P. Bernhard Zaby: Fáradt a harctól

1. A katolikusok soraiban az „ellenállás” valójában nem új jelenség. Ugyanolyan mértékben volt rá eddig is szükség, amilyen mértékben az Egyház vezető pozícióit az Egyház ellenségei kezdték betölteni. Megalakult a „zsinati egyház”, ami ellen a katolikusok ellenállásban, úgy mond „tradicionalista mozgalomban” csoportosultak. Évtizedekig folyt a harc, míg végül a harci morál jelentősen lelohadt.

Miután mára az egykori ellenállás nagy része – legalábbis lelkileg – már átállt az ellenséghez, egy kicsiny maradék-ellenálllás maradt csupán, mely azonban az elmúlt három vagy négy évtizednyi „tradicionalizmus” örökölt terhei miatt elerőtlenedett, és ezért túl gyöngének tűnik arra, hogy az óriási küzdelmet tovább folytassa, melyet tudvalevőleg „nem annyira a vér és test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12). Ezért, hogy a harci morált megint megerősítsük egy kissé, fel akarjuk hívni a figyelmet az „ellenállásra” leselkedő veszélyek némelyikére.

2. A „tradíció” és újabban ugyanezen „tradíció” „ellenállásának” vezető püspöki képviselője körülbelül egy évvel ezelőtt mondta a következőket: „1984-ben például köszöntöttem azt a lépést, ami látszólag fontos volt a mise számára, az indultot, mivel, hogy őszinte legyek, nem láttam csapdát benne. És a jót akartam látni, és ha Róma valami jót tett, úgy ezt a jót én is jónak akartam mondani (j’avais envie de), mert nem akartam mindig csak bírálni, bírálni, bírálni Rómát. Volt bennem tehát valamilyen érzés, ami Rómával szemben jóakaratú akart lenni. 2007-ben is a jót akartam látni. Ekkor sem láttam semmilyen csapdát; igen, nem írtam semmit arról, amit a Summorum Pontificum jelenthetett … Valamit helyeselni akartam, ami Rómából jött, nem mindig csak kritizálni, kritizálni, kritizálni.”

3. Ezek az őszinte szavak nagyon érdekesek és tanulságosak. Arra a magatartásra utalnak, mely a fent nevezett mozgalomban széles körben elterjedtek, amik azonban sajnos a legkevésbé sem veszélytelenek.

Egyfelől egy bizonyos fáradtság szól ki e szavakból. Évtizedek óta szünet nélkül küzdeni kellett, a II. Vatikáni Zsinat, a modernizmus, a zsinati Róma, a modernista püspökök ellen, a papok, a teológusok, a professzorok ellen, az új mise ellen, a liberális sajtó és politika, a terjedő erkölcstelenség stb. ellen. Mindig kritizálni kell, mindig mindent negatívan látni, az ember soha nem tudja magát kipihenni, és az (esetleges) pozitív dolgokra figyelni stb. Ez hosszabb távon természetesen nagyon fárasztó és lankasztó. Hiszen az ember természete béke, nyugalom, lazítás után vágyik.
     Akármennyire is érthető ez a vágy, ez a mi emberi természetünkből fakad, és ezért nem azt tükrözi, amit Isten, hanem amit az ember akar. „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége” (Mt 10,34-36). A mi sorsunk a földön nem a béke, a nyugalom és az ellazulás, hanem a harc és a küzdés még a saját otthonunkban is. „Nem szolgálat az ember sorsa a földön?”, kérdezi a szenvedő Jób (Jób 7,1). Csak a mennyben élvezhetünk békét és nyugalmat, a földön meg kell mérettetnünk. Ezért hívják az Egyházat a földön a „küzdő Egyháznak”, a győzelem a menny számára van fenn tartva.

4. Ennek oka a természet megromlása. A világ és az ember többé nem olyan, amilyennek eredetileg a Teremtő kezéből kikerült. A paradicsomban béke honolt. Az Éden kertje az öröm, a nyugalom és a szemlélődés kertje volt. Csakhogy őszszüleink vétkeztek. Jobban hittek az ördögnek, mint a jó Istennek. Ezért űzettek ki a paradicsomból. Azóta a béke, a nyugalom és az öröm ezen a földön nem létezik, hiszen szüntelenül egy háromszoros ellenség fenyeget bennünket: Az ördög, akinek a bűn hatalmat adott felettünk, a világ, azaz az emberek, akik – miként Káin – egészen földiesen és a világ felé fordulva élnek, és ezért az égies érzületű Ábelt üldözik, valamint a legrosszabb ellenség, saját szívünk romlottsága és rendetlen vágyi, melyek folyton a gonosz felé sarkallnak minket.
     Ezért nem lehetünk és nem állhatunk helyt harc nélkül ezen a világon. Ahogy testünk állandóan veszélynek van kitéve a kórokozók behatolása által, amiknek az immunrendszere segítségével ellen kell állnia, hogy ne betegedjen vagy ne haljon meg, úgy van ez a lelkünkkel is. Állandóan ellen kell álljon a hit és az erkölcs elleni támadásoknak, melyek egyszer jobban, egyszer kevésbé, egyszer láthatóan, máskor láthatatlanul ellene harcolnak. Ha a lélek „immunrendszere” csődöt mond, akkor beteg lesz, sőt meg is halhat, azaz örökre elveszhet. Csak az, aki igaznak bizonyul és hűségesen kitart a harcban a végsőkig, menekül meg.

5. Természetes, hogy ez fáradtságos és kínnal teli a számunkra, annál is inkább, hiszen valójában a paradicsomra lettünk megalkotva, és a rá való emlékezetünk még mindig fájdalmasan él bennünk tovább. Mégis, egyedül ezen az úton juthatunk a végleges és tökéletes paradicsomba, a mennybe. „A győztesnek az élet fájáról adok enni, amely az Isten paradicsomában van” (Jel 2,7). – „Légy hű mindhalálig, és életet adok neked győzelmi koszorúul. .. A győztesen nem vesz erőt a második halál” (Jel 2,10/11). – „A győztesnek rejtett mannát adok és fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csakis aki megkapja” (Jel 2,17). – „De amitek van, ahhoz ragaszkodjatok, amíg el nem jövök. A győztesnek, aki mindvégig kitart szolgálatomban, hatalmat adok a népek fölött. Vaspálcával fogja kormányozni…” (Jel 2,25-27). – „A győztest fehér ruhába öltöztetik. Nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem megvallom majd Atyám és angyalai előtt” (Jel 3,5). – „Ragaszkodj ahhoz, amid van, hogy senki el ne vegye koszorúdat. A győztest oszloppá emelem Istenem templomában, és többé nem kerül ki onnan” (Jel 3,11-12). – „A győztest magam mellé ültetem a trónra, ahogy én is győztem, és együtt ülök Atyámmal a trónon” (Jel 3,21).
     Tehát nagyon fontos, hogy tartsunk ki a harcban, mert csak ily módon tartozhatunk majdan a „győztesek” közé. Persze az elmúlt évtizedek állandó harca nagyon megerőltető és fárasztó, de Isten a mi erőnk, ahogy a Szentírás újra és újra tanítja nekünk. Igen, még ennél is világosabban áll Nehemiás könyvében: „Ne szomorkodjatok, hiszen az Úrban való öröm az erősségetek” (Neh 8,10). Egyedül Rá tekintve találunk erőt és békét, vigaszt és örömet, melyek napi hadi szolgálatunkban erősítenek bennünket.

6. Mindazonáltal a mai időkben a mártíriumnak különleges formáját szenvedjük. Quito-ban Szűz Anyánk, „de El Buen Suceso” 1634. február 2-án ezt jövendölte meg a mi korunkra: „Az a kevés lélek, aki Isten kegyelméhez hű marad, kegyetlen, elmondhatatlan és hosszantartó mártíromságot fog elszenvedni. A szenvedések hevessége folytán sokan meg fognak halni és a vértanúkhoz fognak számíttatni, akik az Egyházért és a hazáért áldozták magukat.”
[Quito-i Miasszonyunkról lásd a honlap következő cikkét: Our Lady of Good Success és Fatimai Miasszonyunk]

Mechthild Thaller-Schönwerth („Ancilla Domini”, élt 1868-1919, sok pap, szerzetes és laikus lelki anyja) naplójában Krisztus eme vigasztaló szavait olvassuk: „Az én kiválasztott szolgáim, papjaim egymás ellenségei lesznek, és néhányuk, akik nekem és az Egyháznak a legnagyobb szolgálatot tették, irántam való hűségüket száműzetéssel fizetik majd meg. Nem az értem életüket adó első keresztények vértanúsága, lesz egyedül méltó a legnagyobb jutalomra. A jelenkor is meghozza az Egyháznak a vértanúság glóriáját. Most vértelen mártíromság zajlik, de még kegyetlenebb, mint a kereszténység első századaiban. Annak idején a keresztényeknek a bálványok szobrainak kellett áldozatot bemutatniuk, most azonban az embereket minden lehetséges eszközzel arra akarják rávenni, hogy a tudomány és a szabad kutatás bálványainak áldozzanak. Azokat, akik hozzám és régi hitükhöz hűek maradnak, üldözni fogják, veszélyeztetik a megélhetésüket, kigúnyolják és keresztre feszítik.”

7. Ne fáradjunk el, ne hagyjuk magunkat elbátortalanítani a különleges és oly sokáig tartó szenvedések és küzdelmek korában. Ez az egyik veszély. Ehhez azonban egy második veszély vagy egy második momentum is társul, ami ezt a veszélyt még nagyobbá teszi. Mert nekünk, katolikusoknak ma nem csak a kívülről jövő ellenséges világ uralma alatt és ellen kell szenvednünk és harcolnunk, hanem saját házunk ellen, ahogy az Üdvözítő megmondta: „Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége.”
     Illetve még ennél is rosszabb: látszólag a saját tekintélyeink ellen, igen, az Egyház legmagasabb tekintélyei, a püspökök, Róma, a pápa ellen kell harcolnunk. Ez senkit nem hagyhat hidegen, aki szívében még katolikus. Keresztény lelkületünk egyébként is arra sarkall bennünket, hogy minden embert jósággal és szeretettel fogadjunk – mennyivel inkább kellene ezt tennünk saját hittestvéreinkkel és mindenek előtt az egyházi tekintélyekkel szemben!
     A katolikus szív természetes vonása, hogy az egyházi elöljáróknak gyermeki módon alávesse magát, és különös módon a pápának, a kereszténység atyjának. A gyermeki szeretetet és tiszteletet, amit a mennyei mindenható Atyával szemben érzünk, átruházzuk földi helytartójára, a római Szentatyára. Semmi nem taszíthat és kínozhat bennünket jobban, mint a pápával szembeni engedetlenség. A római Egyház a mi tanítónk és anyánk. Hogyan tehetnénk mást, mint rendíthetetlen gyermeki szeretettel ragaszkodnunk hozzá?
     Vágyódunk a jó, a szép, a rend, a normális után. A megkínzott lélek így vágyik arra, hogy végre kibékülhessen a „zsinati Rómával”, és kétségbeesetten kutat minden reménysugár után, mely azt jelezhetné, hogy végre itt az idő, hogy abba lehet hagyni az ellenállást, hogy mint az elveszett fiú végre a Szentatya karjaiba vetheti magát. És ez a vágy vagy hiedelem jelenti most a legnagyobb veszélyt.

8. Mert a „zsinati Róma” nem a katolikus Róma, a „zsinati pápák” nem a mi Szentatyáink. Ezért roppant fontos számunkra, a küzdő maradék katolikusok számára, hogy az igazságot állandóan szem előtt tartsuk, és ne hagyjuk magunkat a látszattól megcsalatni. Különben menthetetlenül elveszünk. …

Tehát semmi nem segít, nem lankadhatunk el, tovább kell harcolnunk, és ez azt jelenti, hogy tovább fogunk kritizálni, kritizálni, kritizálni, mindent, ami tőlünk a katolikus hitünket akarja elrabolni, mely egyedül üdvözít. Akármilyen nehezünkre is esik, akármennyire is elegünk van belőle, akármennyi szemrehányást is kapunk érte, vagy akárhogyan is gúnyolnak és nevetségessé tesznek ezért minket.

9. Aki „pozitív” Krisztussal szemben, annak „negatívnak” kell lennie ellenségeivel szemben, azokkal szemben is, akik a „zsinati Rómában” ülnek vagy az úgynevezett „tradicionalista” közösségekben, akkor is, ha ott a legmagasabb posztokat foglalják el. Aki ezen ellenségekkel szemben „pozitív” akar lenni, az „negatív” lesz Krisztussal szemben.

Ne hagyjuk magunkat megfélemlíteni az engedetlenség, a szeretetlenség, a fanatizmus, a kiegyensúlyozatlanság, a hajthatatlanság, az egyoldalúság vádja és mindazok miatt, amiket még a szemünkre vetnek, mert megingathatatlanul Urunk Jézus Krisztus mellett akarunk kitartani. „Aki nincs velem, az ellenem van”, és aki Vele van, annak az Ő ellenségei ellen kell lennie, annak szüntelenül „kritizálnia, kritizálnia, kritizálnia” kell.

forrás: http://zelozelavi.wordpress.com

A fordító megjegyzése:

1. Azt, hogy az Úristen megengedte, hogy Bergoglio üljön Szent Péter székébe, úgy is felfoghatjuk, hogy a Zaby atya által említett nagy veszély, tudniillik, hogy a Rómából jövő „reménysugarak” megcsalhatnak bennünket, jelentősen lecsökkent. Hiszen Bergoglio szavai, viselkedése annyira nyilvánvalóan anti-katolikus, hogy ezek már – valójában – senkit nem vezethetnének félre. Ugyanígy P. Pfluger és társainak a szavai (vagy a budapesti események) szintén annyira egyértelműen anti-katolikusak, hogy azok sem csaphatnak be már senkit.

2. A kritizálás valójában nem jelent mást, mint értékítéletet mondani valami – és nem valaki – felett. Vegyünk egy példát: Ha három eltévedt ember a sivatagban a térképeik alapján eldönti, hogy merre mennek vizet keresni, és az úton az elől menő nem tartja be ezt a tervet, hanem egy helyütt elkanyarodik, akkor a másik kettőnek – amennyiben élve akarnak maradni – meg kell állapítania, hogy ez az elkanyarodás helyes volt-e vagy sem. Vagyis ítéletet kell alkotniuk a harmadik tettéről, „meg kell kritizálniuk” azt. Ha az elemzés eredménye negatív, akkor nem csak nem szabad követniük társukat, de ezt – felebaráti szeretetből – meg is kell mondják neki: azaz meg kell kritizálják!
     Ugyanígy: kritika nélkül egy katolikus nem tudja eldönteni, hogy mi a helyes, és mi nem; mi az, ami a kétezer éves katolikus tanításnak megfelel, és mi az, ami nem csak „rövidíti az utat az üdvösség felé”, hanem ténylegesen elkanyarodik attól. Ezért, különösen a mai világban, ami soha eddig nem volt mértékben sínylődik a gonosz hatalma alatt, ráadásul az egyházban is, egy katolikusnak megmaradni akaró személynek szüntelenül kritika alá kell vetnie mindent. És kritikáját, ha pozíciója van hozzá, hangoztatnia is kell. Ha nincs hozzá pozíciója, legalább egyszer akkor is kötelessége a szóbeli vagy írásbeli figyelmeztetés.

3. Ahogy azt nehéz elmondani egy család, egy apa nélkül felnőtt gyereknek, hogy mennyei Atyánk maga a jóság, hiszen azt, hogy jóság, egyszerűen nem ismeri (ahogy egy született vak nem ismerheti a színeket), úgy nehéz ma már elképzelni a mennyei örömöket. Egyáltalán az „örömet”. A szellemi, lelki fáradtság egyik jele, hogy már azt sem tudjuk, mi után vágyunk, hogy úgy érezzük, a gonoszon, rosszon, aljasságon, ocsmányságon kívül nem is létezett, nem is létezik, nem is létezhet soha más. A poklot, az Isten nélküli helyet, látva a mai világot, egyre jobban el lehet képzelni, de a menny, a jóság, a fény, az öröm, a rend, a normális egyre elképzelhetetlenebb, és – szerintem – ez még a Zaby atya által felsorolt veszélyeknél is nagyobb. Hiszen, ha nem tudjuk elképzelni, hogy van jó, akkor könnyebb elfásulni, hiszen a cél ezzel elképzelhetetlenné válik a számunkra. Ez az igazi fáradtság. És ezt kellene legyőzni, ehhez kell kérjük Isten segítségét.

http://www.katolikus-honlap.hu/1401/zaby3.htm