AZ ANGLIKÁN SZENTELÉSEK
1896. szeptember 13.
[A körlevél összefoglalója, illetve legfontosabb részeinek szószerinti fordítása]
Bevezetés
Az anglikán egyházban 1559 óta végérvényesen VI. Edward Szertartás
Rendje volt érvényben az egyházi szentelések tekintetében, melyet
először 1550-1552 vezettek be, de Katolikus Mária alatt visszavontak. Az
eucharisztikus kijelentések miatt, különösen, ami a mise áldozati
jellegét illeti, Róma már a korai időkben sem ismerte el az ezen
Szertartási Rend szerinti anglikán szenteléseket, vö. III. Gyula pápa
1554. március 8-án kelt levelét Pole bíboroshoz; IV. Pál pápa 1555.
január 20-án és október 30-án kelt levelét.
A Szent Officium 1685-ben, 1704-ben és 1875-ben újra megvizsgálta a
kérdést. Azokat a könyveket, melyek az anglikán szentelések
érvényességéért szálltak síkra, betiltotta, vö. XIII. Benedek 1728.
június 25-i dekrétuma (BullTau 22,665) egy névtelen szerző, valójában
Pierre Francois Le Courayers két könyve ellen, melyek 1723-ban és
1726-ban jelentek meg „Brüsszelben” (valójában Nancyban).
Ezen döntések, pápai ítéletek értelmében azon anglikán klerikusokat, akik megtértek a katolikus Egyházhoz, újraszentelték, éspedig nem feltételesen.
A XIX. század végén Lord Halifax, Abbé Portal, Gasparri bíboros és L.
Duchesne a szenteléseknek egy lehetséges érvényessége mellett léptek
fel. XIII. Leó a kérdést egy pápai bizottság vizsgálata után az alábbi
levéllel döntötte el. V.ö. a „Religioni apud Anglos”, Párizs érsekéhez
1896. november 5-én írt levelét (ASS 29 (1896) 664k / Acta, Roma
6,305k).
Az anglikán szentelések
Denz 3315
Bármelyik szentség elvégzési és kiszolgáltatási cselekményében joggal
teszünk különbséget a szertartási és a lényegi rész között, amelyet
anyagnak és formának (alakiságnak) szoktak nevezni. És mindenki tudja,
hogy az Újszövetség szentségeinek érzékelhető jelekként, vagyis a
láthatatlan kegyelem eszközlőiként egyrészt jelölniük kell azt a
kegyelmet, amelyet eszközölnek, és eszközölniük is kell azt, amelyet
jelölnek.” (Denz 1310, 1606)
Még ha ennek a jelölésnek az egész lényegi szertartásban, t. i. az
anyagban és a formában kell benne foglaltatnia, főképpen mégis a
formához tartozik; minthogy az anyag nem önmaga által meghatározott
rész, az anyagot a forma határozza meg. Az Egyház eme szentségében ez
még nyilvánvalóbban mutatkozik meg, mert ennek az anyaga a
kiszolgáltatásnál, amennyiben ehelyt erről egyáltalán meg lehet
figyelni, maga a kézrátétel; ez pedig önmaga által semmi
meghatározottságot nem jelöl, ezt mind az egyes egyházi rendeknél, mind a
bérmálásnál egyaránt alkalmazzák.
Denz 3316
Azok a szavak azonban, amelyeket az anglikánok egészen a legutóbbi
időkig mindenütt a papszentelés sajátos formájának tekintenek, vagyis,
hogy „Fogadd a Szentlelket”, a legkevésbé sem jelölik meghatározóan a
papság rendjét, vagy annak kegyelmét és hatalmát, amely főképpen az Úr
valódi teste és vére átváltoztatásának [*1771] és felajánlásának a
hatalma abban az áldozatban, amely „a kereszten végbement áldozatnak nem
puszta felidézése” [*1753].
Ezt a formát később ugyan kibővítették „az áldozópapi hivatalbeli
feladatra” szavakkal; de ez inkább csak arról győz meg, hogy maguk az
anglikánok is belátták: ama első forma csonka és a dologhoz alkalmatlan
volt. Ez a hozzátétel azonban, ha ugyan a formának szabályszerű
jelentést tudott volna valaha is adni, később került bevezetésre, miután
az edwardiánus Szertartási Rend elfogadása után egy egész évszázad telt
már el: akkorra pedig a hierarchia megszűnésének következtében
semmiféle felszentelési hatalom nem létezett már. …
Denz 3317
Hasonlóképpen van ez a püspökszenteléssel is. Hiszen a „Fogadd a
Szentlelket” formulához nemcsak, hogy később fűzték hozzá „a püspöki
hivatalra és munkára” szavakat, hanem, amint azonnal rátérünk, ezeket
másképp is kell értelmezni, mint a katolikus szertartásban. Az sem
használ az ügynek semmit, hogy beletették az „Omnipotens Deus”
praefáció-imát: hiszen azoknak a szavaknak az elhagyásával, amelyek a
legfőbb papságra vonatkoznak, ezt is megcsonkították.
Kétségtelenül semmiképpen nem azt kell itt vizsgálni, vajon a püspökség a
papi rend kiegészítése, vagy attól különböző hivatal-e: vagy, hogy az
olyan felszentelés, amely egy fokozat átugrásával történt, vagyis nem
papi személynek szolgáltatták ki, érvényes-e vagy sem. Ám a püspökség
kétségkívül a legvalóságosabb módon tartozik Krisztus rendelése szerint
az egyházi rend szentségéhez, és hogy magasabb fokú papi hivatalt
jelent; nem hiába illeti a szent Atyák szóhasználata is és a mi
szertartási szokásaink is a „legfőbb papság”, a „legfontosabb szent
szolgálat” névvel.
Ebből az következik, hogy mivel az egyházi rend szentsége és Krisztus
igaz papsága az anglikán szertartási rendből teljesen kiszorult, sőt,
mivel az ugyanolyan szertartás szerinti püspökszentelés semmiképp nem
közvetíti a papságot, ugyanígy a püspökség sem közvetíthető valósággal
és jog szerint semmiképp: és ez annál inkább így van, mivel a püspök
elsőrendű hivatalos kötelessége közé tartozik a szent Eucharisztiához és
az áldozat elvégzésére szolgálattevőket szentelni. …
Denz 3317a
Az anglikán Szertartási Rend helyes és teljes értékelésére – azonkívül,
amit egynémely részével kapcsolatban már kárhoztattunk – valójában semmi
sem alkalmasabb, mint józanul számba venni, milyen körülmények közt született meg és került nyilvános bevezetésre. Sokáig tartana ezt részletesen elmondani, de nem is szükséges: mert annak
a kornak a története éppen elég egyértelműen utal arra, hogy a
Szertartási Rend szerzői milyen indulatokat tápláltak a katolikus Egyház
iránt, miféle pártfogókat szereztek a különböző hitvallású szekták
körében, és végül is mire irányultak a szándékaik.
Nyilvánvalóan pontosan tudva azt, milyen szükségszerűség fűzi össze a
hitet az istentisztelettel, a hittörvényeket az imádság törvényeivel, a
liturgia egész rendjét, látszólag azért, hogy az ősi formát
helyreállítsák, az újítók tévedéseikhez igazítva sokféle módon
eltorzították. Ezért az egész Szertartási Rendben nemcsak, hogy
semmilyen nyílt említés nincs az áldozatra, a felszentelésre, a papságra
és az ő teljhatalmára az átváltoztatáshoz és az áldozat bemutatásához,
hanem még ráadásul az ilyen dolgoknak a nem teljesen elvetett katolikus
rítusú könyörgésekben még megmaradt összes nyomát szántszándékkal ki is
törölték és meg is semmisítették, amit feljebb már említettünk.
Denz 3317b
Így válik a Szertartási Rend jellege és – ahogy ők mondják –
szellemisége azáltal nyilvánvalóvá, ahogy beszélnek. És ha e
fogyatkozások miatt a kezdetektől fogva nem lehetett érvényesen
használni a szentelésekre, úgy az érvényességet az idők folyamán –
minthogy olyan maradt, amilyen volt – sem tudta elnyerni. Hiába
ügyködtek azok, akik I. (Stuart) Károly idejétől fogva a Szertartási
Rendhez kiegészítést illesztve megkísérelték valamennyire az áldozatot
és a papságot beleilleszteni, és hasonlóan hiába tett erőfeszítéseket az
anglikánoknak az a nem túl nagy, a legújabb időkben egyesült része,
amely úgy véli, hogy ugyanezt a Szertartási Rendet jó és helyes
értelemben lehet felfogni és értelmezni.
Azt mondjuk, meddők voltak és most is meddők az ilyen kísérletek abból
az okból is, hogy, ha még vannak is olyan szavak a most létező anglikán
Szertartási Rendben, amelyek kétféle értelmezést tesznek lehetővé, azok a
szavak mégsem képesek ugyanazt az értelmet hordozni, mint amivel a
katolikus rítusban bírnak. Mert, ahogy láttuk, a rítus egyszer
bekövetkezett megújítása által, amikor is az egyházi rend szentségét
kétségtelenül megtagadták és meghamisították, és amelyben a szentelésről
és az áldozatról semmiféle említés nem történik, a „Fogadd a
Szentlelket” – azaz azt a Lelket, ami a szentség kegyelmének
segítségével árad a lélekbe – formulának már nincs meg az ereje. Az
„áldozópapi hivatalra és munkára” vagy „a püspöki hivatalra és munkára”
kifejezéseknek és hasonló szavaknak már nincs hatásuk; puszta
elnevezések maradnak, a Krisztus által alapított tartalom nélkül. …
A formának ehhez a lényegi hiányosságához járul a szándék hiánya, amely a
szentség létrejöttének ugyancsak szükségszerű követelménye. A
beállítottságról és szándékról, mivel ezek maguktól értetődően benső
dolgok, az Egyház nem ítél: amennyiben azonban ezek kifelé is
megnyilvánulnak, már ítéletet kell róluk mondani. Márpedig, ha valaki a
szentség elvégzésénél és kiszolgáltatásánál komolyan és szabályszerűen
alkalmazza az előírt anyagot és formát, akkor emiatt feltételeznünk
kell, hogy törekedett azt tenni, amit az Egyház tesz. Éppen erre az
elvre támaszkodik az a tanítás, amely azt tartja, hogy akkor is
szentségről van szó, ha abban eretnek vagy meg nem keresztelt ember
szolgálata révén részesül valaki, amennyiben a szentség a katolikus
szertartási rend szerint került kiszolgáltatásra.
Ha azonban a szertartási rendet változtatják meg, azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy másik, az Egyház által el nem fogadott rendet
vezessenek be, és hogy azt, amit az Egyház tesz, és ami Krisztus
rendelése folytán a szentség természetéhez tartozik, elvessék, akkor
nyilvánvaló, hogy nemcsak hiányzik a szentséghez szükséges szándék, de
ezen túl a szentséggel szembenálló és ellenkező szándékról is szó van.
Denz 3319
A Szent Officium tanácsadói egyhangúlag egyetértettek abban, hogy a
beterjesztett ügyről az Apostoli Széknek már régóta teljes mértékű
tudomása volt, és azt elítélte. … Helyesnek véltük azonban ugyanerről a
dologról tekintélyünk súlyával ismét nyilatkozni.
Tehát pápa elődeink rendeleteit megerősítve és mintegy megújítva,
tekintélyünk súlyával, saját indíttatásra, biztos tudás birtokában
kihirdetjük és nyilatkozzuk, hogy az anglikán szertartási rend szerint
végbement szentelések teljesen érvénytelenek, mindenképpen semmisek
voltak, és most is azok.
Függelék
Az anglikán „egyház” (Részlet)
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon 1993.
VIII. Henrik egyházszakadásával (1529) kezdődött és az általa canterbury
érseknek kinevezett (1532) Cranmer reformátori munkásságával
teljesedett ki. … VI. Edward (uralkodott: 1547-53) alatt Cranmer
műveként az anglikán „egyház” protestáns lett. 1548-ban saját katekizmust, 1549-ben új szertartásrendet (Book of Common Prayer), 1550-ben új papszentelési rítust vezettek be. 1550-53 között kifosztották a templomokat. 1553-ban saját hitvallást
írtak. Katolikus Mária (ur. 1553-58) visszaállította a katolikus
egyházat, de utóda, I. Erzsébet (ur. 1558-1603) újra megalapította az
anglikán „egyházat”, s fölállította az anglikán hierarchiát. 1559-ben módosításokkal újra bevezette a Common Prayer Book szertartásrendjét.
