Már, már komikus , végül is tragikus túlkapások az Egyházban a járvány idején.. Az aposztázia idejét éljük.

Ahogyan kellene. Istennek kijáró imádat és tisztelet.

Magyarázat a nyelvre-áldoztatáshoz
(forrás: www.aktion-alte-messe.de – Nr. 15/07) A hagyományos rítus nem ismeri a kézbe áldoztatást.

Az egész rítus középpontjában a leölt áldozati Bárány bemutatása áll (lásd: ApCsel 5,6), a mi Urunk Jézus Krisztus, aki ebben a szentségben Testével és Lelkével, Istenségével és emberségével, Húsával és Vérével van jelen.
A rítus erre az igazságra való tekintettel egészen át van itatva az imádat szellemével, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy a laikusok Urunk Teste iránti tiszteletből a konszekrált ostyát nem érinthetik – ezért áldoztatja őket a pap a nyelvükre, miközben egy ministráns álluk alá egy kis arany tányért (a kommunio-paténát) tart. Ezzel fogja fel az esetleg leeső ostyadarabkákat. E pirinyó részecskék iránti aggodalmat az az egyházi tanítás magyarázza meg, amely szerint „a kenyér színe alatt és e szín minden részecskéjében az egész és csorbítatlan Krisztus van jelen”. (Trienti Szent Zsinat)
      Ezért tarja a celebráló a hagyományos rítusban hüvelyk- és mutatóujját az átváltoztatástól az áldoztatás utáni kézmosásig összeszorítva, hogy azok a kis részecskék se veszhessenek el, amelyek e két ujjára esetleg rátapadtak.
Aquinói Szent Tamás három okot nevezett meg arra, miért egyedül a papnak szabad az Úr Testét érintenie: 1. mert ő pappá szentelése által magától Istentől kapta a hatalmat és a megbízatást, hogy a szent átváltoztatást elvégezze; 2. mert ő lett kinevezve Isten és a nép közötti közvetítőnek (Zsid 5,1); és 3. mert a pap kezei a szent olajjal lettek felkenve, hogy megérinthesse ezt a szentséget.
Még a misekönyv zsinatutáni kiadása is csak a nyelvre áldoztatást és a kommunio-patena használatát ismeri a kezdetektől fogva. Ezért áll a misekönyv általános bevezetőjének 117-es pontjában például ez: „Az áldozó a kommunio-paténát a szája alatt tartja.”
      A római Istentiszteleti Kongregáció útmutatója, amely 1985 áprilisában még külön is kihangsúlyozta a következőket, ezzel tökéletes összhangban így szól: „Figyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyának egyetlen kis részecskéje se vesszen el.” (1972.05.02. Nr. 89/71: Notitiae, 1972, 227) Ezt az utasítást legjobban a paténa használata mellett a nyelvre áldozás követi.

A nyelvre-áldozás nem mond ellen a higiéniának, mert a gyakorlatban könnyen kivitelezhető, anélkül, hogy a pap a hívek ajkát vagy nyelvét megérintené. Ennek megkönnyítésére a szentáldozásnál a szájat ki kell nyitni, és a nyelvet az alsó ajakra kell helyezni, miközben a fejet kissé hátrahajtva kell tartani.