Az őszi szinódus munkadokumentuma "eretnekséget" képvisel. Meghúzta a vészharangot a Hittani Kongregáció előző prefektusa.
"A pán-amazóniáról szóló szinódus az Egyház megváltoztatását készíti elő, az a tény pedig, hogy Rómában rendezik meg, annak hangsúlyozására szolgál, hogy egy 'új Egyház' veszi kezdetét." - jelentette ki Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció előző prefektusa az olasz La Nuova Bussola Quotidiana katolikus híroldalnak nyilatkozva.
A híroldal július 11-én jelentetett meg interjút a bíborossal arról, milyen súlyos problémákat lát ő az októberben rendezendő szinódus munkadokumentumában ("Instrumentum Laboris"). A bíboros ennek kapcsán hangsúlyozta: "Ez csupán egy munkadokumentum, ami nem bír tanítóhivatali tekintéllyel. Ezért csak a tudatlanok mondhatják azt, hogy akik ezt kritizálják, azok a pápa ellenségei. Sajnos ezzel a trükkel bújnak ki minden párbeszéd alól. Ha ellenvetést teszel, rögtön a pápa ellenségének bélyegeznek."
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a La Nuova Bussola QuotidianaGerhard Müller bíborossal készített interjúját. Az eddig megjelent cikkeink a pán-amazóniáról szóló püspöki szinódusról ide kattintva érhetők el.
***
Az Instrumentum Laboris egy olyan ideológiai szemléletet képvisel, aminek semmi köze a kereszténységhez. Meg akarják menteni a világot a saját elgondolásaik alapján, ehhez pedig helyenként szentírási elemeket használnak fel. Nem meglepő ezért, hogy bár kinyilatkoztatásról, teremtésről, szentségekről, a világhoz való viszonyról beszélnek, szinte egyáltalán nem hivatkoznak a II. Vatikáni Zsinat szövegeire, amelyek pedig ezeket meghatározták: a Dei Verbumra, a Lumen Gentiumra, a Gaudium et Spesre. Szó sem esik az emberi méltóság eredetéről, a megváltás egyetemességéről, az Egyházról, mint a megváltás szentségéről. Csupán profán ötletek vannak, amelyekről lehet ugyan társalogni, de ezeknek semmi köze a Kinyilatkoztatáshoz.
E tekintetben úgy tűnik, fontos megemlíteni az Instrumentum Laboris 39. pontját, ami "a különféle lelkiségek, hitvallások, és az amazóniai vallások közötti átfogó és nélkülözhetetlen párbeszédről" beszél, "ami a különböző kultúrák barátságos közeledését teszi szükségessé". Továbbá ezt mondja: "A nem őszinte közeledés egymás felé és az a vállalati szemlélet, amely a megváltást kizárólag a saját hitéhez köti, ártanak az ebben való elköteleződésnek".
Úgy kezelik a Hitvallásunkat, mintha az a mi európai véleményrendszerünk lenne. Pedig a Hitvallás Isten kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban, aki pedig az Egyházban van jelen. Más hit nem létezik. Vannak más filozófiai meggyőződések vagy mitológiai kifejeződések, de ezidáig soha senki nem merte azt mondani, hogy például Platón bölcselete Isten kinyilatkoztatásának egy formája. A világ teremtésében Isten csak az Ő létét nyilvánítja ki, mint a lelkiismeret, a természettörvény vonatkoztatási pontját, Jézus Krisztuson kívül azonban nincs más kinyilatkoztatás. A lógos spermatikós ("az Ige magvai") koncepciója, amelyet a II. Vatikáni Zsinat vetett fel, nem jelenti azt, hogy a Jézus Krisztusban kapott kinyilatkoztatás valamennyi kultúrában, Jézus Krisztustól függetlenül létezik - vagyis mintha Jézus csupán egy eleme lenne a Kinyilatkoztatásnak.
Egyetért tehát Brandmüller bíborossal, amikor ő a dokumentum kapcsán "eretnekségről" beszél?
Eretnekség? Nem csupán az, de ostobaság is. Az eretnek ismeri a katolikus tanítást, és úgy mond ellent neki. Itt azonban általános zűrzavar van, aminek a középpontjában nem Jézus Krisztus áll, hanem ők maguk, és az ő elképzeléseik a világ megmentéséről.
A dokumentumban az átfogó ökológia egy modelljeként szerepel az őslakos embereknek az a "világlátása", hogy a szellemek és istenségek "egy területtel és a természettel kapcsolatban állva" működnek. Ez szerintük párhuzamban áll Ferenc pápának azzal a visszatérő gondolatával, hogy "minden kapcsolatban áll egymással" (ld. 25. pont).
Ez a "világlátás" egy materialista felfogás, hasonló a marxizmuséhoz, aminek a végén az áll, hogy azt csinálhatunk, amit akarunk. Mi azonban a Teremtésben hiszünk, abban, hogy az anyag a természet lényegi formája, mi pedig nem tehetünk meg bármit, amit csak akarunk. A teremtés Isten dicsőségét szolgálja, és számunkra egyúttal kihívás is: arra vagyunk hívva, hogy együttműködjünk Isten minden emberre kiterjedő megváltó akaratával. A feladatunk nem az, hogy a természetet megőrizzük olyannak, amilyen; a mi felelősségünk az emberiség előmozdítása, az oktatáson, a társadalmi igazságosságon, a békén keresztül. Ezért építenek a katolikusok iskolákat, kórházakat - ez az Egyház küldetésének része. A természetet nem szabad idealizálni, mintha az amazóniai régió maga a Paradicsomkert lenne, mert a természet nem mindig könyörületes az emberrel szemben. Az amazóniai régióban élnek ragadozók, vannak fertőzések és betegségek. Az ott élő gyermekeknek és fiataloknak is joga van a jó oktatáshoz és a modern orvoslás vívmányaihoz. Nem szabad idealizálni a hagyományos gyógyászatot úgy, ahogyan azt a szinódusi dokumentum teszi. Egy dolog egy fejfájást ellátni, és egy másik dolog komoly betegségekkel megküzdeni, vagy bonyolult műtéteket elvégezni. Az embernek nemcsak joga, de kötelessége is mindent megtenni az egészsége megőrzéséért vagy helyreállításáért. A zsinat is nagyra értékeli a modern tudományt, mivel annak köszönhetően rengeteg betegséget sikerült legyőznünk, lecsökkent a gyermekhalandóság, és az anyák is kevesebb kockázatnak vannak kitéve.
Az amazóniai bennszülöttek hagyományos kultúráját és vallásait mégis úgy mutatják be, mint a természettel fennálló harmónia modelljét.
Az eredeti bűn után nincs harmónia a természettel. A természet sokszor az ember ellensége, de legalábbis kettősség áll vele fent. Gondoljon csak a négy alapelemre: föld, tűz, víz, levegő. A földrengések, a tűzvészek, az árvizek, a viharok mind a természet megnyilvánulásai, amelyek veszélyt jelentenek az ember számára.
Mindent az "ökológiai megtérés" kötelességének fényében kell értelmeznünk...
Teljességgel el kell utasítanunk az olyan kifejezéseket, mint amilyen az "ökológiai megtérés". Megtérni csakis az Úrhoz lehet, ennek pedig következménye az, hogy ez a természetnek is javára válik. Nem tehetjük az ökologizmust egy új vallássá. Itt egy panteista elgondolással állunk szemben, amit pedig el kell vetnünk. A panteizmus nemcsak egy elmélet Istenről, de az ember lealacsonyítása is. Az az Isten, aki önmagát a természettel azonosítja, nem személy. Márpedig a teremtő Isten az Ő képére és hasonlatosságára teremtett minket. Az imádságban kapcsolatba kerülünk Istennel, aki meghallgat minket, és megérti, amit mondani akarunk. Ez nem valamiféle miszticizmus, amiben a személyes mivoltunk feloldódik.
...és a Földanyáról is szó van.
A mi anyánk egy személy, és nem a Föld. A hitbeli édesanyánk pedig Mária. Az Egyházról is anyaként és Jézus Krisztus menyasszonyaként beszélünk. Ezeket a kifejezéseket azonban nem szabad kiterjesztenünk. Egy dolog, hogy tisztelettel vagyunk ennek a világnak minden eleme iránt, de egy másik dolog az, ha ezeket idealizáljuk vagy istenítjük. Istennek ez az azonosítása a természettel az ateizmus egy formája, Isten ugyanis független a természettől. Itt teljesen figyelmen kívül hagyják a Teremtést.
Az előző század '80-as éveinek elején az akkori Ratzinger bíboros már látta azt, hogy a templomokban nem beszélnek a Teremtésről, és előre is vetítette ennek drámai következményeit.
Ami azt illeti, ezek a tévedések a Teremtő és a teremtmény összekeveréséből erednek, a természet Istennel való azonosításából, ami többek között politeizmushoz vezet, mert minden egyes természeti elemet egy istenséghez társítanak. A bibliai egyistenhitűség lényege a Teremtő és a teremtmény közötti ontológiai különbségtétel. Isten nem része az Ő művének, Ő szuverén és minden teremtett dolog felett áll. Ez a természetnek nem lealacsonyítása, hanem éppen hogy felemelése. Az ember ezáltal nem szolgája többé az elemeknek, nem kell imádnia a tűz istenét, vagy áldozatokat bemutatnia a tűz istenének azért, hogy megbékítsen vele egy félelmetes elemet. Az ember végre szabad lehet.
Ennek a panteista víziónak a keretében, amit az Instrumentum Laboris képvisel, az antropocentrizmust is bírálják, mint olyat, amit az Egyháznak korrigálnia kell.
Abszurd dolog úgy tenni, mintha Isten nem lenne antropocentrikus. Az ember áll a teremtés középpontjában, Jézus pedig emberré lett, nem növénnyé. Ez egy az emberi méltósággal szembenálló eretnekség. Épp ellenkezőleg: az Egyháznak hangsúlyoznia kell az antropocentrizmust, mert Isten az embert az Ő saját képére és hasonlatosságára teremtette. Az ember élete végtelenszer többet ér bármely állaténál. Ma ott tartunk, hogy ez az elv az ellenkezőjére fordult: ha Afrikában megölnek egy oroszlánt, az világbotrány, de amikor nálunk gyerekeket ölnek meg az anyaméhben, azzal minden rendben van. Sztálin is amellett érvelt, hogy az emberi méltóságot ki kellene venni a középpontból - hogy azután rengeteg embert kényszeríthessen arra, hogy csatornát építsenek, és áldozzák fel az életüket a következő nemzedékekért. Ezek az ideológiák erre valók: arra, hogy egyeseket uralkodóvá tegyenek mások felett. Isten azonban embercentrikus, a Megtestesülés embercentrikus. Az antropocentrizmus elutasítása csakis öngyűlöletből és mások gyűlöletéből fakad.
Az Instrumentum Laboris másik varázsszava az "inkulturáció", amit gyakran társítanak a Megtestesüléshez ["incarnatio"].
A Megtestesülést majdnem szinonímaként használni az inkulturációra az egyik legfőbb megtévesztés. A Megtestesülés egy egyedülálló és megismételhetetlen esemény: maga az Ige testesül meg Jézus Krisztusban. Isten nem testesült meg a zsidó vallásban, nem testesült meg Jeruzsálemben. Jézus Krisztus egyedülálló. Ez egy alapvető pont, mert a szentségek a Megtestesülésből erednek, azok a megtestesült Ige megjelenései. Bizonyos kifejezések olyan, központi szereppel bírnak a kereszténységben, amivel nem szabad visszaélni.
Térjünk vissza az inkulturációra: a szinódusi dokumentum szerint el kell fogadnunk az őslakosok hitvilágát, rituáléit és szokásait. Ebben arra a folyamatra hivatkoznak, ahogyan a korai kereszténység a görög világba inkulturálódott. Azt mondják, ma ugyanezt kell tennünk az amazóniai emberekkel.
Csakhogy a katolikus egyház sohasem fogadta el a görög és római mítoszokat. Épp ellenkezőleg: elvetette azt a civilizációt, ami semmibe vette az embert a rabszolgasággal, elvetette Róma birodalmi kultúráját, vagy épp elvetette a görögöknél szokásos pederasztiát. Az Egyház a görög kultúra bölcseletére utalt, mint amiben olyan elemeket ismert fel, amelyek előkészítették az utat a kereszténység számára. Arisztotelész a tíz kategóriáját nem kitalálta: ezek valóságosan léteznek, ő pedig felfedezte őket. Ez történik a modern tudományban is: az nem valami olyasmi, ami csak a nyugati világra tartozik, hanem olyan struktúrák és mechanizmusok felfedezéséről szól, amelyek objektíve léteznek a természetben. Ugyanez igaz a római jogra is, ami nem valami mondvacsinált rendszer. Az bizonyos jogi elvek felfedezéséről szól, amelyeket a rómaiak a közösség természetében ismertek fel. Egyes kultúrákban nincs meg ez a mélység. Mi azonban nem a görög kultúrában élünk, a kereszténység ugyanis teljesen átalakította a görög és római kultúrát. Bizonyos pogány mítoszoknak lehet pedagógiai dimenziója a kereszténység számára, ezek azonban nem olyan elemek, amelyekre a kereszténységnek alapoznia kellene magát.
Az inkulturációnak ebben a folyamatában az Instrumentum Laborisújraértelmezi a szentségeket is, különösen az egyházi rend szentségét, azzal az alapvetéssel, hogy egy ilyen hatalmas területre nagyon kevés pap jut.
Itt ismét azt demonstrálják, hogy a megközelítésüknek semmi köze sincs a kereszténységhez. Isten Kinyilatkoztatása Krisztusban a szentségekben válik jelenvalóvá, az Egyháznak pedig semmilyen hatalma nincs rá, hogy megváltoztassa a szentségek sajátosságait. Ezek nem tetszés szerinti rituálék, a papság pedig nem egy szociológiai kategória, amit a közösségen belüli kapcsolatépítésre kellene használni. Minden kultúrának megvannak a rituáléi és szimbólumai, a szentségek azonban az isteni kegyelem eszközei, ezért nem válastoztathatjuk meg sem a tartalmukat, sem a formájukat. És nem változtathatjuk meg a rítust akkor sem, ha azt maga Krisztus rendelte el. Nem keresztelhetünk akármilyen folyadékkal, természetes vízzel kell azt tennünk. Az Utolsó Vacsorán Jézus Krisztus nem akármilyen italt és ételt vett, hanem szőlőbort és búzakenyeret. Erre azt mondják: de a búza nem terem meg az amazóniai régióban, vegyünk tehát valami mást. Ez azonban nem inkulturáció. Nem csak azt akarják megváltoztatni, ami egyházi törvény, de azt is, ami isteni joggal bír.
Egy utolsó dolog, Eminenciás úr: ön gyakran hivatkozik "rájuk" - azokra, akik meg akarják változtatni az Egyházat. De kik azok az "ők"?
Ez nem egy konkrét egyént vagy embercsoportot jelent. Ez egy rendszer, egy gondolkodásmód, aminek részei például azok, akik a szinódus előkészítésén dolgoznak. Idomulni akarnak a világhoz: a házassággal, a cölibátussal, női papokkal; mindent meg kell változtatni abban a meggyőződésben, hogy ezzel új tavasz köszönt majd az Egyházra. Mintha a protestánsok példája nem lett volna már elég ahhoz, hogy ezt az illúziót eloszlassuk. Ők nem látják, hogy ezzel valójában elpusztítják az Egyházat; olyanok, mint a vakok, akik szakadékba tartanak. Ha azonban valaki mond valamit, azonnal félreállítják, és a pápa ellenségének bélyegzik.
A Catholic Herald főszerkesztője is kiakadt a pán-amazóniai szinódus munkadokumentumán
Az élő adásban Thompson, miután kifejtette, hogy egyetért a német Walter Brandmüller bíborossal abban, hogy az Instrumentum Laboris eretnekséget képvisel, így fakadt ki: "[A]z amazóniai régió erdőire egy vatikáni munkadokumentum úgy tekint, mint az isteni kinyilatkoztatás különleges formájára! Az én reakcióm az volt, amikor elolvastam ezt a szemetet, hogy ez olyan, mint egy PC [politikailag korrekt] Disney mozi, vagy mint egy Avatár film, amit nyolcvanéves európai szocialisták írtak: 'Mondjátok meg, ó bölcsek, mit üzennek nekünk az erdő szellemei!'"
Thompson 25 éven keresztül volt a Catholic Herald főszerkesztője. Miután a vita nyomán a felmondás mellett döntött, rövid időn belül a Twitter oldalán ezt az üzenetet tette közzé: "Ez az első bejegyzésem szabad emberként. Immár nyilvánvaló, hogy Ferenc pápa mélyen benne van borzasztó botrányokban. Az én aggodalmaim nem teológiaiak: egy korrupt pápa látványa olyasmi, amit sohasem gondoltam, hogy látni fogok az életem során."
https://katolikusvalasz.blog.hu/2019/07/14/muller_biboros_a_szinodus_az_egyhaz_megvaltoztatasat_kesziti_elo
Gerhard Müller bíboros kritikai dolgozata a készülő pán-amazóniai szinódus munkadokumentumáról.
Kritikai dolgozatot adott ki július 16-án Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció előző prefektusa az október 6-a és 27-e között Rómában megrendezni tervezett, a pán-amazóniai régióval foglalkozó püspöki szinódus munkadokumentumáról (Instrumentum Laboris, rövidítve: IL). Ebben a bíboros részletesebben kifejtette azokat a kritikáit, amelyeket az olasz La Nuova Bussola Quotidiana katolikus híroldalnak július 11-én nyilatkozva is elmondott. Az alábbiakban Müller bíboros dolgozatát közöljük teljes terjedelmében, magyar nyelven.
***
Senki sem építhet más alapra, mint a már meglévőre, Jézusra.
Gerhard Müller bíboros az amazóniai szinódus munkadokumentuma, az Instrumentum laboris kinyilatkoztatásfelfogásáról.
1. Az Instrumentum laboris (IL) módszertanáról
Senki sem vonja kétségbe az amazóniai egyházért összehívott szinódus előkészítésében és lebonyolításában résztvevők jóakaratú törekvését arra, hogy minden lehetséges módon támogassák ezen az óriási és lenyűgöző szépségű területen élőket a katolikus hitük gyakorlásában. Az Amazonas a dokumentum szerint az Egyház és a világ „'pars pro toto'-ja, paradigmája, az egész világ reménysége”. (IL 37). Már ebben a feladatmeghatározásban is megmutatkozik az IL-ben újra és újra visszatérő gondolat minden ember „integrális”, közös, egységes fejlődéséről a földön mint egy közös házban, amelyért az Egyház mostantól felelősséget vállal. A szöveg három részből áll: 1. Az Amazonas hangja; 2. „Integrális”, átfogó ökológia; A föld és a szegények kiáltása; 3. A prófétai egyház Amazóniában: kihívás és remény. A három rész a felszabadítás teológiája által is alkalmazott séma szerint épül föl: a helyzet szemlélése/megismerése – a helyzet megítélése az evangélium fényében – cselekvés a jobb életkörülmények kialakítása érdekében.
2. Ellentmondás a fogalmak és a célok meghatározásában
Az olyan műhely-jellegű szövegek megfogalmazásánál, mint ez is, azonos felfogású emberekből álló csoportok dolgozzák ki az egyes részeket, és ebből adódik a szöveg fárasztó redundanciája. Ha következetesen kivennénk belőle az összes önismétlő gondolatot, a terjedelme a felére, vagy még annál is kisebbre csökkenhetne.
A fő probléma persze nem az vele, hogy túl hosszú, hanem az, hogy a kulcsfontosságú fogalmakat nem definiálja, és a gyakori használat következtében kiüresíti. Mit értünk például a „szinódusi út” alatt, mi az integrális fejlődés, mit jelent a szamaritánus, missziós, szinodális, nyitott egyház, az újjáéledő egyház (chiesa in uscita), a szegények egyháza, az Amazonas egyháza, stb.? Az Egyház más, mint Isten népe, vagy csak a pápa és a püspökök hierarchiáját értsük alatta, vagy utóbbi az előbbinek egy része, esetleg szemben áll a néppel? Isten népe szociológiai vagy teológiai fogalom? Vagy nem sokkal inkább a hívők közössége a pásztoraikkal az örök élet felé vezető zarándokúton? A püspököknek kell meghallani a nép kiáltását vagy Istennek, aki, mint egykor Mózesnek Izrael rabszolgasága alatt Egyiptomban, most az apostolok utódainak adja a megbízást, hogy a hívő embereket a szekuláris materializmus és immanencializmus istentelenségéből és bűnéből ki-, és az Ő szava és az Egyház szentségei által az üdvösséghez elvezessék.
3. Feje tetejére állított hermeneutika
Vajon Krisztus Egyházát az alapítója nyersanyagként adta a pápák és a püspökök kezébe, amelyet ők – közvetlenül a Szentlélek megvilágosító kegyelméből – akár világi célok érdekében is a korszellemnek megfelelő eszközzé alakíthatnak? A szövegben feltűnő a katolikus teológia hermeneutikájának radikális visszájára fordítása.
Egyrészről a Szentírás és az apostoli hagyomány, másrészről az egyházi tanítóhivatal klasszikus viszonya úgy néz ki, hogy az Írás és a Hagyomány tartalmazza a kinyilatkoztatás teljességét, míg a tanítóhivatalnak – Isten egész népének hitérzékével összekapcsolódva – a hiteles és tévedhetetlen értelmezés a dolga. A katolikus hitvallás és annak teológiai-tudományos reflexiója számára tehát az Írás és a Hagyomány a konstitutív megismerési elvek alapja. A tanítóhivatalnak ezzel szemben csak interpretáló és szabályozó szerepe van.
Az IL-ben ez éppen fordítva van. Az egész gondolatmenet Ferenc pápa tanítóhivatalának legújabb dokumentumai köré épül, önmagára hivatkozva, körkörös mozgással, egyszer-egyszer utalva II. János Pál és XVI. Benedek pápára, miközben a Szentírásra kevés, az egyházatyákra szinte egyáltalán nem történik hivatkozás – ha mégis, az csupán a már más okokból meglévő meggyőződés illusztrálására szolgál. Ezzel a szerzők talán a pápa iránti különleges hűségüket akarják bizonyítani, vagy úgy vélik, hogy megspórolhatják maguknak a fáradságos teológiai munkát, ha egyfolytában a gyakran ismételt vezérszavakra hivatkoznak, amelyeket – meglehetősen laza stílusban – a pápa „mantrájának” (IL 25) neveznek. A hízelgés csúcsa a következő megállapítás utáni megjegyzés: „Az inkulturáció aktív alanyai maguk a bennszülött népek.” (IL 122), amely így folytatódik: „Mint Ferenc pápa már megerősítette: 'A kegyelem feltételezi a kultúrát'.” - mintha ő maga fedezte volna fel a katolikus egyháznak ezt a természetszerűleg alapvető axiómáját. Az eredetiben a kegyelem a természetet feltételezi, éppen úgy, mint a hit az értelmet. (V.ö. Aquinói Szent Tamás: S.th. 1. q. 1. a. 8.)
A tanítóhivatal, valamint a Szentírás és a Hagyomány szerepének ilyenfajta összekeverésén túl odáig megy az IL, hogy azt állítja, a kinyilatkoztatásnak léteznek új forrásai. A 19. oldalon ez áll: „Mindezen felül elmondhatjuk, hogy az Amazonas nem csak egy 'ubi' vagy egy hol (vagyis egy földrajzi hely), hanem egy 'quid', vagyis egy (vala)mi is: a hitnek vagy Isten megélésének jelentőségteljes helye a történelemben. Így lesz egy terület teológiai hellyé, megélt hitté, s így Isten kinyilatkoztatásának különleges forrásává is: a megjelenés (epifánia) helye, ahol az élet és a bölcsesség tárháza mutatkozik meg, egy olyan életé és olyan bölcsességé, amely Istenről beszél.”
Amennyiben itt egy bizonyos területet nyilvánítanak „Isten kinyilatkoztatásának különleges forrásává”, akkor le kell szögeznünk, hogy ez hamis tanítás, mivel a katolikus egyház 2000 év óta tévedhetetlenül tanítja, hogy a kinyilatkoztatás egyedüli forrásai a Szentírás és az apostoli hagyomány, és hogy ezekhez további kinyilatkoztatást a történelem folyamán nem lehet hozzáfűzni. Ahogy a Dei verbum írja: „már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk.” (Dei verbum 4) Az Írás és a Hagyomány az egyetlen kinyilatkoztatás egyedüli forrása. „Ez a Szent Hagyomány, valamint az ó- és újszövetségi Szentírás olyan, mint egy tükör, melyben a földön vándorló Egyház szemléli Istent, akitől mindent kap, míg el nem jut oda, hogy úgy lássa őt színről színre, amint van.” (Dei verbum 7). „A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye.” (Dei verbum 10).
E feltűnő állásfoglalások és hivatkozások mellett megállapíthatjuk, hogy legtöbbször önmagukat idézik az IL kidolgozásával megbízott, és e célból 2014-ben alapított Rete Ecclesiale Panamazzonica (=REPAM) tagjai és az ún. Theologia india-hoz tartozó szerzők.
Ez egy teljesen azonosan gondolkodó, zárt társaság, mint az könnyen felismerhető a Washingtonban és Rómában rendezett előkészítő összejövetelek névsorából, amelyben átlagon felüli mértékben képviseltetik magukat európai, főleg német nyelvű országokból származó személyek.
A szinódus előkészítői még a komoly aggályokkal szemben is immunisak, hiszen azok [úgymond] csak monolitikus doktrinalizmusból és dogmatizmusból, vagy ritualizmusból (IL 38, 110, 138), párbeszédre képtelen klerikalizmusból (IL 110), a farizeusok rigid gondolkodásából, és az írástudók szellemi önteltségéből származhatnak, akikkel vitatkozni csak elvesztegetett idő és hiábavaló vesződség volna. Nem mindenki rendelkezik közülük tapasztalatokkal Dél-Amerikáról, és csak azért tartoznak oda, mert ugyanazt az irányvonalat képviselik, és ők határozzák meg a témákat a Német Püspöki Konferencia, valamint a Német Katolikusok Központi Bizottsága egyidejűleg zajló szinódusi folyamatában (a cölibátus eltörlése, a nők pappá szentelése és hatalmi pozíciókba helyezése a klerikalizmus és fundamentalizmus ellen, a kinyilatkoztatott szexuális erkölcs hozzáillesztése a genderideológiához és a homoszexualitás gyakorlásának értékként való feltüntetése). Jómagam 15 éven át évente 2-3 hónapig tartózkodtam Peru és más dél-amerikai országok plébániáin és szemináriumaiban, ahol pasztorális és teológiai munkát végeztem, tehát nem pusztán európai perspektívából ítélem meg a helyzetet, bár szívesen vádolnának ezzel. Minden katolikus magáénak kell, hogy érezze az IL-nek azt a fontos szándékát, hogy Amazónia népei ne váljanak a kolonializmus és a posztkolonializmus, vagyis olyan erők zsákmányává, amelyek csak a profittal és a hatalommal törődnek, mások méltóságának és boldogulásának kárára.
Az Egyház, a társadalom, és az állam is világosan látja, hogy az ott élő emberek, különösen a katolikus testvéreink életük és céljaik, hitük és erkölcsük felett egyenrangúan és szabadon kell, hogy rendelkezzenek – Isten előtti közös felelősségünk szerint. De hogy lehet ezt elérni?
4. A kiindulási pont Isten kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban
Az evangélium hirdetése kétség kívül dialógus, amely a hit engedelmességével önmagát szabadon Istenre bízó ember válasza Isten hozzánk intézett Igéjére, a Logos-ra (Dei verbum 5). Mivel a misszió Krisztustól, az Istenembertől indul ki, és Ő ezt a missziót az Atyától az apostoloknak adja át, nincs értelme sem egy „fentről jövő” dogmatikus, sem egy „alulról jövő” pedagógiai-pasztorális kezdeményezés alternatívájának, hacsak nem utasítjuk el a „lelkipásztori munka istenemberi elvét” (Franz Xaver Arnold). De Jézus, Isten üdvösségének egyetlen közvetítője (Jn 14,6, ApCsel 4,12, 1Tim 2, 4 sk.) egyetemes missziós megbízásának (Mt 28,19) címzettje az ember, aki értelme segítségével elgondolkodik a lét értelmén az élet és halál között, akit megrendítenek az ember-lét egzisztenciális válságai, és aki életében és halálában Istenbe, minden létező forrásába és céljába helyezi minden reményét. Egy „kozmovízió” mítoszaival és az „anyatermészet” rituális varázsával, vagy az olyan „isteneknek” és szellemeknek felajánlott áldozatokkal, akik félelemmel és ijedtséggel töltenek el bennünket vagy hamis ígéretekkel csábítanak, éppoly kevésbé lehet megfelelő kiindulópontja a szentháromságos Isten befogadásának az Ő Igéjében és a Szentlélekben, mint a liberális polgárság természettudományos-pozitivista világnézete, amely a kereszténységből csak az erkölcsi értékek és a privát vallási rituálék egy számára kényelmes töredékét tartja meg. Tényleg komolyan felmerül a gondolat, hogy a leendő lelkipásztorok és teológusok képzésében a klasszikus és modern filozófia, az egyházatyák, az újabb teológia, a zsinatok helyébe az amazóniai kozmovíziónak, az ősök bölcsességének kell lépnie a mítoszaikkal és rituáléikkal?
Ha a „kozmovízió” kifejezés csupán annyit jelent, hogy minden mindennel összefügg, akkor ez nem más, mint közhely. Az ember ugyanis a test és a lélek szubsztanciális egysége alapján a szellem és az anyag szerkezetének metszéspontjában helyezkedik el. A kozmosz szemlélése csak alkalom arra, hogy dicsőítsük Istent és az Ő csodálatos működését a természetben és a történelemben. De nem a kozmoszt tiszteljük Istenként, hanem csakis a Teremtőt magát.
Nem a természet lenyűgöző ereje és „a világ minden országa és dicsősége” (Mt 4,8) előtt borulunk térdre, hanem egyedül Isten előtt. „Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4, 10). E szavakkal utasította vissza Jézus a sivatagban az ördögi kísértőt.
5. Az evangelizálás két útja: az Ige megtestesülése és az inkulturáció közötti különbség
A „bennszülött teológia” és az „ökoteológia” nem más, mint szociálromantikus agyszülemény. A teológia Isten az Ő Igéjében való kinyilatkoztatásának megértése (intellectus fidei) az Egyház hitvallásában, és nem olyan világérzetek és világnézetek, vagy valláserkölcsi konstellációk újabb és újabb szövedéke, amelyek a kozmikus világmindenség egységének, vagy az én és a világ összeolvadásának (hen kai pan) érzésén alapulnak. Természetes világunk a személyes Isten teremtménye. Tehát a keresztény értelemben vett hit Isten megismerése a testté lett Örök Igében, és megvilágosodás a Szentlélek által, hogy általa Istent felismerjük Krisztusban. A hit által kapjuk meg a reményt és a szeretetet, mint természetfölötti erényeket. Így válunk Isten gyermekeivé, akik Őt Krisztus által a Szentlélekben úgy szólíthatják: "Abba, Atya" (Róm 8, 15). Belé helyezzük minden bizalmunkat, és Ő a fiaivá tesz minket, és ezért nem gyötör minket a félelem az elemek hatalmától, a démonoktól, az istenektől és szellemektől, akik a világ anyagi erőinek kiszámíthatatlansága folytán alattomosan lesben állnak.
Az inkarnáció egyszeri és megismételhetetlen esemény a történelemben, amelyet Isten az Ő egyetemes üdvözítő akaratából szabadon határozott el. Nem inkulturáció, mint ahogy az Egyház inkulturációja sem megtestesülés (IL 7;19; 29;108). Nem Lyoni Iréneus az Adversus haereses 5. könyvében (IL 113), hanem Nazianszi Szent Gergely fogalmazta meg az alábbi elvet: "quod non est assumptum non est sanatum – amit nem vállalt magára, azt nem váltotta meg” (Ep. 101, 32). Ez alatt az emberi természet teljességét értette Laodiceai Apollinaris-sal szemben, aki úgy vélte, az Ige úgy lett emberré, hogy csak a testet vette magára a lélek nélkül. Ezért teljesen elfogadhatatlan a következő megállapítás: A kulturális sokszínűség egy valóságosabb megtestesülést igényel, hogy befogadhassuk az élet eltérő módjait és a különböző kultúrákat (IL 113). A megtestesülés nem a másodlagos kulturális alkalmazkodás elve, hanem konkrétan és elsődlegesen az üdvösség közvetítésének elve Krisztusban, aki „az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház” (Lumen gentium 1; 48), az Egyház hitvallásában, a hét szentségben és az episzkopátusban, élén az apostoli folytonosságot képviselő pápával. A népek hagyományaiból származó másodlagos rítusok segíthetnek abban, hogy a szentségek, az üdvösség Krisztus alapította eszközei gyökeret verjenek az adott kultúrában. Nem szabad azonban önállósulniuk úgy, hogy pl. az esküvői szokások fontosabbá váljanak, mint a feleknek a házasság szentsége alapjául szolgáló igenje.
A Krisztus és az apostolok által alapított szentségi jeleket (a szót és a materiális szimbólumot) semmi esetre sem lehet megváltoztatni. A keresztelés másként nem, csak természetes vízzel, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében kiszolgáltatva érvényes, az Eucharisztiában pedig nem lehet a búzakenyeret és a szőlőből készült bort más, helyi élelmiszerekkel helyettesíteni. Ez nem inkulturáció lenne, hanem megengedhetetlen beavatkozás Jézus akaratába, amelyből történelmi érvénnyel az Oltáriszentséget alapította, és egyúttal a szentségi központjában szakítaná szét az Egyház egységét. Ha az inkulturáció a liturgia ünneplésének másodlagos, külső jegyeire vonatkozik, és nem a szentségekre, amelyek hatása Krisztus, a kegyelem alapítója és adományozója eleven jelenléte által működik a jelekben, akkor az alábbi mondat botrányos vagy legalábbis meggondolatlan: „Inkulturáció nélkül a liturgia múzeumi kiállítási tárggyá redukálódhat, vagy csak kevesek tulajdonává válik.” (IL 124) Nem mondhatjuk leegyszerűsítve, hogy Isten mindenütt és minden vallásban azonos módon van jelen. Ha így volna, a megtestesülés csupán egy tipikus mediterrán jelenség lenne. Isten, a világ teremtője sokkal inkább minden ember szívében van jelen, „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17, 27 sk.) – akkor is, ha a bűn az emberek szemeit vakká, füleit süketté tette Isten szeretetének befogadására. De önmagát kinyilatkoztatva egészen közel jön hozzánk választott népe, Izrael történelmében a testté lett Igében, és a szívünkbe áradó Szentlélekben. Isten önkinyilatkoztatása, amely minden ember kegyelme és élete, Jézus egyetemes megbízásából az Egyház igehirdetése, tehát a világmisszió útján terjed el az egész világon. De segítő és megelőlegező kegyelme már azoknak a szívében is működik, akik kifejezetten név szerint nem ismerik Őt, azért, hogy ha hallanak róla az apostoli igehirdetésben, felismerjék a Szentlélek által, hogy ő Jézus, az Úr (1Kor 12,3).
6. A megkülönböztetés kritériuma: Isten történelmi önközlése Jézus Krisztusban
Az IL-ből hiányzik annak a tiszta, egyértelmű megvallása, hogy Isten önközlése a megtestesült Igében történt, hogy az egyház szentségi jellegű, hogy a szentségek kegyelmi eszközök, s nem csupán önreferencális szimbólumok, s hogy a kegyelem természetfeletti eredetű, tehát az ember integritása nem csak az élő természettel való egységből, hanem az istengyermeki mivoltból és a Szentháromsággal való kegyelmi közösségből is ered, és hogy az örök élet a megtérés és az Istennel, nem csak az emberekkel és a világgal való kiengesztelődés ajándéka. Az egységes fejlődést nem lehet az anyagi források rendelkezésre bocsátására korlátozni. Mert az ember új integritását csak a kegyelem beteljesedésében éri el, itt és most a keresztségben, amely által új teremtményekké és Isten gyermekeivé válunk, egykor pedig majd Isten szemlélésében az Atya, a Fiú és a Szentlélek közösségében és a szentek közösségében. (1Jn 1,3; 3, 1 sk.)
A bizonytalan vallási alapokon nyugvó, zavaros gondolatok helyett és ahelyett, hogy hiábavaló erőfeszítéssel a kereszténységet a kozmosz és a biodiverz természet szakralizálásával, ill.az ökológiát magát üdvtudománnyá akarjuk tenni, fordítsuk inkább tekintetünket hitünk középpontjára és eredetére: „Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek.” (Dei verbum 2).
https://katolikusvalasz.blog.hu/2019/07/27/muller_biboros_senki_sem_epithet_mas_alapra_mint_a_mar_meglevore_jezusra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése