Szép és szent dolog az egység, szép és szent dolog imádkozni érte – legalábbis annak, akinek része van benne, mert Krisztus testének, az Egyháznak tagja, így reális esélye van arra, hogy imája meghallgatásra találjon. De teljesen fölösleges és káros azokkal együtt imádkozni az egységért, akik nem részesei a Test egységének, mert eretnekségeket követve elszakadtak tőle, és gőgből vagy emberi megszokásból, az igazság megvetésével szándékosan távol maradnak tőle. Ha ez utóbbiak valóban azért akarnának imádkozni, hogy megvalósuljon az egység, ugyan miért nem térnek vissza bűnbánattal az Egyházba? Ha pedig nem ezért imádkoznak, minek együtt verbalizálni velük, hitegetve őket, hogy minden rendben van? Ennek csak akkor lenne értelme, ha senki sem lenne tagja az egy Testnek, ha nincs egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház, egy igaz hit, csak vetekedő részigazságok.
Ezért, amikor a püspöki kar honlapja azzal promózza az ökumenikus imahetet, hogy „rendezvénysorozat célja, hogy a világ keresztény felekezetei közösen imádkozzanak a keresztények egységéért”, értelmetlen, hagyománnyal, így hittel ellentétes célt hirdet. Mert sosem lehetett olyan egyházatyát találni, aki eretnekekkel együtt szeretett volna imádkozni, és az Egyház mindig legszigorúbban tiltotta, hogy ilyent tegyen bárki is. Mert amellett, hogy értelmetlen dolog, szentségtörés és hittagadás is az igazság ellenségeivel társulni.
Persze, nem véletlen elszólásról volt szó, és Veress András elnök nem véletlenül írta alá az útmutatót, mely szerint az egység kedvéért például nem a katolikus hagyomány szerinti hitvallást kell mondani, hanem azt, amely kihagyja a Szentlélek származásában a Fiú megnevezését, mert a nicea-konstantinápolyi hitvallás kiegészítés nélküli hitvallásával, „Az osztatlan egyház így tanított és megvallott hitének eme kifejezésével semmiféle részleges liturgikus hagyomány hitvallása nem szállhat szembe.” Ebben csak követte II. János Pál útmutatását, aki 1995. szept. 13-i homíliájában vázolta hagyományt megtagadó nézetét, mely szerint a sok évszázada a hitvallásban mondani rendelt kiegészítés egy „részleges liturgikus hagyomány”, amely nem kötelez senkit, még a katolikusokat sem. Talán mert nem igaz az, amit a firenzei zsinat elrendelt: „Határozatba foglaljuk ezen felül, hogy a „Filioque” szó, mint ama szavak értelmezője, az igazság világos kifejezése céljából és az akkor fenyegető szükségszerűség miatt, megengedhetően és ésszerűen lett hozzáillesztve a Hitvalláshoz.” (Denzinger 1302). Lehet, hogy II. János Pál hirtelen rájött, hogy a filioque nem volt világos kifejezője az igazságnak, nem volt fenyegető szükségszerűség, így nem megengedhetően és nem ésszerűen lett hozzáillesztve a Hitvalláshoz. Vagy mert nemcsak a hagyomány követéséről, hanem az igazságról is bármikor hajlandó volt lemondani az áhított emberi egységért, ahogy ma is teszik püspökeink. Pedig ez az egység már Bábelben sem igazán jött be.
De miért követné bárki is az ökumenikus tévelygésben? Különösen, ha mára már látszanak a gyümölcsei is az igazságtól való elfordulásnak. Mert immár eljutottunk oda, hogy az emberi egység kedvéért a miséről is lemondanak: általános gyakorlattá vált, hogy az ökumenikus „istentiszteletek” miatt elmarad az aznapi szentmise, mintha két egyenrangú és felcserélhető eseményről lenne szó. Így ma már a “hardcore” katolikusoknak is meg kell elégedniük azzal, hogy a hitvesztés ünnepi hetén a református lelkésznő kecsesen vagy súlyosabban a szembemiséző oltárra támaszkodva prédikál nekik a katolikus templomban. Hogy aztán a Zsinat Szelleme által alapított bosei ökumenikus álmonasztikus közösség liturgikus ujjvezetőjét követve tegyék meg az igazi hitvallást a Hiszed-e ezt? kérdésre ünnepi hallgatással, “Szünet” és “Hosszabb Szünet” (“mintegy öt perc”) formájában:
Papok, tagadjátok meg a hitvesztés ünnepi hetét, hívek kerüljétek!
https://invocabo.wordpress.com/2025/01/19/a-hitvesztes-unnepi-hete/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése