1962. június 2. - Szombat
A szentmisén szentségkitétel. Elővettem imádságos könyvemet (Kis zsolozsma). Eközben az édes Üdvözítő így szólt:
"Tedd el imádságos könyvedet, és beszélgessünk!"
Nagy meghatottság vett erőt rajtam, mert szeretettel teljes szavai kegyelmekkel árasztották el lelkemet. A Szent Szűzhöz folyamodtam:
Anyám, ó jöjj, segíts hálát adni Szent Fiadnak, mert a felém tóduló kegyelmeit alig bírom elviselni. Ajkamra nem jön szó. Mi módon adjak hálát Neki?
"Bűneidnek mélységes bánatával válaszolj Szent Fiamnak!"
És a Szent Szűz szavai mélységes bűnbánatra indították lelkemet. Szemem megtelt könnyel. Így telt el az idő szentáldozásig. A harmóniumon a " Templom csendes mélyén..." csendült fel. Ez még csak fokozta az Iránta érzett gyengédségemet. Ez az én kedvenc énekem. Már hónapok óta nem hallottam, és most már negyedik napja mindennap felcsendül. De ilyen mélyen még nem hatott meg, mint ma. Annyira, hogy végigfolyt a könny az arcomon. Nem tudtam még a szentáldozásnál sem visszatartani. Mikor visszatérdeltem a helyemre, a Vele való egyesülésért hálámat szerettem volna kifejezni. Ő nem engedett szóhoz jutni. Ő kezdett el nekem áradozni!
"Kis leánytestvérkém! Milyen boldog vagyok, hogy ilyen szívbe térhetek, mely minden erőfeszítésével az Én szeretetemre törekszik!"
És a néhány nap óta lelki szárazságban sínylődő lelkemet úgy elárasztotta termékeny kegyelmével, hogy egészen megsemmisültem nyomorúságom tudatában. Ő tovább is beszélt hozzám:
"Szép volt az ének? Én játszottam ma el a harmóniumon. Ez a mi kedvenc énekünk. Neked akartam kedveskedni, amiért a templom csendes mélyét, ahol Én lakozom, annyira szereted."
Június 2-án a virrasztó órára az édes Üdvözítő ébresztett fel e szavakkal:
"A magányos éjben szíveket keresek."
Ne vegye rossz néven az, ki valaha soraimat olvassa, hogy ismét csak azt kell írnom, hogy könnyeim megeredtek. Ennyi gyöngédség és figyelmesség, amit Ő felém, gyakorol, könnyel telíti szememet. Majd így szólt:
"Mivel ez neked is tetszik, ezután, ha Én ébresztelek, ez lesz a jelszó: A magányos éjben szíveket keresek."
És szavaiból kiéreztem, hogy az Ő örök gondolata a szívek keresése.
1962. június 3-án
Ma hajnalban, mikor a második virrasztó órát is befejeztem, az Üdvözítő kérően szólt hozzám:
"Leánykám, szenvedj Velem! Érezz Velem. Enyhítsd fájdalmamat!"
S lelki szemem elé olyan látomást bocsátott, hogy szívem majd megszakadt. A szörnyű látvány nemcsak lelki fájdalmat, hanem néhány percig tartó fuldoklást is okozott.
1962. június 4-én
Negyven órás szentségimádás volt. Már délután felmentem a máriaremetei kegytemplomba, hogy az éjszakai szentségimádásra lelkemet előkészítsem. A nagy tömeg áhítata jó hatást tett lelkemre. Egy órai ott tartózkodás után lelkem kissé megpihent a délelőtti szétszórtság után. Örült a lelkem, hogy most Őt a nagy tömeg engeszteli és imádja. Az Úr Jézus csak ennyit szólt:
"Szánom a sereget!"
Az éjféli szentségimádáson vagy kétszázan lehettünk. Éjfél után két óráig még csak ment a szentségi virrasztás, de utána már csak az álommal való küszködéssel telt el az idő. Közben én is levegőre mentem, hogy az álmosság kissé elhagyjon. Visszamenet körülnéztem, és láttam, hogy csak alig néhány ember van ébren. Én sem tudtam leküzdeni a reám nehezedő álmosságot. Megkértem az édes Üdvözítőt, vegye küszködésemet is úgy, mintha imádnám Őt, és azok helyett is, akik talán elfelejtettek Tőle bocsánatot kérni.
A szentmisén szentségkitétel. Elővettem imádságos könyvemet (Kis zsolozsma). Eközben az édes Üdvözítő így szólt:
"Tedd el imádságos könyvedet, és beszélgessünk!"
Nagy meghatottság vett erőt rajtam, mert szeretettel teljes szavai kegyelmekkel árasztották el lelkemet. A Szent Szűzhöz folyamodtam:
Anyám, ó jöjj, segíts hálát adni Szent Fiadnak, mert a felém tóduló kegyelmeit alig bírom elviselni. Ajkamra nem jön szó. Mi módon adjak hálát Neki?
"Bűneidnek mélységes bánatával válaszolj Szent Fiamnak!"
És a Szent Szűz szavai mélységes bűnbánatra indították lelkemet. Szemem megtelt könnyel. Így telt el az idő szentáldozásig. A harmóniumon a " Templom csendes mélyén..." csendült fel. Ez még csak fokozta az Iránta érzett gyengédségemet. Ez az én kedvenc énekem. Már hónapok óta nem hallottam, és most már negyedik napja mindennap felcsendül. De ilyen mélyen még nem hatott meg, mint ma. Annyira, hogy végigfolyt a könny az arcomon. Nem tudtam még a szentáldozásnál sem visszatartani. Mikor visszatérdeltem a helyemre, a Vele való egyesülésért hálámat szerettem volna kifejezni. Ő nem engedett szóhoz jutni. Ő kezdett el nekem áradozni!
"Kis leánytestvérkém! Milyen boldog vagyok, hogy ilyen szívbe térhetek, mely minden erőfeszítésével az Én szeretetemre törekszik!"
És a néhány nap óta lelki szárazságban sínylődő lelkemet úgy elárasztotta termékeny kegyelmével, hogy egészen megsemmisültem nyomorúságom tudatában. Ő tovább is beszélt hozzám:
"Szép volt az ének? Én játszottam ma el a harmóniumon. Ez a mi kedvenc énekünk. Neked akartam kedveskedni, amiért a templom csendes mélyét, ahol Én lakozom, annyira szereted."
Június 2-án a virrasztó órára az édes Üdvözítő ébresztett fel e szavakkal:
"A magányos éjben szíveket keresek."
Ne vegye rossz néven az, ki valaha soraimat olvassa, hogy ismét csak azt kell írnom, hogy könnyeim megeredtek. Ennyi gyöngédség és figyelmesség, amit Ő felém, gyakorol, könnyel telíti szememet. Majd így szólt:
"Mivel ez neked is tetszik, ezután, ha Én ébresztelek, ez lesz a jelszó: A magányos éjben szíveket keresek."
És szavaiból kiéreztem, hogy az Ő örök gondolata a szívek keresése.
1962. június 3-án
Ma hajnalban, mikor a második virrasztó órát is befejeztem, az Üdvözítő kérően szólt hozzám:
"Leánykám, szenvedj Velem! Érezz Velem. Enyhítsd fájdalmamat!"
S lelki szemem elé olyan látomást bocsátott, hogy szívem majd megszakadt. A szörnyű látvány nemcsak lelki fájdalmat, hanem néhány percig tartó fuldoklást is okozott.
1962. június 4-én
Negyven órás szentségimádás volt. Már délután felmentem a máriaremetei kegytemplomba, hogy az éjszakai szentségimádásra lelkemet előkészítsem. A nagy tömeg áhítata jó hatást tett lelkemre. Egy órai ott tartózkodás után lelkem kissé megpihent a délelőtti szétszórtság után. Örült a lelkem, hogy most Őt a nagy tömeg engeszteli és imádja. Az Úr Jézus csak ennyit szólt:
"Szánom a sereget!"
Az éjféli szentségimádáson vagy kétszázan lehettünk. Éjfél után két óráig még csak ment a szentségi virrasztás, de utána már csak az álommal való küszködéssel telt el az idő. Közben én is levegőre mentem, hogy az álmosság kissé elhagyjon. Visszamenet körülnéztem, és láttam, hogy csak alig néhány ember van ébren. Én sem tudtam leküzdeni a reám nehezedő álmosságot. Megkértem az édes Üdvözítőt, vegye küszködésemet is úgy, mintha imádnám Őt, és azok helyett is, akik talán elfelejtettek Tőle bocsánatot kérni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése