Az év legsötétebb napján az Egyház a keletről érkező Fényességhez, az igazságosság Napjához, Krisztushoz imádkozik a Magnificat antifónában, ahogy apostoli hagyomány szerint minden szentmisében is kelet felé fordulva mutatta be a legszentebb áldozatot. Amely apostoli hagyományt kétezer év után tiltottnak és eltöröltnek hazudtak, ahogy azt Luisella Scrosati írása bemutatja.
Ha van valami, ami nagyon világosan kiderül a korai egyházak templomainak és keresztény szövegeinek tanulmányozásából, az az a tény, hogy az istentiszteleti helyeket néhány kivételtől eltekintve kelet-nyugati tengelyen építették, az apszis pedig főként kelet felé nézett. Az oltár úgy volt elhelyezve, hogy a püspök és a papok kelet felé fordulva mutathassák be az áldozatot: amikor az apszis a keleti oldalon volt, a papok is az apszis felé fordultak; amikor, ritkábban, az apszis nyugat felé nézett, akkor a templom keleti oldalán lévő tér felé fordultak.
Az azonban egyáltalán nem látszik ezekből a történelmi rekonstrukciókból, hogy valaha is létezett volna „a nép felé” irányuló istentisztelet, és következésképpen „a nép felé” irányuló oltár. Más szóval, a nép maga soha nem volt sem az Egyház nyilvános imádságának, sem a hívek imádságának orientációs pontja. Hogy az Egyház, mint hierarchikusan rendezett nép volt ennek az imádságnak az alanya, az nem volt kérdéses; de éppen ezért orientációs pontja nem önmaga volt, hanem Isten.
Lehetne ezzel szemben mondani– és valójában mondják is –, hogy „Isten mindenütt jelen van”, ezért nincs értelme az imádság fizikai irányultságának. De ez egyáltalán nem a korai századok keresztényeinek hite volt, nem azért, mert ne hittek volna az isteni mindenütt jelenvalóságban, hanem mert nálunk sokkal tudatosabbak és figyelmesebbek voltak a kozmikus szimbolika felismerésében, amely az örök Bölcsesség teremtő cselekedetének és a homo religiosus számára betöltött jelentőségének következménye.
A nap szimbóluma iránt egyetlen ősi nép sem volt közömbös, még a keresztények sem, akik teljes mértékben megértették ennek a kozmikus szimbólumnak a jelentését, amely a feltámadt Krisztus hatalmát, valamint az egész emberi történelemnek a Parousiára irányulását fejezi ki. Az imádság, és így a szent épületek és oltárok irányának jelentését egész biztosan nem az isteni mindenütt jelenvalóságból, hanem inkább az emberségünkből kiindulva értjük meg, amely egy szimbolikus univerzumban létezik, amely Istentől, az örök Bölcsességtől származik.
Korunkban rendkívül nehéz megérteni ezt az igazságot, mert a világegyetemmel való kapcsolatunk annak használatára és fogyasztására szűkült le, vagy legjobb esetben is csak annak pusztán fizikai-matematikai értelemben vett „megértésére”. A valóság azonban az, hogy az istentisztelet és a kozmosz pontosan abban találkoznak és világítják meg egymást, hogy mindkettő szorosan kapcsolódik ahhoz a transzcendenciához, amelyből származik és amely felé törekszik. Így a földrajzi kelet és az imádkozás iránya harmonikusan összefonódik.
Ezért egészen a közelmúltig soha nem volt olyan oltár, amely az emberek felé lett volna fordítva, és egy ilyen orientációt (“keletelést”!) nem is értettek volna meg. Még akkor is, amikor a szent szolgálattevő valóban a templomhajó felé nézett, azért tette, mert maga a templom kelet felé nézett, nem pedig nyugat felé. Az ok a vallásos emberek, és különösen is a keresztények számára egyértelmű: az imádság Istenhez szól, a pap által felajánlott áldozat a Magasságbeli felé emelkedik, az oltár a mennyei oltár jele, amely az isteni Fölség előtt áll: csak Isten az Egyház imádságának orientációs pontja.
Ezért eme orientáció fizikai fókuszának képesnek kell lennie arra, hogy ezt a transzcendens valóságot egy univerzális kozmikus nyelv szerint kifejezze. A „nép” pedig bizonyosan nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Ennek a pontnak a félreértelmezése mára annyira mélyen gyökerezik, hogy még a hagyományos Isten/kelet felé való orientációt is csak negatívan értelmezik, mint az embereknek való „hátat fordítást”; ez az értelmezés tovább erősíti, hogy a nép mára, nemcsak az Egyház, hanem a vallástörténelemben is először, középponttá vált.
Vajon honnan származik ez az ötlet, hogy az oltár az emberek felé nézzen?
A kérdés megválaszolásához (amely a sorozat következő cikkében folytatódik) először is tisztázni kell egy makacs közhelyet, nevezetesen azt, hogy ezt az új irányultságot a II. Vatikáni Zsinat kívánta. A valóságban ez sok más liturgikus változáshoz hasonlóan történt: a Szent Liturgiáról szóló konstitúció, a Sacrosanctum Concilium (SC) egy szót sem ejt erről a témáról, sem az irányultságról, sem az új oltárok építéséről.
A Rítusok Kongregációja és a Consilium által a liturgikus konstitúció alkalmazására kiadott utasítás, az Inter Oecumenici (1964. szeptember 26.) volt az, amely először vette a bátorságot a versus populum kifejezés bevezetésére a liturgikus ünneplés vonatkozásában: „Jó, ha a főoltár el van választva a faltól, hogy könnyen megfordítható legyen, és az emberek felé fordulva lehessen ünnepelni.”
Nem világos, hogy itt az SC melyik pontja alkalmazandó, mivel, mint már említettük, a liturgikus konstitúció egyáltalán nem említi ezt; mindenesetre figyelemre méltó, hogy az utasítás még mindig csak lehetőségről, nem pedig kötelezettségről beszél. A szöveg bekerült a Római Misekönyv Általános Rendelkezéseibe, és a 2000-es kiadásában szerepel a látszólag korlátozó kiegészítés: „ami mindenhol kívánatos, ahol lehetséges”.
A faltól elválasztott oltárok és a nép felé forduló ünneplés nem kötelező jellegét már a konstítúció alkalmazásával foglalkozó Consilium elnöke, Giacomo Lercaro bíboros is kiemelte, aki 1966. január 25-én a nemzeti püspöki konferenciák összes elnökének elmagyarázta, hogy „az igazi és részvételi liturgia érdekében nem elengedhetetlen, hogy az oltár a nép felé forduljon: a szentmisében az egész igeliturgiát a sedestől, az ambóról és a szószékről ünneplik, amelyek ezért a gyülekezet felé fordulnak; ami az eucharisztikus liturgiát illeti, a hangosbeszélő rendszerek lehetővé teszik a részvételt. Másodszor, komolyan figyelembe kell venni a művészeti és építészeti kérdéseket, mivel ezeket az elemeket sok országban szigorú polgári törvények védik”.
Először kijelentették, majd tagadták: valójában minden templomban kötelezővé tették a versus populum oltárt, ami az ősi oltárok elhagyásához és lebontásához vezetett.
Ennek a változásnak nem kötelező jellege az Istentiszteleti Kongregáció 2000. szeptember 25-i válaszából is kitűnik, amelyben tisztázta, hogy az Inter Oecumenici utasítása „nem kötelező forma, hanem javaslat”. A különböző tényezőknek a változások elvégzését gátló hatását mérlegelve a Kongregáció arra a következtetésre jutott, hogy „a gyülekezet felé forduló helyzet kényelmesebbnek tűnik […], anélkül azonban, hogy kizárná a másik lehetőséget”.
A jelenlegi római misekönyv rubrikái előírják, hogy a pap az Orate, fratres, a Pax Domini, az Ecce Agnus Dei és a szentáldozás utáni imát bevezető Oremus pillanatában „a nép felé forduljon” – ez a rubrika azonban értelmetlen lenne, ha a papnak már eleve az egész ünneplés során a nép felé kellene fordulnia.
Így tehát egy olyan mintát figyelhetünk meg, amelyhez sajnos már hozzászoktunk, amikor liturgikus reformokról van szó:
1. A II. Vatikáni Zsinat nem beszél az oltárról és a versus populum ünneplésről;
2. az utasítás, amelynek egyszerűen csak a liturgiáról szóló dokumentumot kellene alkalmaznia, bevezeti ezt a lehetőséget;
3. a püspökök és a liturgikus szakértők kötelezővé teszik, megtiltva a hagyományos orientációt, amelyet az egyszerűség kedvéért ad Deum-nak nevezünk.
Magától értetődik, hogy a mai és az akkori szöveg nem más, mint a nép feltételezett jobb részvétele, hogy azokat, akik a klasszikus orientációt védik, „a nép ellenségeiként” lehessen és kelljen is megbélyegezni. Ez is minden önmagát magsztaló forradalomban megismétlődő déjà vu. Amelynél azonban nem hiányozhat a tudomány által nyújtott “hitelesítés”, amint azt látni fogjuk…
Martin Wallraff, a müncheni Ludwig-Maximilians-Universität ókori egyháztörténet protestáns professzora Christus verus sol. Sonnenverehrung und Christentum in der Spätantike [Krisztus, az igazi nap. Napimádat és kereszténység a késő antikvitásban, 2001] című monográfiájában összefoglalta az imádkozás irányának fontosságát a kereszténység korai századaiban:
A keresztények kelet felé imádkoznak. Ez az elv az egész korai egyházban magától értetődő volt. Erre utaló bizonyítékok széles körben megtalálhatók az időben és térben. Sehol sem található nyoma olyan keresztényeknek, ahol ez a hagyomány nem létezett volna, vagy ahol más irányba imádkoztak volna.
Ez a nyilvánvaló jellemző, amely mind a személyes, mind a közösségi imádkozást strukturálja, és amely olyan általánosan elterjedt, hogy a templomok építésénél is meghatározó kritériumnak kellett lennie, amelynek előnyben kellett részesítenie és szinte megtestesíteni ezt az irányulást.
Valójában az ókori templomok, alakjuktól függetlenül, kelet-nyugati tengelyre épültek, így az apszis, amely közelében az oltár állt, általában keletre volt elhelyezve. Néha az apszis nyugatra is elhelyezhető volt, de a pap ebben az esetben is kelet felé fordult, így tekintete előre, a templom homlokzata felé irányult.
Ennek az alapvető tájolásnak az alkalmazása különösen akkor okozhatott problémákat, amikor a templomokat városi környezetben építették, ahol a meglévő utcák „kényszerítették” az épület tájolását, vagy amikor világi épületeket alakítottak át keresztény istentiszteleti helyekké. Ilyen helyzetekben teljesen nyilvánvaló és érthető, hogy a kelet-nyugati tájolást nem tartották szigorúan be. Ezek azonban a szabály alól kivételek, amelyeknek okai véletlenszerűek és leküzdhetetlenek voltak.
A keresztelőkápolnák is követték a kelet-nyugati tengelyt, az apszis (ha volt) főként kelet felé nézett. Ebben az esetben a tájolás nem annyira az imádságra, mint inkább a hitvallásra szolgált. A szentségi keresztség felvétele előtt a katekumennek Krisztus felé (kelet felé) kellett hitvallást tennie, hátrahagyva a bűn és a pogányság dekadens világát (nyugat felé).
Stefan Heid monsignor (Oltár és templom. A korai kereszténység liturgiájának alapelvei, 2023) átfogó képet ad az ókori kereszténység különböző földrajzi területein található templomokról, különös tekintettel azok tájolására. Ha a bizánci világot, és általában a keleti világot nézzük, beleértve a szíriai, palesztinai és transzjordániai templomokat, akkor egyértelműen látszik, hogy a templomok és az imádkozók kelet felé voltak tájolva.
Általában az épületek úgy voltak kialakítva, hogy a hívek már kelet felé voltak orientálva, míg a püspöki szék és a presbiterek székei az apszis mellett voltak, így nyugat felé néztek. Ez a elhelyezkedés sokakat félrevezetett, és arra a következtetésre jutottak, hogy az ünneplés a nép felé nézően zajlott. De ez egy meglehetősen súlyos félreértés. A valóságban a szék és az ülőhelyek az ambó vagy a béma felé voltak orientálva, amely általában a presbitérium közelében, középen helyezkedett el.
Az épület tehát a következőképpen volt felépítve: nyugatról (bejárat) kelet felé haladva találjuk a templomhajót, az ambót (amely nem egyszerű szószék volt, hanem lépcsőkkel ellátott szerkezet), a presbitériumot az oltárral, az apszist a püspöki székkel és a presbiterek üléseivel. Ezért a Szentírásból vett perikópák éneklése közben a püspök és a papok az ambó felé fordultak (és így a hajó felé is néztek); de amikor a szent liturgia áldozati része megkezdődött, leereszkedtek az oltárhoz, annak nyugati oldalán álltak meg, és kelet felé, az apszisra néztek.
Érdekes megjegyezni, hogy bizonyítékok utalnak arra, hogy ebben a pillanatban a diakónus felszólította a hívőket, hogy álljanak fel és nézzenek kelet felé. Ez adta az alapot a Prefáció bevezető párbeszédéhez, amelyben arra buzdítanak minket, hogy emeljük fel szívünket (és ezért álljunk fel egyenesen) és fordítsuk azt ad Dominum, az Úrhoz, ami a liturgikus kontextusban kétségtelenül kelet felé fordulást jelent. A felállásra való buzdítás mindenkinek szólt, míg a kelet felé fordulásra való buzdítás főként azoknak szólt, akik Isten Igéjének éneklése alatt a falak mentén ültek, így a hajó belseje felé néztek. Ettől a pillanattól kezdve a gyülekezet minden tagjának, a szent szolgálókkal és a püspökkel együtt, Krisztus felé, azaz kelet felé kellett néznie.
Ezt megerősítve, sok templomban meglehetősen szűk a tér az oltár és az apszis között, míg az oltár és az ikonosztáz között szélesebb a tér. Érdemes még megemlíteni az apszis kupolájában található keresztet, amely a celebráns tekintetének irányát jelzi, vagy az oltár nyugati oldalán, a padlón található kőlapot, amely a celebráns helyét jelzi, amikor az oltárnál áll, vagy a nyugatról keletre látható mozaikszőnyeget. Azonban arra nincs régészeti bizonyíték, hogy az ünneplés a nép felé történt volna.
A nyugati templomokban ritkábbak a régészeti bizonyítékok, mivel kevés példa található a korai századokból származó oltárokra. Azonban ahol ilyen leletek léteznek, mint például a Santa Maria delle Grazie templomban Gradóban vagy a San Vitale templomban Ravennában, azok azt tanúsítják, hogy az apszis keletre volt elhelyezve, és az oltár nagyon közel állt az apszis falához, ami arra utal, hogy a celebráns az oltár másik oldalán állt, amely tágasabb volt, és az apszis felé nézett.
A régészeti bizonyítékoknál nem kevésbé jelentős Szent Ambrus 118. zsoltárhoz írott kommentárja, amelyben a keresztényeket egy szent épülethez hasonlítja, és kijelenti:
Ha tehát Isten épülete benned van, és ablakaid mindig kelet felé nyílnak, íme, eljön az Ige. Íme, egyenesen áll a fal mögött […], íme, benéz az ablakaidon keresztül. (Kommentár a 118. zsoltárhoz, Vau, 19)
Ambrus egy jól ismert tényen és általános tapasztalaton alapuló spirituális értelmezést ad: a templomban az ablakok kelet felé nyílnak, hogy a felkelő Nap, Krisztus Urunk átnézzen rajtuk, és tekintete találkozzon a feléje forduló hívők tekintetével.
(forrás1. része 2. része)
https://invocabo.wordpress.com/2025/12/22/az-elozmeny-nelkuli-ujitas/