Megtetszett a Félhivatalos Lap sorozatának címe, és mivel a héten még nem írtam arról, hogy ceterum censeo hagyják már végre az új rítust a holtakra, jegyzet formájában teszem meg lopott címmel.

A Római Misekönyv Általános Rendelkezéseinek 45. pontja rendelkezik a szent csendről:

„A maga idejében meg kell tartani a szent csendet, mint a szertartás szerves részét. Jellege az alkalomhoz igazodik: a bűnbánatnál és a Könyörgésre való felhívásnál ki-ki magába száll; az olvasmányok vagy a homília befejeztével röviden elmélkedik az elhangzottakról; áldozás után pedig szíve mélyén dicséri és imádja Istent. Kívánatos, hogy már a liturgikus ünneplés előtt csendet tartsanak a templomban, a sekrestyében, a raktárban és a közeli helyiségekben, hogy mindenki áhítatos lélekkel készülhessen fel a szent cselekményekre”

A sekrestyei szent csend, amely korábban a pap imádságos felkészülését szolgálta a szentmisére, az előírt felkészülési imákkal együtt tűnt el. A mise előtti csend a templomban szintén eltűnt a szent iránti érzékkel együtt, amelynek hiányában már sokakat nem zavar az oda nem illő zajkeltés sem. A raktárról nem tudok közelebbit mondani, mert ott még sosem voltam mise előtt… Amit sok helyen igyekeznek megtartani, az az áldozás utáni csend, amikor a pap is leül, és egy-két percig hallgat. Talán imádkozik. Úgy igazából, „személyesen”, mert addig “csak” alter christusként mondott ilyen-olyan elidegenült szövegeket…

A katolikus szentmisében nem volt ilyen „szent csend”, vajon miért van az új rítusban?

Elsőre mindenki mondhatja, hogy a személyes imára, elmélyedésre szolgál. De vajon miért van szükség a személyes imára egy-két dedikált percet szánni az egy órás misében: egyébként nem imádkoznak az emberek, nem követik imáikkal a legszentebb áldozatot?

A kérdés persze költői, és valójában szomorú valóságot mutat: a szent csend arra szolgál, hogy a sok beszédben és mozgásban elfáradva, legalább egy percet imádkozhassanak, mert bizony nem arra tervezték az új rítust, hogy imával legyenek elfoglalva közben az emberek. És aki azt mondaná, hogy ez túlzás, az olvassa el a zsinati szándékot: „a tevékeny részvétel előmozdítása érdekében gondot kell fordítani a nép akklamációira, feleleteire, zsoltározására, antifónáira, énekeire, cselekményeire, mozdulataira és testtartására. A maga idejében szent csendet is kell tartani.” (SC 30) A gondot tehát az akklamációira és egyéb cselekvésekre, a tevékenységre kell fordítani, a szent csendet pedig „is” kell megtartani a maga idejében. Egy-két percben, “mint a szertartás szerves részét”…

Öt évvel ezelőtt jelent meg a Félhivatalos Lapban egy kétrészes írás Maróti Gábor doktor tollából a „Trienti liturgia rituális szerepvesztése” címmel, a „félelmetesen ostoba liturgikus önvallomások” sorozatban. Ebből származik a következő bekezdés:

„A trienti liturgia rituális szerepvesztése abban áll, hogy a II. vatikáni zsinatot követő liturgikus és teológiai szemléletmódváltás olyan új és a népek lelki igényeire a lehető legteljesebb tartalommal válaszoló szertartást eredményezett, amely jobb minőségű bekapcsolódást és valamennyi hívő számára a hit megéléséhez szükséges szintű intellektuális élmény közvetítését teszi lehetővé. Ezzel a forrásokban és változatokban gazdag liturgiával szemben nem indokolt és szakmailag sem érthető a 450 éves, megújulásra már nem képes és már nagyon régen funkcióját vesztett trienti rítus alkalmazása.”

A Maróti doktor szerény szakmai véleménye szerint „megújulásra már nem képes” és „nagyon régen funkcióját vesztett trienti rítus” természetesen nem 450 éves, hanem az apostoli hagyomány része, szemben az emberek által egysíkú ideológia alapján kreált új rítussal, amely nem apostoli hagyomány, nem Istentől származik, így pontosan datálható néhány évtizeddel ezelőtti kezdete (és öt éven belül a vége is, remélem). Mivel az imádság törvénye a hit törvénye, az apostoli hagyomány szentmiséje a legszentebb áldozat jelenvalóvá tétele mellett sűrítve tartalmazza azt, ami a hithez tartozik, ezért sűrített teológia, dogmatika, morális. És mert isteni, olyan szinteken működik, amelyen egy ember kreálta egysíkú szertartás nem tud: egy élet is kevés még a gazdagság kis részének felfedezéséhez és megértéséhez is. És minden szentmise arra biztosít lehetőséget, hogy elmerüljünk Isten csodálatos gazdagságában, amely minden emberi elképzelést meghalad, és hogy végigkövessük imánkkal a Megváltót a Golgotán.

Az új mise akadálya ugyanennek, mert azt olyan ostoba és gőgös emberek alkották, akik azt hitték, hogy kiürült, funkcióját vesztett lehet az apostoli hagyomány szentmiséje, és majd ők megmondják Istennek, hogy hogyan is kellene kinéznie az igazi istentiszteletnek. Pedig valójában csak ők vesztették el a hitet, legtöbbször teológiai meglátásnak álcázva a morális problémáikat, eretnekséggel súlyosbítva azokat.

Maróti doktor pedig egy olyan szemináriumban tanít, amely öt év alatt elérte a vágyott szintet: a honlapjuk szerint idén összesen egy darab elsőéves papnövendékük van. Még. Mert az egy perc „szent” csenddel felturbózott emberi rítus ugyan hamis hitre vezet az apostoli helyett, de már nem képes embereket vonzani Istenhez, és még kevésbé megtartani őket Isten mellett. És ez is Isten irgalmának jele.

https://invocabo.wordpress.com/2025/02/10/liturgikus-jegyzetek-a-szent-csend/