Ferenc a tettesekből áldozatokat, a papokból jótékonysági tisztviselőket kreál?

2014. március 6-án Ferenc pápa [?] hosszabb beszédet mondott a római egyházmegye papjai előtt, akiket a nagyböjt kezdetén VI. Pál kihallgatási termébe hívott össze. A beszéd témája annak megvitatása volt, hogy milyennek kell lennie egy papnak, hogy „jó pásztor” legyen. Ferenc beszédéről egy laikus katolikus írta meg gondolatait.

A bűnös mint sebesült?

Írta: Martha Weinzl

A beszéd, ahogy ez Ferenc pápára [?] jellemző, három pontba volt felosztva: „Az egész egyházban az irgalmasság ideje jött le”; „Mit jelent a papok számára az irgalmasság?”; „Az irgalmasság nem jelent se túlzott engedékenységet, se merevséget”.

Elsőnek próbáljuk meg a szöveget empirikusan analizálni. Ferenc pápa [?] beszédében összesen 27-szer fordul elő az irgalmasság szó, 12-szer a szív, 10-szer a sebek, 6-szor a test szavak, és 5-ször a megbékélés szentsége, illetve a gyóntatóatya kifejezés. 3-szor használja a sajnálat, a gyónni és a gyónás szavakat, és csak egyetlen egyszer a bűn, bűnös, kiengesztelni és feloldozni kifejezéseket. A vétek, a gyóntatószék nem fordul elő egyszer sem, csakúgy, ahogy a megváltás, a Megváltó, a Megmentő, az Üdvözítő, az üdv, a lelki üdv vagy a feloldozás kifejezés sem.

Mit fejez ki számunkra ez a statisztika? Ferenc pápa [?] a gyónásról és a pap, mint gyóntatóatya szerepéről szándékozott beszélni.
     A gyónás feltételei, gondolhatnánk, a bűn és a bűnös, aki a bűnt vagy bűnöket elkövette. Mi ugyan mindannyian bűnösök vagyunk, de ebbe nem nyugodhatunk bele, hanem állandóan igyekeznünk kell óvakodni a bűntől. Ez egy életen keresztül önmagunk ellen folytatott harcot jelent a számunkra, amihez azonban az Egyház értékes segédeszközöket bocsát rendelkezésünkre. Először az oktatást, mely döntően hozzájárul a lelkiismeretvizsgálathoz. Utána a legfontosabbat, a szentségi kegyelmi eszközöket, különösen a Jézus Krisztus alapította gyónás szentségét. Hiszen végülis lelkünk örök üdvéről van szó, arról, hogy Isten igazságossága és irgalmassága előtt helyt fogunk-e állni vagy sem.

Mindazonáltal a pápai [?] beszédben a bűn és bűnös kifejezések mindössze egyetlen egyszer fordulnak elő. A bűnt sem a gyónóval kapcsolatban, hanem akkor használja, amikor a túl lanyha papokat bírálja, akik a bűnt „minimálják”, tehát elbagatellizálják. Ez fontos kijelentés.
     A bűnös, jobban mondva, hogy pontosak legyünk, a „bűnösök” szót egyetlen egyszer mondja ki minden magyarázat nélkül együtt a „betegekkel” szóval, „akikkel senki sem törődik”. A bűnösök és a betegek a pápa [?] beszédében ugyanabban a mondatban, mint „kizártak” jönnek elő. „Különösen” irántuk kell a papnak „gyengédségét” éreznie.

A pápai [?] fejtegetéséket eddig legalább valamelyest követni lehet, ha valaki a hiányzó részeket hozzágondolja a hallottakhoz. De akkor is feltűnik, milyen homályban maradnak a bűn és a bűnös státuszának a dimenziói, holott a témára tekintettel ezeknek kellene a középpontban állniuk.
     A pápánál [?] a bűnös beteg lesz, de nem olyan, akinek lelki vagy szellemi betegsége van. Ez felkelti a gyanút, hogy a pápa [?] a papot – kicsit kiélezve – nem gyóntatóatyának tekinti, hanem betegápolónak vagy jótékonysági-munkásnak.
     A pápa [?] valóban nem beszél bűnről vagy bűnösökről, hanem sebekről és betegekről. A sebek azonban nem bűnök. A pápa [?] minden bizonnyal megsebzettekre gondol, olyan emberekre, akik megsebesültek. A bűn valóban – lelki – seb, de a bűnös saját bűne által maga sebének okozója, és nem mástól megsebzett. Hogy a bűnös megsebesítő is lehet és a megsebzett egyben bűnös is, az már egy másik kérdés, amire azonban a pápa [?] egyáltalán nem tér ki.

Ferenc pápa [?] beszédében a gyóntató szerepében papjainak csak a sebesülteket köti a szívükre. Holott a gyóntatóatyának a bűnösökkel kell törődnie. El kell ítélnie a bűnt – ez azonban olyan téma, amit a pápa [?] messziről elkerül – és a bűnöst visszafordulásra kell rávennie. A papnak a megbánásra kész embert, aki megbánta, amit tett – ezt Ferenc pápa [?] is mondja – kell az Istennel megbékélő útján elkísérnie, hogy ne essen el újra. Ehhez azonban hozzátartozik a gyónóra kiszabott elégtétel és az intés is. Ezek azonban azok az aspektusok, amik a beszédben egyetlen egyszer sem hangzanak el.

Ferenc pápánál [?] a bűnös nem a megsebző, hanem nyilvánvalóan a megsebzett szinonimája. Ezt meg kéne magyarázni, ha nem feltételezhető, hogy különben a legfontosabb dolgok a fejükre állítódnak. Mert így a tettes és az áldozat egymással felcserélhetők lesznek. Normálisan a bűnös a tettes, a sérült az áldozat. A papnak – Ferenc pápa [?] szerint – a sebesültekkel kell törődnie, vagyis az áldozatokkal, akik azonban – ha a pápai [?] fejtegetéseket hűen követjük – valójában tettesek, hiszen különben mihez kellene a gyóntatóatya? A bűnös ezek szerint a pápa [?] új dialektikájában tettesből sebesült áldozattá válik. De kinek vagy minek az áldozatává: A saját bűne áldozatává? A gonosz áldozatává? Az ördög, az örök kísértő és csábító áldozatává? – Ezt a pápa [?] nem magyarázza meg!

Ehelyett az egyházról, mint „tábori kórházról” beszél, és ezzel azt a benyomást közvetíti, mintha a mostani időkben egészen különleges módon állna fenn annak „szükségessége, hogy sebeket, sok sebet gyógyítsanak! Sok sebet!” Ez azonban azt jelentené, hogy a papoknak elsősorban azokkal kell törődniük, akik a bűn által megsérültek, de pontosan ez nem derül ki a további fejtegetésekből. De miért kellene korunkban több „sebet” meggyógyítani, mint a korábbi időkben, olyannyira, hogy az egyháznak egy új szerepet is el kell vállalnia, nevezetesen a tábori kórház szerepét?

A pápának [?] valóban igaza lehet. Még soha nem élt annyi ember a földön, mint ma, ezért a bűnösök száma már csak számtanilag is nagyobb, mint bármikor korábban. De mivel a pápa [?] a bűnt nem nevezi meg és valójában soha nem beszél a bűnösökről, kijelentései homályosak maradnak, és számos kérdést vetnek fel, melyek azonban megválaszolatlanok maradnak. Mert a sebesülések okaihoz, melyek miatt szükség van a gyóntatóra, tehát a bűnhöz – vélné az ember –, Ferenc pápa [?] mindössze ennyit mond: „Sok ember van megsebesülve, anyagi problémák miatt, a botrányok miatt, az egyházban elkövetett botrányok miatt is .. emberek, akik a világ illúziói miatt sebesültek meg…”
     Az ember hitetlenül dörzsöli a szemét: „anyagi problémák”, „botrányok”, „az egyházban is”, „a világ illúziói”? Mi ez? Ezek lennének a bűn dimenziói, amitől óvakodnunk kell? Szociális igazságtalanság miatti sebesülések? Talán mégis a marxistáknak lesz végül igazuk, akik azt állítják, hogy a bűnözők csak azért ülnek a börtöneinkben, mert strukturális szociális igazságtalanságok áldozatai? Szociológiai és pszichológiai meggondolások? Erre szolgál a gyóntatóatya, a gyónás, az Istennel való kibékélés szentsége? A gyóntatóatya átminősítése élettanácsadóvá? Pszichológussá? Baráttá? Ez nem más, mint a bűnnek az emberek gondjaival és problémáival való összetévesztése! És ezért jogos a kérdés, vajon professzionális képzésük alapján más hivatások nem lennének alkalmasabbak az ilyen problémák megoldására, mint az „elhivatott” papok? Vagy Isten mégis egy fajta fő pályaválasztási tanácsadó lenne a szociális hivatások számára?

A pápának [?] egyházmegyéje és ezzel a világ összes papja számára adott üzenetét így lehet összefoglalni: Menjetek ki, ne irtózzatok és ne kéressétek magatokat bepiszkítani, hogy az embereknek életük gondjaiban és mindennapi szükségleteiben segíthessetek!      Ez minden keresztény számos kötelessége közül amúgyis az egyik. Mindenekelőtt azonban a jótékonysági munkás feladatának tökéletes leírása. De vajon ez-e a papság definíciója? Különösen a gyónás szentségével kapcsolatban?

(forrás: www.katholisches.info – 2014. március 7.)