Claude Barthe atya: Excellenciád néha „forradalmi cselekedetekről” beszélt a Vatikáni II. Zsinat utáni új liturgia létrehozása kapcsán. Tisztázná az erre vonatkozó gondolatait?

Carlo Maria Viganò érsek: Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy a II. Vatikáni Zsinatot forradalmi eseménynek találták ki. Nyilvánvalóan nem azoknak a jószándékára utalok, akik az előkészítő sémák kidolgozásában közreműködtek. Inkább azokról az újítókról beszélek, akik elutasították ezeket a sémákat, mint ahogyan elutasították a kommunizmus elítélését is, amelyet a Zsinatnak ki kellett volna mondania, amint azt a világ püspökségeinek nagy része megkívánta. Nos, ha a II. Vatikáni Zsinat forradalmi tett volt, mind a lebonyolításának módjában, mind a kihirdetett dokumentumokban, logikus és jogos azt gondolni, hogy a liturgiáját is érintette ez az ideológiai megközelítés, különösen, ha szem előtt tartjuk, hogy ez a legfőbb eszköz, amellyel a híveket és papokat katekizálják. Nem véletlen, hogy Luther, valamint a többi protestáns és anglikán eretnek is a liturgiát használta fel fő módszerként tévedéseiknek a terjesztésére a hívek között.

Az ezek után felmerülő jogos gyanúnk megerősítést nyer, ha megvizsgáljuk, kik is voltak ennek a liturgiának a kidolgozói: feltehetően a szabadkőművességhez tartozó, köztudottan notóriusan progresszív elöljárók, és akik az 1920-as és 30-as évek Liturgikus Mozgalmával már elkezdték javasolni a több, mint megkérdőjelezhető, és XII. Piusz által a Mediátor Dei enciklikában elítélt archaeologism-mal áthatott ötletek és gyakorlatok terjesztését. A versus populum oltár nem a II. Vatikáni Zsinat találmánya volt, hanem azoknak a liturgistáknak a találmánya, akik gyakorlatilag kötelezővé tették azt a Zsinaton, miután évtizedekkel korábban már kivételként bevezették azt az ókori szokásokhoz való állítólagos visszatérés ürügyén. Ugyanez mondható el a Zsinatot megelőzően létező úgynevezett „gótikus miseruháról” , különösen Franciaországban. Ebből egyfajta poncsó lett, amelyet a zsinat után az eredeti formához való visszatérésként állítottak be, de valójában történelmi és liturgikus hamisítás volt. Ezekkel a példákkal szeretném kiemelni, hogy már jóval a II. Vatikáni Zsinat előtt olyan forradalmi erők hatoltak be az Egyházba, amelyek készek voltak végbevinni azokat az újításokat, amelyeket ad experimentum vezettek be, és amelyek aztán gyakorlattá váltak, különösen azokban az országokban, amelyek történelmileg kevésbé hajlottak arra, hogy magukévá tegyék a romanitas-t.

Miután megértettük, hogy a liturgia egy sajátos doktrinális megközelítés kifejezője - amely a Novus Ordóval együtt ideológiává is vált - és hogy az azt kiötlő liturgistákat áthatotta ez a megközelítés, elemeznünk kell a zsinati corpus liturgicum-ot, hogy megerősítést nyerjünk forradalmi természetéről . A szövegeken és az ünnepi szertartáskönyveken túl a megreformált rítust egyértelműen forradalmivá teszi az, hogy a celebráns és a hívek számára is rugalmassá tették, a római mens liturgica-tól teljesen idegen módon. Az újítások önkényessége szerves része a megreformált liturgiának, amelynek liturgikus könyveire- kezdve VI. Pál Missale Romanum-jával - kidolgozatlan vázlatként tekintenek a több-kevesebb tehetséggel megáldott, a közönség elismerésére ácsingózó színészek. A hívek tapsai, amit a Novus Ordo-ban visszaélésszerűen bevezettek, ennek a konszenzusnak a kifejeződése, a látványossá vált rítus elengedhetetlen része. Másrészt az ókori társadalmakban a színháznak mindig volt másodlagos liturgikus jelentése, és figyelemre méltó, hogy a zsinati egyház ezt a pogány szemléletmódot akarta feltámasztani azzal, hogy megfordította, vagyis a liturgikus rítusnak adott másodlagos színházi jelentést.

Ha valaki úgy gondolná, hogy az Editio typica latinul megfelel annak a rítusnak, amelyet a Zsinat után kellett volna celebrálni, naivitásról és tudatlanságról tenne tanubizonyságot: abban a liturgikus könyvben semmi sem volt igazán a papok napi használatára szánva, kezdve a szánalmasan vázlatos kidolgozással, amelyet egyértelműen elnagyoltak éppen annak tudatában, hogy gyakorlatilag senki sem fogja soha celebrálni a Novus Ordót latinul. Azok a pápai szertartások, amelyek során VI. Pál Missale Romanum-ját használták , eltértek az egyházi szertartáskönyvtől azáltal, hogy bevezették a népnyelvi olvasmányokat, az előre nem látható szertartásokat és klerikusok számára fenntartott szerepeket adtak át laikusok, sőt nők számára. Véleményem szerint mindez megerősíti a Zsinat és az általa ihletett rítus forradalmi lelkületét.

Claude Barthe atya: Az 1964-ben kezdődött és 1969-ben új misét eredményező liturgikus reform radikálisabbnak tűnhet, mint annak programdokumentuma, a II. Vatikáni Zsinat Szent Liturgiáról szóló alkotmánya, a Sacrosanctum Concilium. Gondolja, hogy Bugnini érsek Consiliumja elárulta a II. Vatikáni Zsinatot, ahogy egyesek mondják, vagy egyenesen abból fejlődött ki, ahogy mások sugallják?

Carlo Maria Viganò érsek: Annibale Bugnini érsek volt az egyik munkatársa a XII. Piusz pontifikátusa alatt kihirdetett Ordo Hebdomadae Sanctae instauratus elkészítésének. Az új misekönyv súlyos torzulásait [lényegében] a nagyheti rítusban lehet fellelni, ami megmutatja, hogy a rombolás már akkor megkezdődött. Ezért nincs szó a Zsinat elárulásáról, olyannyira, hogy egyik tervezője sem tartotta soha a liturgikus reformot a Sacrosanctum Concilium értelmezésével ellentétesnek. Az Ordo Hebdomadae Sanctae instauratus eredetének alapos tanulmányozása lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük, hogy akkor az újítók igényeit még csak részben fogadták el, de aztán Montini Novus Ordo-jával újból javasolták.

Egyértelműen el kell mondani, hogy az összes többi ökumenikus zsinattal ellentétben ez a zsinat szándékosan kihasználta a tekintélyét a hit és erkölcs szisztematikus elárulásának lelkipásztori, fegyelmi és liturgikus eszközökkel történő szankcionálására. Az 1962-es egyházi szertartáskönyvek és az 1970-es Editio typica közötti átmeneti misekönyvek és az azt követő - az 1975-es Editio typica altera - megmutatják, hogy a folyamat apró lépésekben zajlott, a klérust és a híveket hozzászoktatva a rítus ideiglenes jellegéhez, a folyamatos újításokhoz és számos olyan elem fokozatos elvetéséhez, amelyek eredetileg a Novus Ordót közelítették volna XXIII. János utolsó Missale Romanumjához. Gondolok például a római kánon latin nyelvű válaszainak submissa voce-jára, annak áldozati Felajánlására és a Veni Sanctificator-ra, amely az átdolgozás során a Római Kánon hangos válaszaihoz vezetett, talmudikus Felajánlással és a Szentlélek hívásának az elnyomásával.

Azok, akik elkészítették az egyeztetõ dokumentumokat, hogy azokat a Zsinat atyáival jóváhagyassák, ugyanolyan rosszhiszeműen cselekedtek, mint a liturgikus reform készítõi, tudván, hogy a kétértelmű szövegeket az atyák katolikus módon fogják értelmezni, míg azok, akik majd terjeszteni és hasznosítani akarják, mindenféle értelemben fogják tolmácsolni, kivéve a katolikust.

Valójában ezt a koncepciót a mindennapi gyakorlat is megerősíti. Látott már valaha olyan papot, aki a Novus Ordót kelet felé néző oltárnál teljes egészében latinul ünnepli, hagyományos római miseruhát visel, és az áldoztatórácsnál áldoztat, anélkül, hogy ez felkeltené feljebbvalójának és paptársainak haragját, habár szigorúan véve ez a szertartási mód teljesen legitim? Azok, akik ezt megpróbálták - minden bizonnyal jóhiszeműen - rosszabb bánásmódban részesültek, mint azok, akik a hagyományos tridenti misét ünneplik. Ez azt mutatja, hogy a zsinat hermeneutikájában remélt folytonosság nem létezik, és hogy a zsinat előtti Egyházzal való szakítás a norma, amelynek meg kell felelnie a konzervatívok megelégedésének.

Végül szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az ősi rítus és a II. Vatikáni Zsinat ideológiája doktrinális összeegyeztethetetlenségének ezt a fontosságát olyan önjelölt teológusok és haladó értelmiségiek állítják, akik számára a rítus „rendkívüli formája” addig tolerálható, amíg annak teljes teológiai keretét nem fogadják el. Ezért tolerálják a Summorum Pontificum közösségek liturgiáját, feltéve, hogy az igehirdetés és a katekézis során ügyelnek arra, hogy ne kritizálják a II. Vatikáni zsinatot vagy az új misét.

Claude Barthe atya: Az új Ordo Missæ kapcsán gyakran felhozott kritikák közül melyiket tartja a legfontosabbnak?

Carlo Maria Viganò érsek: A legmegalapozottabb kritika azt illeti, hogy liturgiát akartak kitalálni saját felhasználásra és fogyasztásra, elhagyva az apostolokkal kezdődött és az évszázadok során harmonikusan kialakult kétezer éves rítust. A megreformált liturgia - amint azt bármely hozzáértő teológus tudja - a katolikus lex orandi és a protestáns és evangélikus eretnek követelések közötti ideológiai kompromisszum eredménye. Mivel az Egyház hitét a nyilvános istentiszteleteken fejezi ki, elengedhetetlen volt, hogy a liturgia alkalmazkodjon az ökumenikus párbeszéd folytatása során „kényelmetlennek” ítélt igazságokban való hit gyengítésének vagy tagadásának új módjához.

Az a reform, amely pusztán csak egyszerűsíteni akart volna bizonyos rítusokat, amelyeket a modern érzék már nem ért meg, könnyen elkerülhette volna szolgai megismétlését annak, amit a Luther tett az álreformáció során és amit Cranmer tett az anglikán szakadás után: pusztán az a tény, hogy elfogadta azokat az újításokat, amelyekkel az eretnekek elutasították a katolikus dogma bizonyos pontjait, megkérdőjelezhetetlen bizonyítékát adta, hogy a Pásztorok alá vannak rendelve az egyházon kívüliek konszenzusának, az Úr rájuk bízott nyáj kárára. Képzelje el, mit gondolna a kálvinizmus vagy Jakab király dühét elszenvedő vértanú, amikor látja, hogy a pápák, bíborosok és püspökök az oltár helyett asztalt használnak, ami az ő életébe került; és milyen tiszteletet tanúsítana az eretnek a gyűlölt Római Babilon iránt, amely kínosan utánozza mindazt, amit a reformátorok négy évszázaddal korábban tettek, bár talán méltóságteljesebben. Ne felejtsük el, hogy míg Luther liturgikus eretnekségeit Bach-korálok közvetítették, míg a zsinati egyház ünnepségeit példátlan csúfságú kompozíciók kísérik. A liturgikus törés egy tanbeli törést tárt fel, amely puszta lelkesedésből megalázza a Szent Egyházat, hogy kedvébe járjon a világ mentalitásának.

Claude Barthe atya: Hogyan magyarázhatjuk XVI. Benedek, Sarah bíboros és mások kudarcát, akik a fokozatos „liturgikus megújulást” szorgalmazták, azáltal, hogy (pl.) a misét az Úr felé fordulva mutatták be, újra bevezették a felajánlási imákat, és nyelvre áldoztattak?

Carlo Maria Viganò érsek: Ha egy vatikáni tisztviselőnek parancsot kellene adnia a VI. Pál Közönségtermében található Sala Nervi stukkóval és freskókkal való díszítésére, hogy a Feltámadás jelenlegi szörnyűséges szobrát barokk perspektívával helyettesítse, akkor különcnek tekintenék, különösen , mivel a Szent Péter-bazilika éppen csak egy kőhajításnyira van. Ugyanez vonatkozik véleményem szerint azokra a próbálkozásokra is, amelyek a megreformált liturgiát objektíven haszontalan szemfényvesztéssel próbálják elfogadhatóvá tenni: mi értelme a Novus Ordo keleti irányú megünneplésének, a Felajánlás megváltoztatásának és a nyelvre áldoztatásnak, amikor a tridenti szentmise mindig is biztosította ezt?

Ez a „liturgikus újjászületés” ugyanazokból a hibás előfeltevésekből indul ki, amelyek a zsinati reformot is táplálták: a liturgia tetszés szerinti módosításából, a tiszteletre méltó ősi rítus eltorzításából annak korszerűsítése érdekében, most pedig a megreformált rítus felöltöztetése , hogy annak nézzen ki, ami nem, és ami nem is akar lenni. Az első esetben arra kényszerítenénk egy királynőt, hogy fapapucsban járjon és rongyokat öltsön magára, a másodikban pedig azt, hogy egy közember királyi tiarát viseljen a kócos fején, vagy trónon üljön szalmakalapban.

Úgy gondolom, hogy ezek mögött a próbálkozások mögött, amelyeket látszólag jámbor szándékok motiválnak, egy olyan tény rejlik, amelyet ezen elöljárók egyike sem mer beismerni: a Zsinatnak, de még inkább a liturgiájának a kudarca. Ahhoz, hogy visszatérjünk az ősi rítushoz és végleg sutba dobjuk a Novus Ordo szennyét, nagy alázatra lenne szükség, mert azok, akik ma meg akarják menteni a zátonyra futástól, tegnap a liturgikus reform és vele együtt a II. Vatikáni Zsinat leglelkesebb támogatói közé tartoztak.

Kérdezem magamtól: ha VI. Pálnak nem okozott gondot a tridenti liturgia egyik napról a másikra történő vakmerő eltörlése, és annak helyettesítése az anglikán Közös Imádság Könyvéből vett összecsapott kivonatokkal, és ennek az új rítusnak a bevezetése a klérus és a laikusok tiltakozása ellenére, akkor miért kellene ma fontolgatnunk az ősi római rítust megillető méltó helyre való visszaállítását, a Novus Ordo celebrálásának a megtiltásával? Miért ilyen óvatos ma, és miért volt tegnap az ész ilyen kíméletlenül tekintélyromboló ? És miért ez a kozmetikai műtét, ha nem azért, hogy összetartsa az utolsó zsinati sallangot azzal, hogy olyan látszatát kelti, amilyennek nem állt szándékában lenni?

A következő pápának vissza kell állítania az összes zsinat előtti liturgikus könyvet, és száműznie kell a katolikus templomokból azt a paródiát, amelynek megvalósításában közismert modernisták és eretnekek működtek közre.

Claude Barthe atya: Ferenc pápa a jezsuita magazinoknak 2013-ban adott interjújában a liturgikus reformot a zsinat példamutató gyümölcsének nevezte („A II. Vatikáni Zsinat az evangélium átértelmezése volt a kortárs kultúra tükrében”), Bergoglio mégis kedvez a Szent X. Piusz Társaságnak. Érdeklik őt a liturgikus kérdések?

Carlo Maria Viganò érsek: Nem hiszem, hogy Bergogliót bármennyire is érdekelné a liturgiai tout court és az a fortiori a tridenti liturgiában, amely ugyanolyan idegen tőle és nem tetszik neki, mint bármi, ami távolról is emlékeztet a katolicizmusra. Szemlélete politikai: tolerálja az Ecclesia Dei közösségeket, mert azok távol tartják a konzervatívokat az egyházközségektől, ugyanakkor fenntartja felettük az irányítás jogát, arra kényszerítve őket, hogy a véleménykülönbségeket kizárólag a liturgikus szintre korlátozzák, miközben biztosítják hűségüket a zsinati ideológia iránt.

Ami a Szent X. Piusz Társaságot illeti, velük szemben finomabb manővernek lehetünk tanúi: Bergoglio „jószomszédi” kapcsolatokat ápol velük, és miközben elismeri Elöljáróinak bizonyos előjogait - ezzel is bizonyítva, hogy az Egyház élő tagjainak tartja őket - másrészt a teljes kánoni rendezésükért a „zsinati magisterium” elfogadását akarja cserébe. Nyilvánvaló, hogy ez alattomos csapda: ha megállapodást írnak alá a Szentszékkel, elveszik az a függetlenség, amelyet a Társaság élvez annak az álláspontnak köszönhetően, hogy nem teljesen szabályos, és ezzel együtt gazdasági függetlenségét is elveszíti. Ne felejtsük el, hogy a Társaságnak vannak olyan eszközei és forrásai, amelyek garantálják a tagok fenntartását és biztonságát. Abban az időben, amikor a Vatikán súlyos pénzügyi válságot él át, ez a tőke bizonyára sokakat csábít, amint azt más esetekben is láthattuk, kezdve a Szeplőtelen Szűzről nevezett Ferencesekkel és Mannelli atya üldözésével.

Claude Barthe atya: Azt gondolja, hogy a Joseph Ratzinger által a pápai hivatal elfoglalása előtt és után az apostoli társaságok számára a hagyományos mise bemutatására biztosított védelmi státusz (a Hittani Kongregációtól és nem a Vallási Kongregációtól függ) ma veszélyben van?

Carlo Maria Viganò érsek: Az Ecclesia Dei közösségek kanonikus helyzete mindig is veszélyben volt. Túlélésük összekapcsolódik az zsinati tan és a liturgikus reform legalább implicit elfogadásával. Azok, akik nem felelnek meg ennek, a II. Vatikáni Zsinat kritikájával vagy a reformált szertartás bemutatásának vagy az abban való részvételnek a megtagadásával ipso facto kiközösítésbe kerülnek. Az apostoli élet ezen társadalmainak Elöljárói végül is a klerikusaik felügyelői, akiknek erősen ajánlott tartózkodni a kritikától és időről időre kézzelfogható jeleit adniuk az irányvonalhoz való hűségnek, például azáltal, hogy részt vesznek a „rendes formában" bemutatott misén. Paradox módon egy egyházmegyei plébánosnak nagyobb szólásszabadsága van doktrínai kérdésekben, mint ezen intézetek tagjainak.

Azt kell mondani, hogy a Vatikánban ma hatalmon lévők gondolkodásmódjának megfelelően az egyes közösségek liturgikus különcségei messze nem bátorítanak a hagyományos rítus újrafelfedezésére, hanem elitista jelleget adnak nekik, és bezárják őket egy „kis régi világba", amelytől a bergogliói egyház híveinek érdekükben áll elhatárolódni. „Liturgikus területek” és dedikált terek nélkül bemutatva - a motu proprio Summorum Pontificum által előírtak szerint - a "normál" katolikus szentmisét azt a benyomást keltené, hogy valóban lehetséges minden hívő számára misét látogatni, anélkül, hogy más lenne, mint katolikus. De éppen ellenkezőleg, ez a kafkai bürokratikus kastély minden konzervatívot bezárkózásra kényszerít, arra kényszerítve őket, hogy tartsák be az elszigetelődés szabályait, és ne követeljenek mást, mint azt, amit a szuverén kegyelem megad nekik, szinte mindig az egyházmegyei püspök rosszul leplezett szembenállásától kísérve.

Bergoglio cselekedetei mára már egyértelműek: legújabb enciklikája a heterodox doktrínákról és a mélyen katolikus és emberellenes uralkodó ideológiának való botrányos alávetettségről szól. Ebből a szempontból ennek vagy annak az intézetnek a liturgikus érzékenységével kapcsolatos kérdések őszintén szólva elhanyagolhatónak tűnnek számomra: nem azért, mert a liturgia nem fontos, hanem azért, mert ha valaki tanbeli kérdésekben hajlandó hallgatni , akkor a pápai szertartások összessége végül is esztétikai megnyilvánulássá zsugorodik, amely nem jelent valós veszélyt a Szent Márta ház varázskörére.

Claude Barthe atya: A magánmisék betiltása a Szent Péter Bazilikában, az Istentiszteleti Kongregáció Maniago érsek által történt háromnapos ellenőrzése, és az a tény, hogy a Kúria reformjáról szóló Alkotmány, a Prædicate Evangelium állítólag megerősíti a felügyelet jogkörét az Istentisztelet Kongregáció felett, felkeltheti-e a félelmet a reform újraéledése miatt? Vagy Ferencet alig érdekli ez a liturgikus probléma?

Carlo Maria Viganò érsek: A magánmisék Szent Péter Bazilikában történő celebrálásának tilalma - annak ellenére, hogy sok hívő és néhány elöljáró kórusban tiltakozik az Államtitkárságnak ezen gyalázatos tette ellen - továbbra is érvényben van, és példátlan botrány. Próba a föld tesztelésére valamint az elöljárók, a papság és a laikusok reakcióinak tanulmányozására, amelyek pillanatnyilag csupán nagyon higgadt és esetenként kínos verbális siránkozásra korlátozódnak. Mivel már alkalmam volt kijelenteni*, úgy gondolom, hogy ez a tilalom nem más, mint egy olyan kísérlet, amely jogi látszatot kölcsönöz egy mára már konszolidált és egyetemes gyakorlatnak, amely megerősíti a mögötte álló doktrinális tévedést is; mégpedig az „Eucharisztia” közösségi dimenziójának elsődlegességét, amelyet cimborákkal való bankettként értelmeznek, a magánmiséken bemutatott szentáldozat rovására. De itt már a II. Vatikáni Zsinatot érintjük, amelyet a Szent Péter Bazilikában bemutatott magánmisék tilalma ellen felszólaló bíborosok egyike sem mer még megkérdőjelezni sem, holott egyértelműen az az Államtitkárság törvénytelen tiltásának eredete.

Ami az Isteni Istentiszteleti Kongregáció felügyeleti hatáskörét illeti, önmagában pozitívan is lehet értelmezni, mivel a liturgikus kérdések szigorúan a Szentszék hatáskörébe tartoznak. Azonban a naivitásnak és az előrelátás hiányának a bűnébe esnénk, ha nem vennénk figyelembe azt a tényt, hogy az Újítók által kihirdetett bármely normát be nem vallott szándékok megvalósítására fogják felhasználni, amelyek gyakran pontosan ellentétesek azzal, mint amit állítanak.

https://www.aldomariavalli.it/2021/03/31/carlo-maria-vigano-lo-scandalo-delle-sante-messe-vietate-nella-basilica-di-san-pietro-e-il-silenzio-pavido-e-complice-dei-prelati/

angol nyelvű forrás: https://remnantnewspaper.com/web/index.php/articles/item/5431-vigano-interviewed-on-the-vatican-ii-great-reset .

Magyar nyelvű forrás:
eucharisztikuskongresszus.hu/hit_440.html