Az Egyház válsága tekintettel a szinódusra
S.E.Marcel Lefebvre érsek
előadása 1985 szeptemberében Londonban, a Chelsea Town Hall-ban
(Megjelent a Szent Margit Lap 10. számában)
A szerkesztő előszava:
Tekintettel a 2005 őszén megrendezett püspökszinódus napokban megjelent záródokumentumára, illetve az abban elhangzottakra, jelentetjük éppen most meg Lefebvre érsek londoni beszédét, mely szintén egy püspökszinódus kapcsán hangzott el – de amely, ha végigolvassuk, beláthatjuk, hogy akár ma is, az újabb szinódus után is változatlan tartalommal hangozhatott volna el.
A 2005-ös szinódus témája az Eucharisztia volt, a záródokumentum ezzel kapcsolatban mindenről beszél csak a leglényegesebbről nem ejt egyetlen szót sem: hogy tudniillik a szentmise áldozat, a mi Urunk Jézus Krisztus keresztáldozatának vértelen megismétlése. A katolikus vallás pedig éppen ezen áldozatból, illetve az ebből táplálkozó áldozati lelkületből keletkezik, táplálkozik, él, remél, működik. Lásd: P. Gaudron „A kegyelem hét forrása” című művének az Eucharisztiáról szóló fejezetét: „Ezért a protestáns irányzat jele a hivatalos egyházi körökben, ha az istentiszteleti rendben egyre ritkábban bukkan fel a szentmiseáldozat kifejezés, és helyette majdnem mindig ‘eucharisztikus ünnepről’ beszélnek. ‘Eucharisztikus-ünnep’ a protestánsoknál is lehetséges, de ‘szentmiseáldozat’ soha!”
Hölgyeim és Uraim!
Előadásom témájának címe: „Az Egyház válsága tekintettel a szinódusra”, arra a szinódusra, amelyet ez év (1985) novemberének végén Rómában fognak megrendezni. Elsőként a következő kérdést szeretném feltenni: ez a szinódus, amely két hónap múlva Rómában ül össze, a reménység tárgya lesz-e az Egyház számára, vagy csak újabb szomorúságot és döbbenetet fog az igaz katolikusok számára jelenteni?
Erre a kérdésre ezt válaszolom: Ha a szinódus a II. Vatikáni Zsinatot és annak szellemét folytatja, akkor fájdalom és döbbenet fogja követni. Ha azonban ellentétben ezzel, a katolikus tradícióhoz térne vissza és megváltoztatná a beállítottságát, hogy az Egyház a tradícióhoz visszatérhessen, akkor ez a szinódus nagy reményekre adna számunkra okot.
Sajnos azonban be kell vallanunk, hogy a hírek, amelyeket azokról a személyekről kaptunk, akik a szinódust előkészítik, a beszámolók, amelyeket nyilvánosságra hoztak, valamint maguk az előkészületek, mind arra engednek következtetni, hogy ennek a szinódusnak is az a feladata, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemét folytassa és erősítse. Bizonyítékaink vannak erre: Tomko érsek, a szinódus titkára, az Osservatore Romano-ban megjelentetett egy tájékoztatót, amelyet a Vatikán sajtóirodájában tartott, és amelyben ez áll: „Ennek a szinódusnak az a célkitűzése, hogy újra életerőt adjon a II. Vatikáni Zsinatnak, hogy annak irányvonalát és azt a jótéteményt, amelyet a II. Vatikáni Zsinat az Egyház számára jelentett, megerősítse.”
Még egy másik bizonyítékunk is van; egy kérdőív, amelyet itt tartok magam előtt, egy kérdőív, amelyet a szinódus alkalmából a világ összes püspökének elküldtek. Ez a kérdőív több ízben beszél a II. Vatikáni Zsinat szelleméről, és azt firtatja, hogy vajon valóban helyesen értették-e meg a II. Vatikáni Zsinat szellemét, vajon mindaz, ami jelenleg történik, megfelel-e ennek a szellemnek, és végül felszólítja a püspököket, hogy gondolkodjanak el e II. Vatikáni Zsinat szellemiségéről és annak jelenlegi alkalmazásáról.
És most menjünk Ratzinger bíboros könyveihez és interjúihoz: Ezek, mégha az Egyház tragikus helyzetét írják is le, az ő II. Vatikáni Zsinathoz való feltétel nélküli – feltétel nélküli! – hűségéről tanúskodnak. Szóba sem jöhet, hogy hátra forduljanak, hogy a tradícióhoz visszatérjenek. Ezek Ratzinger bíboros határozott kijelentései.
Következésképpen én egyáltalán nem látom, semmilyen módon, hogyan juthat valaki arra a következtetésre, hogy ez a szinódus jelenleg a tradícióhoz való visszatérést, és nem, ezzel éppen ellentétben, a II. Vatikáni Zsinat szellemének továbbterjedését és kiteljesedését jelenthetné. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy pár megjegyzést, néhány frázist a rossz irányítottságnak, a túlzásoknak, mint például a megváltás-teológia néhány túlkapásának –, s utána a tradicionális katolikusoknak vagyis nekünk fognak szentelni.
Ha tehát a szinódus az Egyház jelenlegi irányát fogja megerősíteni és a püspököket arra fogja felszólitani, hogy ezt az irányt folytassák, vagyis mindazt a reformot, amit a zsinat után rendeltek el, végrehajtsák, akkor mi törvényszerűen az Egyház múltjával, az Egyház tradíciójával szembeni egyre mélyebb, egyre végzetesebb szakadás felé fogunk haladni. Úgy gondolom, e helyzetnek a komolyságát Önök is fel tudják mérni. Hogyan lehetséges, hogy az Egyház húszévi önpusztítás után, ahogy ezt VI. Pál pápa maga nevezte, még mindig ennek a vonalnak, s vele az Egyház önpusztításának a folytatását követeli? Hogyan lehetséges továbbra is az Egyház egész eddigi múltjával való szakításra felszólítani? A helyzet kétségtelenül azért végzetes, mert tudatosan készítik elő. Húszévnyi tapasztalat alapján is ugyanabban a szellemben folytatnak mindent! Ez bizonyíték arra, hogy azok, akik jelenleg Rómát a kezükben tartják, egyre jobban el akarnak távolodni a katolikus Egyháztól – ez a törekvés teljesen nyilvánvaló.
Fel lehet tenni a kérdést, és most erről szeretnék pár szót ejteni: ez a szellemiség, amely mindenáron szakítani akar az Egyház múltjával, valóban olyan tendencia, amely a II. Vatikáni Zsinattal kezdődött, vagy sokkal inkább valami olyan, ami már a II. Vatikáni Zsinat előtt is létezett?
Úgy gondolom e kérdés megválaszolásához hasznas egy kicsit a II. Vatikáni Zsinat előtti időkkel foglalkozni, mert így megérthetjük, mi volt az, ami a szakításnak eme szellemét előkészítette.
Egy angol író – bocsánatot kell kérnem, hogy nem jut eszembe a neve – egy protestáns, egy protestáns szerző, egy könyvet írt arról a kérdésről: mi volt vajon a 19. század társadalmának legjellemzőbb vonása. És erre a kérdésre a következő választ adta: Ami ezt a társadalmat jellemezte, az a szekularizáció volt. Eszerint tehát a 19. század a szekularizálás korszaka volt.
Mit jelent az, hogy szekularizáció? Egyszerűen azt, hogy a társadalom, amelyik vallásos volt, a 18. században még vallásos volt, világi, profán lett. Hátat fordított Istennek, hogy ezentúl már csak a szekuláris, az evilági szempontokat vegye figyelembe, az evilági, az erről a földről való dolgokat. Nem voltak már meg azok a dimenziói, amelyek az előtte levő társadalmakat jellemezték, a társadalmak vezetőit ugyanúgy, mint azok többi tagját.
Azelőtt a társadalom egésze általánosan vallásos volt. A 19. században azonban, a francia forradalom, s e forradalom szellemiségének az egész világban való elterjedése után a társadalom világi, laikus (laicizált) lett. A társadalmakat világivá tették, Ez a laicizálás a társadalmakat gyakorlatilag istentelenné tette, még akkor is, ha az emberek megőriztek valamit a vallásosságból, mint például itt Angliában, ahol még mindig gyakran esett szó Istenről, még a parlamentben is. A gyakorlatban azonban, a mindennapi életben az ateizmus, csakúgy, mint az erkölcstelenség jelentős előrelépéseket tett.
Ez az elvilágosiasodás az Egyház belsejébe is betört. Pontosan ezt jelentette ki a 20. század elején Szent X. Pius pápa. X. Pius, a szent pápa éppen azt állapította meg, hogy az Egyház ellenségei már nem csak az Egyházon kívül léteznek, hanem már az Egyház belsejében is tevékenykednek. Tehát mindazok, akik az Egyházat laicizálni akarták, vagyis a modernisták, az Egyház belsejében működnek. Ők egyfajta természetes vallást akartak létrehozni, egy vallást, amelynek nincs többé természetfölötti karaktere, amely többé nem a mi Urunk Jézus Krisztusra irányított, az Ő miséjére, az Ő szentségeire, az Ő áldozatára. Tehát itt egy forradalomról van szó, amely a 19. század folyamán játszódott le, s amelyet Szent X. Szent Pius pápa e század elején leplezett le.
Mik voltak a következményei ennek az elvilágosiasodásnak? A hit csökkenése, a hit gyakorlásának csökkenése. Láthattuk a hivatások, a hit gyakorlásának csökkenését, a templomok elnéptelenedését a két világháború közötti időkben, azután a II. világháborút követő időszakban, az 1945-ös, 1950-es, 1955-ös években. Ezekben az időkben szűnt meg sokaknál a hit gyakorlásához való ragaszkodás.
Nos, ez volt az a jelenség, amely a püspököket és a papokat izgalomba hozta, és mind azt kérdezték: „Dehát mi történik itt, mi a baj, miért van olyan kevés új hivat ás, miért hagyják el a hivők a templomokat, miért tűnik el a hit a világból?” Véleményem szerint ez volt az a probléma, ami az egész II. Vatikáni Zsinat irányát meg kellett volna határoznia.
A püspökök és a papok „az Egyház mellét verték”, ahelyett, hogy végiggondolták volna, hogy ez a helyzet az Egyház ellenségeitől származott, azoktól, akik az Egyházat evilágivá akarták tenni. Ahelyett, hogy a valódi okokat kutatták volna, az Egyházon belül kutattak okok után. Azzal vádolták az Egyházat, hogy mindig ugyanaz, hogy gettóvá válik, hogy nem akar a világhoz alkalmazkodni, hogy nem akarja ezt a világot megérteni. Az Egyház magába zárkózik, nem akar a világ felé nyitott lenni, nem akarja e világ elveit elismerni, ezért nincs a világgal kapcsolata. Ezek azok az okok, amelyeket a püspökök ennek a krízisnek a megmagyarázására kitaláltak, amely pedig nem volt más, mint a szabadkőművesektől, a szabadkőműves páholyoktól és az Egyház összes ellenségétől akart laicizálódásnak és szekularizálódásnak egyenes következménye. Még ma is egyetértenek abban, hogy mindennek az Egyház maga az okozója, ő az oka annak, ha elveszíti a híveit és kívülről nézve egyre inkább a háttérbe szorul. És ezért beszélnek mindenütt arról, hogy az Egyháznak „változnia” kell.
Pedig ezt a jelszót a szabadkőműves páholyok adták ki: „Változni kell! Változtatni kell.” Hogy mit kell megváltoztatni? Erre a kérdésre a változás, a mutáció, bűvös elvével adtak választ: Változtatni kell, együtt kell haladni a világgal. A papoknak nem szabad többé különleges fajtájú, azaz a világtól elkülönült embereknek lenniük, hanem ezentúl a világban kell élniük, úgy, ahogy a világ él, úgy ahogy ezt a protestáns forradalom csinálta, amelyik nem volt se kevesebb, se több, mint az Egyház laicizálása: ezután tehát az Egyházon belül a klérust is laicizálni akarták.
Önök biztosan emlékeznek még a munkáspapokkal való kísérletekre, amelyet különböző európai országokban végeztek. Miután úgy látták, hogy a klérus a sekrestyéjébe zárja magát, s így nem érintkezik többé elegendő mértékben a világgal, de legfőképpen a munkásokkal, a papok levetették reverendájukat, ott hagyták papi munkájukat és a gyárakba mentek, hogy együtt dolgozhassanak a munkásokkal; és ezt az együttdolgozást az emberbaráti szeretet kötelességének tartották. Az eredmény szánalmas volt. Ezek közül a papok közül sokan szakszervezeti vezetők, a kommunista vagy a szocialista szakszervezetek főnökei lettek, nem többek és nem kevesebbek, mint a valódi forradalmárok! Mikor egy napon az Egyház, Róma észrevette, hogy ez a kísérlet komolyan veszélyessé válik, és ezeket a papokat vissza akarta hívni, nagyobb részük természetesen már nem fogadott szót. Megházasodtak, feladták papi hivatásukat. Ez volt az eredménye egy olyan kísérletnek, amely eleve hamis elvekre, hamis eszmékre épült fel.
Az Egyházban már több krízis lejátszódott, az Egyház sok krízist átélt már, ez a mostani nem az első. De ez, én úgy gondolom, egyike a legsúlyosabbaknak, jól lehet az Egyháznak már korábban is igen súlyos megpróbáltatásokat kellett kiállania. Ha nehézségek adódtak, Isten lelkeket, szenteket, szent pápákat, szent püspököket, szent papokat, szent világiakat teremtett, akik az Egyházat a katolikus alapigazságokhoz hűen megújították. Ilyen volt Szent Ferenc, Szent Domonkos, Szent Ignác, akik mind megrázkódtatták és a mi Urunk Jézus Krisztushoz vezették újra vissza a világot. Ők mind egy-egy hadsereget állítottak fel, egy szerzetesekből, papokból álló hadsereget, akikkel bejárták a világot a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjét prédikálva: az áldozatot, a lemondást, a bűnbánatot hirdetve. Arról prédikáltak, hogy nem azért vagyunk itt a földön, hogy mindig itt maradjunk, hogy a mennyre kell gondolnunk, hogy a szemeinket a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjére kell emelnünk.
Ahelyett, hogy a püspökeink ma is ezt a beállítottságot közvetítenék nekünk, és az Egyházba vagyis annak az eszköznek a jelentőségébe vetett hitet, amelyet a mi Urunk az Ő Egyházának adott, őriznék, hogy ezzel megújíthassák az Egyházat, inkább azt hangoztatják, hogy a világ alapelveit kell irányelvnek tekinteni, hogy a világ alapelveihez kell igazodni. Isten törvényeit felcserélték az emberi jogok törvényeivel, az emberi jogokat Isten törvényei fölé helyezték, az ökumenizmust pedig a mi Urunk Jézus Krisztus fölé. Gyakorlatilag tökéletesen megváltoztatták azt a szellemiséget, ami az áldozat szellemisége, a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjének a szellemisége volt, és belőle a szétosztás, a közösség egyesítésének a szellemiségét csinálták.
Mindig ugyanezeket a szavakat, ezeket a progresszista kifejezéseket lehet hallani. És ezt nem lehet másképp kifejezni: ezt a hamis és új álláspontot, amely szerint bizonyos fokig a világhoz kell alkalmazkodni, a II. Vatikáni Zsinat szilárdította meg. A II. Vatikáni Zsinat végzetszerűsége abból áll, hogy megerősítette a világhoz való nyitás elvét, az evilág felé való nyitás, a pluralizmus, a liberalizmus elveinek az átvételét, vagyis ezeket az elveket a magáévá tette. Olyan helyzetben vagyunk, amely az Egyházban gyakorlatilag még sose létezett: Róma vezetői maguk írnak elő egy olyan irányvonalat, amely a katolicizmus szellemének kétezer év óta a legteljesebb mértékben ellentmond!
A zsinaton megpróbáltunk – 250 püspök, akik velem együtt összefogtak egy közösségben, amely magát „Coetus internationalis patrum”-nak nevezte – ez ellen az új orientáció, azaz azon változtatások ellen, amelyeket a legsúlyosabbaknak és az Egyház számára a legveszélyesebbeknek ítéltünk meg, ellenállást kifejteni. De sajnos, ezt kell mondanom, a pápa nem minket támogatott.
Így készültek el a zsinat végére olyan szövegek, amelyeknek természetszerűleg nagyon komoly következményei lettek, vagyis amelyek valóban az Egyház összes új reformját előidézték: a liturgia reformját, az Egyházon belüli reformot, a szemináriumok reformját, a szerzetes kongregációk reformját stb, vagyis a reformok minden fajtáját, amelyek azonban semmilyen módon nem feleltek meg többé a katolikus szellemnek. Hanem egy új szellemiséget képviseltek, egy gyakorlatilag liberális szellemet, egy szellemiséget, amelyet a pápák eddig mindig elitéltek.
Mindezt alkalmam volt egy kihallgatás során, amelyet VI. Pál pápa biztosított számomra, elmondani. Azt mondtam neki: „Szentatya, lehetetlen szituációban vagyunk! Az egyik oldalon itt van a zsinat, amelyik a vallásszabadságot bevezette, ami a gyakorlatban az összes vallás egyenrangúságát jelenti, és a másik oldalon IX. Pius pápa enciklikája: a Quanta cura, amelvet XII. Pius pápáig bezárólag minden pápa megerősített, ami ennek pontosan az ellenkezőjét állítja, s amelyik ezt a valláspártatlanságot elítéli. Mit lehet itt tenni? Én, a magam részéről a tradícióhoz, IX. Piushoz és a többi pápához ragaszkodom, akik ezt az irányvonalat támogatták, azokhoz, akik a lelkek üdvözülésére a katolikus Egyház szükségszerűségét és azt a tényt erősítették meg, hogy nincs más út csak a katolikus Egyház útja.” A pápa ezt válaszolta erre: „Oh, itt most nincs idő arra, hogy teológiáról társalogjunk!”
Ez végzetes! Mi valóban lehetetlen szituációban vagyunk! És sajnos továbbra is ebben a helyzetben maradunk. Rómának azt mondjuk: „Önök nem maradhatnak ebben az irányban, amerre most elindultak. Vissza kell térniük a tradícióhoz, ha a lelkeket meg akarják menteni, ha azt akarják, hogy az Egyház visszanyerje vitalitását. Vissza kell térniük minden idők útjára!”
Jelenleg azonban nagyon messze vagyunk ettől az úttól. A különböző püspökségek, az angolok, a németek, a franciák, a hollandok, a svájciak vagy az amerikaiak is mind, abba az irányba haladnak, hogy hitehagyottak legyenek! Aposztaták! Ezek mind el fogják veszíteni hitüket. Ezek az emberek nem katolikusok többé, hiszen nem hisznek többé igazán a katolikus vallásban.
Önök bizonyára ismerik Hamish Fraser „Approaches” cimű újságát. Ennek utolsó számához – azt tanácsolom Önöknek, hogy olvassák el – Hamish Fraser egy kis füzetet csatolt, amelynek ez a címe: „Schisma-nyilatkozat” – szkizma nyilatkozat Hume bíborostól és a többi angol püspöktől, vagyis egy szkizma kinyilatkoztatása: „El Rómától!” Hamish Fraser ebben ezt írja: „Angliában most ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint azok az angol katolikusok, akik az angol reform idején VIII. Henrik alatt éltek.” Ez borzasztó! Ez rendkivül súlyos! Pedig az olyan szerzők, mint Hamish Fraser nem tartoznak azok közé az emberek közé, akik túlozni szoktak, akik képtelenek lennének a józan ítéletre. Ez nagyon, nagyon súlyos helyzet. És Michael Davies ebben a vonatkozásban teljesen ugyanazon a véleményen van, mint Hamish Fraser.
A német püspöki kar nemrégiben adott ki egy dokumentumot a vegyesházasságokról, amelyikben az áll, hogy a katolikusok és protestánsok közötti vegyesházasságot egy lelkész vagy egy katolikus pap előtt is meg lehet kötni. Ezek a szülők a gyerekeiket vagy a protestánsoknál vagy a katolikusoknál neveltethetik fel. A vallásukat mindkét felekezetnél, tehát vagy a protestánsoknál vagy a katolikusoknál is gyakorolhatják. Állítom, hogy ezek a püspökök nem katolikusok többé, ők már nem katolikusok! Egy rangra emelik a protestantizmust és a katolicizmust. Szerintük mindkettő ugyanaz a vallás, ugyanaz a dolog, ugyanaz a hit.
Nem, ezek nem egyformák; ezek nem ugyanazok! Ezt mi nem fogadhatjuk el. Ezek a püspökök nem katolikusok többé. Vétenek az eddig érvényes egyházjog kánonjai ellen. Természetes, hogy az új egyházjog eltörölte az erre vonatkozó kiközösítést. De a régi jog mindazokat kiközösíti, akik a házasságukat egy protestáns lelkész előtt kötik meg. Ezeket az embereket ki kell közösíteni!
A másik példa egy svájci. Múlt vasárnap, szeptember 22-én, tehát a legújabb időben, szavazást rendeztek Svájcban a házasságról. A svájci kormány azt ajánlotta a svájciaknak, hogy új törvényt szavazzanak meg a házasságról, egy undorító törvényt, amely még a házasság természetes struktúráját is tönkreteszi. Nem csak a házasság szentségét, hanem a természetes struktúráját is. Néhány példa ehhez. Először: a nőnek nem kell már a férje nevét viselnie, szabadon választhatja meg a nevét. Másodszor: a feleség másik lakásban is lakhat, mint a férje. Harmadszor: ha a feleség a férj háztartásában dolgozik, akkor joga van ezért fizetséget követelni. Végezetül a gyerekeknek joguk van egy különleges bírósághoz fordulniuk, hogy a szüleik ellen eljárjanak, ha panaszuk van ellenük! Mi lesz ilyen körülmények között a keresztény házasságból?
Ha legalább a püspökök felléptek volna ezen új helyzet ellen! De nem: a püspökök maguk is a házasság szétzúzása mellett voltak! Egyébként ezt már nem is nevezik többé házasságnak. Dokumentumaikban a püspökök „partenaria”-ról beszélnek, ami annyit jelent, hagy egyenrangú partnerek, akik szerződést kötnek egymással elkövetkezendő közös életükről. És a püspökök egyetértettek ezzel!
Pedig nem sok hiányzott hozzá, hogy ezt a törvényt ne szavazzák meg. Néhány tízezer szavazattal kevesebbel ez a törvényjavaslat megbukott volna. Különösen, ha a püspökök nem fogták volna pártját, ezt a törvénytervezetet biztosan nem tudták volna keresztül vinni. Most azonban már megszavazták. Én magam, hogy riadót fújak, prédikációkat és előadásokat tartottam Svájcban ez ellen: „Jöjjenek tisztába vele, hogy a szabadkőműves kormány arra törekszik, hogy tönkretegye a házasságot – itt Svájcban, amely, úgy tűnik pedig, még olyan ország, amely tiszteli a hagyományokat!”
Rómában, Gagnon bíborosnál panasszal éltünk emiatt. De Gagnon bíboros azt válaszolta erre: „Igen, tudom. Nemrég zajlott le Bukarestben egy találkozás a különböző államok e kérdésben felelős emberei, az államok által delegált belügyminiszterek között, ahol azt a kérdést tárgyalták meg, hogy a világ összes államában meg kell változtatni a házassági törvényeket. Kanadával kezdték és most következett Svájc.” A figyelmüket, az Önök egész figyelmét arra a tényre szeretném irányítani, hogy mindezt a püspökök is támogatták. Ezek a püspökök szintén nem katolikusok többé. Ha valaki egy olyan egyezményt elfogad, amely szétzúzza a házasságot, az már nem katolikus többé!
Önök biztosan ismerik a helyzetet Franciaországban, ahol a katekizmus nem katolikus többé, úgy hogy még maga Róma, maga Ratzinger bíboros is kifogást emelt ellene. De még ez sem hozott semmi eredményt, ezek a katekizmusok még mindig a gyerekek kezében vannak. Ezek a katekizmusok nyíltan szembeszállnak a katolikus hittel, ezért kellett Rómának beavatkoznia. De ettől nem változott semmi. Állítom, hogy ezek a püspökök sem katolikusok többé. Nem lehet olyan katekizmust a gyerekek kezébe adni, amelyik semmit nem mond az eredendő bűnről, amelyik nem mond semmit az angyalokról, amelyik meg sem említi a tisztítótüzet és nem mond semmit a legszentebb Szűz Mária szüzességéről és még sok egyéb más dologról sem. Ez valóban elképzelhetetlen!
A holland püspöki karról jobb nem is beszélni. Ezeknek a hithez már nyilvánvalóan semmi közük. Hollandiában már nincs gyónás. A gyóntatószékeket megszűntették. És az emberek ennek ellenére áldoznak. Tehát létezik egy olyan európai állam vagyis Hollandia, ahol az emberek áldoznak, de soha nem gyónnak.
Az Amerikai Egyesült Államok püspöki karáról Gagnon bíboros, egy kanadai bíboros, akit nemrég neveztek ki bíborossá, azt mondta – nem én mondom ezt, ő maga mondta a „Wanderer” egyik riportjában –, hogy az Egyesült Államok püspöki kara szakadár. Nyíltan szakadár. Ez világosan mutatja, hogy ott is milyen tragikus a helyzet. Erre Önök azt fogják kérdezni tőlem: „És Róma, mit csinál Róma?” Gagnon bíborostól Rómában szintén ugyanezt kérdezte a riporter, a „Wanderer” egvik szerkesztője: „Mit mond Ön Rómáról?” És Gagnon bíboros ezt válaszolta: „Róma úton van a szkizma felé.” Róma itt nem az örök Rómát jelenti, nem az örök idők Egyházát, hanem azokat, akik Rómát többé kevésbé megszállva tartják, ők vannak a legjobb úton egy szkizma felé.
Létezik egy kis füzet Hamish Fraser-től, amit ő maga írt ezzel a címmel: „Is catholic-jewish dialogue possible? – Lehetséges dialógus a katolikusok és a zsidók között?” És amelyet Fraser az Osservatore Romano egy, a katolikusok és a zsidók viszonyáról szóló cikkével kapcsolatban jelentetett meg. Egy minden elképzelést felülmúló cikkel kapcsolatban! Az ember nem hisz a szemének! Ez a cikk az Osservatore Romano-ban jelent meg, a szerzője Willebrands bíboros, a „Keresztények Egységének Titkársága” és a „Zsidó Vallással Való Kapcsolat Bizottsága” prefektusa. E hivatal alapján Önök beláthatják, milyen nagy horderejű egy Willebrands bíboros által írt cikk. Abban a teremben, ahol a pápa Willebrands bíborosnak e cikkért, amely nyilvánvalóan egy kétéves munka eredménye volt, gratulált jelen volt a New York-i küldöttség, amelyik nem több és nem kevesebb, mint a zsidó szabadkőművesek küldöttsége. Ez a szabadkőműves páholy kizárólag zsidóknak van fenntartva, senki nem léphet be a B’nai Brith-be, han nem zsidó. A páholynak 120 ezer tagja van. Mindenesetre nagyon különös, hogy ennek a B’nai Brith-nak a delegációját Rómában a pápa körülbelül hat hónaponként rendszeresen fogadta.
Ezt a küldöttséget tehát ennek a cikknek kapcsán fogadták, mivel ez a cikk a zsidókról szólt. Ezért mentek Rómába, ahol a pápa bókolt és gratulált nekik ehhez a cikkhez! Ebben a cikkben határozottan ez áll: „A katolikusok ugyanarra a Messiásra várnak, mint a zsidók.” Ahogy a zsidók ma a Messiásra várnak! Mi a mi Urunkra, mint bíróra várunk. El fog jönni, hogy ítélkezzen felettünk, de mi már nem úgy várunk Rá, mint a Messiásra! A mi Urunk már eljött! Mi nem várjuk a Messiást, mint a zsidók! Hogy hogyan lehet ilyet állítani, azt nem tudom. Én ezt nem értem. Pedig ez tény, ami bemutatja, hogy mi történik Rómában. Mit tervez Róma? Miért van ennyire tekintettel a zsidókra, hogy még a katolikus hitet is hajlandó ezért feladni? Ezek valóban nagy titkok. Ezért vagyunk mi ma egy nagyon, nagyon veszélyes és nagyon elszomorító periódusban, és én nem hiszem, hogy ez az elkövetkezendő szinódus ezen bármit is változtatna.
De mit tehet egy katolikus, mint amilyenek mi vagyunk, tekintettel erre a helyzetre?
Nem én találom ki ezeket a dolgokat. Nem én írtam azt a cikket, amit Willebrands bíboros nyilvánosságra hozott. Ez a cikk megjelent minden újságban, minden lapban. Nem én fogalmaztam meg az angol püspökök nyilatkozatát, a német püspökök és a svájci püspökök nyilatkozatát. Ezek tények, amik előtt most állunk. De mit tehetünk mi ezek után?
Nekünk most azt kell tennünk, amit Szent Athanasius az ő idejében azoknak a katolikusoknak mondott, akik abban a veszélyben forogtak, hogy ariánusok lesznek. Azt mondta: „Őrizzétek meg a tradíciót, őrizzétek meg a tradíciót, őrizzétek meg a tradíciót!” Ha meg akarjuk menteni az Egyházat, akkor meg kell őriznünk a tradíciót.
Nekünk tehát ezt kell tennünk, jöjjön, aminek jönnie kell. Akkor is, ha kiközösítenek bennünket, akkor is,ha kudarcok érnek, ha nevetségessé tesznek bennünket, ha visszamaradottakként kezelnek, tegnapról visszamaradt emberekként, őslényekként vagy bármi másként, mindez nem tántoríthat el bennünket ettől. Mi a tradíciót, a katolikus hitet akarjuk megőrizni.
És ezért döntöttünk így. Mi ellene vagyunk a szekularizációnak, a zsinat úi irányvonalának, ami tönkre teszi az Egyházat. Mi mindaz ellen fellépünk, amit a pápáknak évszázadokon keresztül mindig el kellett ítélniük. Mi az Egyház múltjához valóknak valljuk magunkat. Mi nem akarunk szakítani az Egyház múltjával. Mi nem akarunk azok közé tartozni, akik tönkreteszik az Egyházat.
Ezen előadás végén arra hívom fel Önöket, hogy vegyünk példát mindannyian V. Pius pápáról és X. Pius pápáról, a két utolsó szent pápáról. Mindketten olyan emberek voltak, akik a szentmiséhez, Szent V. Pius miséjéhez és Szent X. Pius miséjéhez és az igaz liturgiához, minden idők liturgiájához szilárdan ragaszkodtak. Mindketten kiadtak egy katekizmust: Szent V. Pius a Trienti Zsinat katekizmusát és Szent X. Pius az ő katekizmusát. Mindketten halálukig harcoltak a téveszmék ellen. Szent V. Pius, Lepanto győztese a muzulmánok ellen és Szent X. Pius, szintén győztesként a modernisták ellen. Két szent pápa példája áll előttünk, a két utolsó szent pápáé, őutánuk nincs több kanonizált pápánk (1985-ös adat!). Ők az egyetlenek, akiket a Trienti Zsinat óta szentté avattak. Tehát tekintsük őket példaképünknek, kövessük az ő tanácsukat, kövessük a katekizmusukat, kövessük a liturgiájukat, kövessük a dinamizmusukat, különleges kegyelmüket a téveszmék, az Egyház ellenségei ellen vívott harcunkban.
Tartsák meg a családjukat ebben a szellemiségben, őrizzék meg őket mindazoktól a téveszméktől, amelyek körülveszik Önöket!
És nekünk, papoknak a papi hivatást kell folytatnunk, a szemináriumokon keresztül az Egyház papságának utódairól kell gondoskodnunk; ez a mi feladatunk, amelyet teljesíteni akarunk. Már ma délelőtt elmondtam: Sok hivatásunk van, hálát adunk érte a Jóistennek. A Pius Közösség részére eddig 162 papot (1985-ös adat) szenteltünk. Az utolsó 15 évben 250 papot szenteltem: 162-t Papi Közösségünk, a többieket más kongregációk, más közösségek számára. Így még van reménységünk, így még nincs minden elveszve.
Éppen Önöknek itt, Angliában csodálatos példáik vannak a reformáció mártírjai között, szentek, akik a hitüket – nyugodtan mondhatjuk – egész környezetükkel dacolva tartották meg. Inkább vérüket ontották, mint hogy katolikus hitüket feladják. Kövessük ezeknek a szenteknek a példáját. Akármi is következik, azoknak a mártíroknak a példáját kövessük, akik hűek maradtak az Egyházhoz és a mi Urunk Jézus Krisztus istenségéhez mindazokkal szemben, akik kritizálnak és üldöznek minket. A mi Urunk azt mondta: „Szentek, akik az igazság végett üldözést szenvednek.”
Örüljünk annak, hogy üldözésben van részünk, ha mindez Isten dicsőségére és a mi lelkünk üdvösségére történik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése