ajánljuk fel és fogadjuk a mennyei szentséget” A három pont természetesen ismét Dolhaitól származik, nem szent Ambrus műve… A Hexameronban az inkriminált rész viszont ezt mondja:

„Nagyok azok a tettek, melyekre a kéz alkalmas. A kezet az isteni kegyelem közvetítőjeként helyezik a szent oltárokra. Általa ajánlunk fel, és általa részesülünk a mennyei szentségekben. Ez az a kéz, amely létrehozza és egyúttal kiosztja az isteni misztériumokat.”

Ez tehát nem a hívek kezeiről szól, hanem a pap kezeiről, így ez sem példa a hívek kézre áldozásához.

Bresciai Gaudentius egyik húsvéti beszéde Dolhai szerint „a kézbe áldoztatás és az Eukarisztia tiszteletének viszonyát elemzi”, de igazi tudományos műhöz illően ismét nem ad meg hivatkozást. Így ugyanilyen megalapozottsággal állíthatja bárki, hogy abban mindenről van szó, csak erről nem.

Krizológ Szt Péter Dolhai szerint így fakadt ki egy beszédében: „Mi szegények, akik minden nap kezünkbe vesszük az Úr testét, és azt táplál bennünket és mégsem gyógyulunk ki sebeinkből”. Az idézett rész a Jézus ruháját megérintő vérfolyásos asszonnyal állít szembe, és a latinban így olvasható: (Patrologiae cursus completus 295. oldalán) „Miseri, qui quotidie corpus Domini tractamus et sumimus, et a nostris vulneribus non curamur”. Amellett, hogy a „tracto” ugyanúgy nem feltétlenül csak kézzel végzett tevékenységet jelent, mint a belőle származó magyar „traktálni” szavunk, az általános alanyban még a jelen lévő az Úr testét kézzel is „traktáló” papoknak is odaszúrhatott, vagy szent lévén magát is alázattal inthette Szent Péter, ez sem bizonyítéka a hívek kézbe áldozásának.

Szent Ágostontól Dolhai idézi a 7. homíliát, amelyben „azt ajánlja a híveknek, hogy az Úr testét egymáshoz kapcsolt kezekkel (coniuctis manibus) fogadják” Ez végre igaz tényállítás, csak azt nem tudom, hogy mi köze van ennek a hívek kézbe áldozásához, azon kívül, hogy kizárja azt? Mert talán liturgikusként tudnia kellene, hogy ez a régi misekönyvek rubrikáiban pap számára is előírt imára összetett kéz pozíciója (Ha meg tudja, miért sugall mást?). De az ő kedvéért: a találomra interneten fellelt első dokumentum első oldala alapján akár meg is sejtheti szörnyű sejtéssel, hogy a „manibus elevatis ante pectus iunctis standum” előírt tartása a mellkas elé emelt összetett kéz, amit ismerne, ha ismerné minden korok örök szentmiséjét. Segítségképpen: ez a klasszikus imára összetett kéz a latin egyházban, és ha valaki így tartja a kezét, az csak nyelvre tud áldozni.

Trullai zsinat 101. kánonát idézve Dolhai: „elő is írta, hogy áldozáskor az egyik kezét a másik fölé kereszt alakban kell helyezni”. És mivel már fáradok, immár csak azt kérdezném Dolhaitól, hogy ha valaki úgy közeledne áldozáshoz, hogy két karját előrenyújtva kereszt alakba rendezné, ezáltal a két tenyér egymástól 40-50 centire lenne, vajon ő melyikbe tenné az Oltáriszentséget? Mert ha az idézett szövegben említett testrészekről azt feltételezi, hogy előre nyújtva vannak, ilyen helyzetről van szó: ugyanis nem a tenyerekről, hanem a karokról. De nyilván ezt ő is tudná, ha a vágyvezérelt üzemmód nem írná felül azt, amit tudnia kellene. Például azt, hogy ez a kéztartás ugyanaz a pozíció, amelyet ő ismét tévesen a kézbe áldozás bizonyítékaként tálal Damaszkuszi Szt. Jánosnál. Mert Szent János Dolhai szerint a De fide orthodoxa című művében ezt írja: „Égő vágyakozással közeledünk hozzá és a keresztrefeszített Úr testét fogadjuk kinyújtott tenyerünkbe, úgy, hogy egyik tenyerünk a másik alá van helyezve kereszt formájában.” Lehet, hogy csak az én, liturgikusok helyesbítésétől megkérgesedett tenyereimet kereszt formájában elhelyezve nem látszik a keresztforma, de szerencsére Szent János nem is ilyen pozícióról írt, hanem a fenti zsinati 101-es kánonban előírtról. Mert a „manus in crucis modum formantes” (De orthodoxa fide liber) megfogalmazás nem a tenyér kereszt alakú elhelyezését jelenti, amit Dolhai sugall, hanem a kezeknek mellkason kereszt alakban való tartását. Ez pedig az a pozíció, amely kapcsán Miklós pápának is meg kellett nyilatkoznia a bolgárok felé: „Azt mondjátok, hogy a görögök szerint az, aki a templomban nem a mellén összekulcsolt kézzel áll, a legsúlyosabb bűnt követi el. Szerintünk azonban – ha nem tévedünk – ilyen parancsolat sohasem született, ezért, ha nem cselekszetek így, nem követtek el bűnt; kivéve az, aki makacsul elutasítja, hogy azt tegye, amit mindenki más” (miklos_papa_valaszai_a_bolgarok_kerdeseire 54. fejezet)

És, csak hogy szokják a nyelvre áldozás ősiségének gondolatát, Dolhai professzor és minden bősz kézbe áldozó kedvéért tettem nyitó képpé Fra Angelico firenzei festményét az apostolok áldozásáról, amelyen az angyali testvér gondosan bemutat liturgikusainknak minden jelen írásomban említett kéztartást – természetesen a laikusok térdelésével együtt.

Szt. Amandus Ordo-ja a Dolhai által is jelzett módon nem a laikus hívek kézbe áldoztatásáról szól, hanem a klérus áldozásáról. Ez nyilván csak a lista nyújtására került bele az “érvrendszerbe”.

Arles-i Cezáriusz és az Auxerre-i helyi zsinat szövege egy furcsa galliai helyi szokásról tanúskodik, ha Dolhanak igaza van. Eszerint akkoriban használatban volt egy olyan kendő, amit a nők tenyerükre terítettek, és abba fogadták az Oltáriszentséget. Ez a kézbe áldozás igen sajátos formája lehett (volna), ami sem előtte, sem utána nem volt jelen máshol a keresztény világban, példa nélküli szokás, ami hirtelen feltűnt, majd ugyanúgy eltűnt. Furcsa nem? Milyen szerencse, hogy fennmaradt az a bizonyos tiltó kánon, amely Dolhai fordításában így hangzik: „A nőnek tilos letakaratlan kézzel a szentáldozáshoz járulni”, az eredeti szöveg viszont így: „Non licet mulieri nuda manu eucharistiam accipere.” (Sacrorum conciliorum nova et amplissima collectio, cujus Johannes Dominicus … – Giovan Domenico Mansi – 915. oldal). És ismét azok a fránya részletek, mert a nuda manu nem meztelen tenyeret (palma) jelent (mert ennek ugyan mi értelme is lett volna…), hanem meztelen kezet.

Mert ezek a gall nők nem átallottak ujjatlan tunikában járni (ld. a kép bal oldalán)

Ezt a fajta ruházmányt ma is gaul dress-nek, azaz gall ruhának hívja a divatipar, és a zsinati atyák iránti tiszteletből még azért sem linkelek be modern képet róla.  Az ilyen ruha viselése miatt zsinatilag kellett rájuk förmedni, hogy ne tegyék – na, de kérem, legalább a templomban ne! – : ezért írták elő nekik a meztelen karok letakarását. (ezt pedig lásd a kép jobb oldalán, imakönyv társaságaban)

És ez azért mindjárt más, mert így már nem előzmény, és nem későbbi példa nélküli követelmény volna a kendő. Ezt erősíti meg a Dolhai által elárult neve is ennek a varázskendőnek: ezt szerinte és sok más naaagy liturgikus (pl. a liturgikusan megújuló szellemű Pius Parsch) szerint dominicale-nak hívták. Természetesen egy gyors kereséssel meg is találhatjuk a teljes nevét: velamen dominicale-nak hívják. Igen, másnéven velumnak, amit régi rítusú szentmisén még ma is hordanak nők. Amelynek viselését egyházatyák sora ajánlotta, amely a fejet és akár a meztelen vállakat, karokat is takarhatja.

Ennyit az érvekről, amelyekkel minduntalan megsoroznak, immár annyi éve. A héten munka mellett, “leeső” időben foglalkoztam ezekkel, a teljesség és a tudományosság igénye nélkül. Tettem ezt azért, mert Dolhai műve sem tudományos munka, hanem naiv vagy tendenciózus propagandaanyag, a kézbe áldozás elszánt hirdetőinek Végső Csodafegyvere. És már unom, hogy mindig ezzel jönnek. Dolhai műve 1999-ben jelent meg a Vigiliában, és azóta egyetlen érvét sem vonta vissza, azokat senki sem cáfolta.

A munkájában Dolhai Lajos által hivatkozott alapmű, amiről ő azt mondja, hogy „nagymértékben felhasználtuk”, és amit az elmúlt két napban nem sikerült megszereznem, egy Ambroose (Ambroise) Verheul nevű flamand bencés apáté volt, aki 1969-ben jelentette meg tanulmányát, a liturgikus zúzás hevében, a kézbe áldozás engedélyezése iránti szentségtelen hadjárat végső rohamában. Az a sejtésem, hogy ő lehetett a Dolhai által átvett “érvek” igazi szerzője, így a hamisítás és a tendenciózus ferdítés is valószínűleg az ő elsődleges szellemi terméke. Gondolom ezt abból, hogy idegen nyelven, Dolhaitól függetlenül is találkozhatunk ugyanezekkel az idézetekkel, ugyanebben a felsorolásban. No meg abból is gondolom, hogy Verheul a Szent Anzelm Egyetemtől kapott doctor honoris causa címet, és mivel a Szent Anzelm Egyetem a liturgikus zúzás fertőjévé nem a csodás Andrea Grillóval vált, biztos nem véletlenül kapta meg ez a bencés sem a kitüntetést. (Akinek monostora – üzenem ezt a naaagy magyar bencés liturgikusoknak – kiváló példája a szép kihalás hivatásának, így joggal élnek többek között kihasználatlan épületük közösségi irodákká alakított termeinek kiadásából.)

De vajon, ha egy magyar liturgikus szaktekintély évtizedeken át engedi terjeszteni ezeket az érveket, mentesíti őt a felelősség alól, hogy csak kritikátlanul és szolgai módon vette át valaki mástól azokat? Amikor elmeséltem egy beszélgetésben valakinek, hogy éppen mivel foglalkozom, az első reakciója az volt, hogy talán éppen ezért él még Dolhai Lajos, és ezért láthatja meg mindezt: mert így még van ideje bűnbánatot tartani, és megpróbálni jóvátételt adni azért a kárért, amelyet ezzel a termékével okozott…

De a végére még egy érv kikívánkozik, ami miatt igazából nem is kellene ilyen kutatásokkal foglalkozni. Mert tegyük fel, hogy Dolhai Lajos minden idézete helytálló lenne, és valóban úgy van a forrásokban, és azt is jelent minden, amint azt állítja. Mi változna akkor? Igazából semmi. És ennek oka a szenthagyományban keresendő: amikor az Egyház egyetemesen megtiltotta az addig sem minden helyen meglévő kézbe áldozást, olyan végleges döntést hozott, ami a szenthagyomány részévé vált: ez a döntés ugyanis nem mondott ellent a hitnek, hanem következett abból, nem az Úr iránti kisebb, hanem a nagyobb tisztelet felé mozdult el. És ezt a döntést évezrednyi gyakorlat hitelesítette. Ezek után visszatérni egy keleten és nyugaton egyaránt általánosnak hazudott, kisebb tiszteletet és gondosságot jelentő korábbi gyakorlathoz eretnekség és az Úr iránti tisztelet megtagadása. Egy élő sem térhet vissza gyerekkorába, még kevésbé az Egyház a „klerikalizmustól mentes” idilli világba, sem más hazugságokba.

Ezért mertem állítani előző írásomban, hogy a frigyláda és Krisztus feltámadt testének érintésének tiltásában megnyilvánuló kinyilatkozatott igazság ellen, valamint az Egyháznak az Oltáriszentség illetéktelen kézbe vételét tiltó rendelkezésében megnyilvánuló bölcsessége ellen nem lehet valódi érv.

Éppen ezért, ha előkerül egy újabb állítólagos érv vagy “ősi” bizonyíték a kézbe áldozásról, ásítva lapozhatunk. Mert, bár a nyomtatott, sőt elektronikus információk világában hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, a múlt ködéből előbányászott szövegtanúk, tárgyi emlékek nem írják felül a szenthagyományt, amely él. Ezért döntött az Egyház a Szentírás esetében is a Vulgata mellett: a liturgiában fennmaradt régebbi latin szövegek mellett ez volt ugyanis az egyetlen szöveg, amelyről az Egyház tudta, hogy kitől ered, kik és miként őrizték meg: éppen a folyamatos és élő egyházi használat révén. És ezáltal tudjuk, hogy ez tartalmazza tévedhetetlenül azt, amit Isten kinyilatkoztatott: nem valamely hirtelen előkerülő ősi görög, szír vagy egyéb szövegtanú. Minden töredék, kódex legfeljebb csak érdekesség. Ezeknél az emlékeknél ugyanis csak azt nem tudjuk, hogy ténylegesen ki írta, ki másolta, mikor és miért, hogyan őrződött meg, vagy ki hamisította. No meg azt, hogy mire is gondolt a költő… Hogy lehetne bármi relevanciája egy ilyen „forrásnak” a hagyománnyal szemben, ami van és él? És hogyan lehetne bárkinek igaza a kinyilatkoztató Istennel és az éltető Bölcsességgel szemben?

https://invocabo.wordpress.com/2024/05/29/a-kezbe-aldozas-melletti-ervekrol/